Az anyám Verebély lány volt. Édesapja, Verebély Tibor sebészprofesszor egy ideig a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora is volt, 1941-ben halt meg. A Verebélyek elszegényedett nemesek, akik szintén nagyon korán értelmiségiekké váltak, Tibor nagyapám nagyapja is orvos volt már. Ez a család katolikus kisnemesi család, mégis értelmiségi hagyomány élt benne. A tekintély tudós nagyapám volt: a Verebélyek mind a tudást értékelték. Vagyonosabbak voltak, mint az Andorka család. Az anyai nagyanyám Bókay lány volt. A Bókayak hasonló származásúak, mint a Fleischhackerek. Bókay Árpád, anyai nagyanyám apja gyógyszerészprofesszor volt, és egy szabadkőműves páholy vezetője. Ők is evangélikus német városi polgári rétegből származtak, ahol az orvosok, egyetemi tanárok játszottak nagy szerepet. Bár Verebély Tibor nagyapám katolikus volt, érdekes módon ő kívánta, hogy gyermekei evangélikusok legyenek. Mind az öt gyerek a feleség vallását vette fel. Verebély nagyapám édesanyja pesti polgárleány volt, Pscherer Idának hívták. Itt az anyai ág pesti polgár volt – Bécsből jöttek Budapestre –, középtőkések. Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.

 

  Mi a Horthy-korszakban a felső középosztályba tartoztunk. Apám vagyonnal nem rendelkezett, anyai nagyapám vagyona pedig odáig terjedt, hogy volt egy bérháza a Petőfi Sándor utcában, de a sok gyerek miatt annyi tulajdonos között oszlott meg, hogy nem számított jelentősnek. Ezen kívül volt egy nagyon szép nyaralónk a Balaton egyik legelőkelőbb helyén, Bélatelepen. Azt hiszem, nagyapám sokat keresett, de szeretett is költeni, például vadászterületet bérelt, mert nagyon szeretett vadászni. Mi nyáron két hónapot nyaraltunk a Balatonnál, de azért mégsem Abbáziába mentünk pihenni.

Ha a gondolkodásomat, életpályámat akarja valaki megérteni, ahhoz az egyik legfontosabb tényező apám élete. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Persze mire én felnőtt lettem, ő már annyit ült börtönben, hogy egyszerűen nem is volt alkalom rá, hogy konfliktus alakuljon ki köztünk. Apám 1891-ben született Sopronban. Igen fiatalon árva lett, ezért került a soproni hadapródiskolába, onnan a Ludovikára. 1914-ben lett katonatiszt. Az első világháborúban rögtön kikerült a frontra. Az első két háborús évben először egy könnyű, később nagyon súlyos sebesülést szenvedett, a karját majdnem le kellett vágni. Attól fogva a vezérkarnál szolgált. 1919-ben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadseregben a legszűkebb vezérkarhoz tartozott. Ő is, Stromfeld is úgy látta, hogy a kommunista kormány hajlandó az országot megvédeni, és nekik mint katonáknak ebben részt kell venniük. Bár végig katonatisztként szolgált a Vörös Hadseregben, amikor a Horthy-rendszer hatalomra került, súlyos hátránya nem származott belőle. Igaz, Nyíregyházára helyezték, de maradhatott katonatiszt. Egy időre kikerült a vezérkarból, ám rövidesen visszajutott. Feltehetően azért, mert több nyelvet tudott. A németet otthonról hozta, franciául tudott, mert akkor az volt a diplomácia nyelve, később pedig megtanult angolul. Mint katona diplomata részt vett Rigában a szovjet katonai vezetéssel folytatott hadifogolycsere-tárgyalásokon. A következőkben is arra törekedett, hogy a katonaságtól a diplomácia felé próbáljon elmozdulni. Az volt a nagy ambíciója, hogy egyszer külügyminiszter legyen. 1923–27 között Prágában, majd 1931-ig Varsóban szolgált mint katonai attasé.

 

  Akkor volt fiatal házas, 1929-ben vette el anyámat feleségül. Akkor jöttek haza, amikor megszülettem. Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.

 

   1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza. Teleki Pál is szabadulni akart a náci szorításból, mert nemcsak apám, de ő is látta, milyen rettenetes veszéllyel jár. Francóról apám mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott. Egyvalamit értékelt benne: hogy nem lépett be a háborúba a németek oldalán. A Franco mellett álló szélsőjobboldali politikusokkal azonban nagyon rossz viszonyban volt. A német nagykövetséggel is rendkívüli módon megromlott a viszonya, ami nyilván azzal függött össze, hogy nem titkolta: nem szereti a hitleri Németországot. Az apámról készült Gestapo-feljegyzések az 1939–41-es spanyolországi időszaktól kezdődtek, az akkori német követség jelentette is, hogy ez az ember nem híve a hitleri Németországnak. A kiadott diplomáciai iratokból és a naplóból egyértelműen kitűnik, ő végig olyan értelmű jelentéseket küldött a magyar kormánynak, hogy ne lépjenek be a háborúba, tartsák magukat távol a hitleri Németországtól.

 

Filmhíradók Online

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .

 

Az 1930-as nyár rettenetesen meleg volt, és rengeteg dinnyét ettünk, mert olcsó volt, két fillérért lehetett kapni egy kiló dinnyét. Vettünk ötöt-hatot és kenyérrel ettük vacsorára, sokszor ebédre is. Akkor Debrecenben nagy tífuszjárvány volt, és édesanyámmal hastífuszt kaptunk. Nem volt biztosításunk, viszont orvosi kezelésre szükség volt. Máshoz nem tudtunk nyúlni, édesapám eladta egyetlen kincsünket, a tehenet, és az mind gyógyszerbe és a Dobler doktor úr zsebébe vándorolt. Egy hónapig feküdtünk, de édesanyám meghalt, nem tudott felépülni. Én akkor tizenegy éves voltam. Ez egy borzasztó trauma volt az életemben.
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.

 

A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.

 

 

Mi megbeszéltük akkor, hogy ezért majd nagy árat kell majd fizetnünk, de ezt csak a Népszava merte megírni, az is csak a sorok között. Mi megtanultunk a sorok között olvasni.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban.  Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
 Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
 Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
 A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.

 

 

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz? Azután megfürödtünk, és mindenféle kacatokat adtak. Nekem egy szoknya, egy pizsamakabát jutott meg egy klumpa. Mikor kijöttünk, ott már volt a Sonderkommando, így hívták a különleges kommandót. Ezek lengyelek voltak, csíkos rabruhában. Akkor azt mondja a nő, aki elvált az anyjától, hogy mikor hozzák már az édesanyámat? „Ő már fent van, füst lett belőle!” – mondta valaki. Azt hittük, megbolondult, és még mindig nem sejtettünk semmit. Elmondta, hogy van krematórium is, odaviszik az öregeket és a betegeket, a gyerekeket. Ott ugyanolyan tusolóhoz hasonló rózsák voltak, csak abból nem víz, hanem gáz jött. De ezt csak később tudtuk meg. Akkor elvittek bennünket egy fából ácsolt blokkba. Én a 31-es blokkba kerültem. Egy óriási fabarakk volt, emeletes priccsekkel, két vagy három emelet. Én a földszintre kerültem, és mint egy liszteszsák, elterültem, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Hajnalban óriási ordítozásra ébredtem, hogy: „los, schnell”, gyorsan, s elindították a társaságot az Appelplatzra, tehát a díszszemlére, mi így hívtuk. Háromezer nő volt ott. Volt egy foglyokból kiválasztott nő, a Lageraltester, szlovák volt, ő kommandírozott bennünket, hogy kell állni, amikor jönnek a németek. S akkor hajnali két órától tíz óráig kellett ott álldogálni, étlen-szomjan, megvárni, amíg a Lagerführer meg az Aufseherin, a német felügyelőnő megszámolta ezt a szerencsétlen társaságot. Azután hozták az ennivalót: két deci feketekávét, cukor nélkül és egy darab fekete kenyeret. Ez volt a reggelink. Utána szélnek eresztettek bennünket, mindenki azt csinált, amit akart. Mászkáltak, sokan bementek a barakkba. Én nem, én élveztem a levegőt. Mindig mászkáltam, amikor lehetett, és Ady-, Petőfi-, József Attila-verset mondtam magamban.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
 A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.

 

Baján nem sok sót ettünk meg, talán egy évig voltunk ott. 1950-ben Kecskemétre, az új megyeszékhelyre kellett költözni. Ekkor alakították ki Bács-Kiskun megyét. Szőlős megye volt, ez volt a tragédiája: a szőlő után ugyanis ötszörös begyűjtési kvótát kellett teljesíteni. A parasztoknak jóformán semmi nem maradt, még vetőmagra sem. Szörnyű helyzet volt. Egyszer Rákosi lejött Kecskemétre, és a férjem kérte a munkatársait, hogy szerezzenek egy darab kenyeret Bácskából; a híres búzatermő vidék kenyere már korpával meg répával volt keverve. Meg akarta mutatni Rákosinak, hogy egy kicsit lazítson ezen a présen. Gyanútlanul elmondta, hogy Rákosi elvtárs, kellene valamit segíteni, mert ezt nem bírják a parasztok, még vetnivalójuk sincs.

 

 

Rákosi hallgatta, hallgatta, elsötétült a tekintete, és a maga joviális modorában azt mondta: „Tudja, barátocskám, nálunk a Szovjetunióban azok az elvtársak, akik az ellenséges rádiót hivatalból hallgatták, nagyon derék elvtársak, de akár akarták, akár nem, az ellenség befolyása alá kerültek, és időnként le kellett őket váltani. No, Isten megáldja!” Még megveregette a vállát is ennek a megdöbbent embernek. Ilyen idők voltak. Akkor még nem lett következménye, ellenben nagyon odafigyeltek a Jugoszláviával határos Bács-Kiskun megyére. 52-ben, a Központi Bizottság határozatában ki is jelentették, hogy Németi József, Bács-Kiskun megye első titkára elmulasztotta a kötelező éberséget.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.

 

 

Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 

 

Én Nógrádi Sándornál dolgoztam, és akkor már forrt az egész párt. Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el. Mint egy méhkas, olyan volt a pártiskola, vitatkoztunk éjjel és nappal. Nagy vita volt azon is, menjünk-e mi is tüntetni október 23-án vagy ne menjünk. Végül úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk. Akkor már láttuk, hogy itt nagyon-nagy bajok lesznek. A Bem téren voltam egy pártiskolai barátnőmmel, s akkor már lyukas zászlók alatt vonultak az emberek.

 

Otthon voltam, amikor egyszer csak cseng a telefon, Pálffy György segédtisztje jelentkezett, hogy ez az ő lakása volt, kotródjunk el innen, mert géppisztollyal jön ki. Mondtam neki, uram, mi már nem tudom, hányadik lakók vagyunk, nekünk semmi közünk ahhoz, hogy maga mikor lakott itt. Akkor elmentünk Kukucska Jánosékhoz, aki az MDP Központi Vezetőség munkatársa volt, és a lakásába költöztünk. Sárika, a háztartási alkalmazottunk ott maradt, intézkedett a lakással. Egyszer egy éjszaka megjelentek a fegyveresek. Kukucska valószínűleg rajta volt a listájukon, s mondták, hogy a férfiak öltözzenek föl, viszik őket. Nem tudom, honnan a fenéből jutott eszembe, mondom nekik: „Mi nem voltunk se vérbírák, se ávéhás főnökök, mi pártmunkások voltunk, és ha maga ezt nem hiszi, menjen föl egy emelettel feljebb, és kérdezze meg Molnár Zoltánt, aki most az Írószövetség titkára.” Fölmentek, és Molnár Zoltán igazolta, hogy mi nem vagyunk se vérbírák, se semmi. Szóval neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Akkor jött az ágyúzás november 4-én, és gondoltuk, hogy most már csak hazamegyünk.
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.

 

  Lassan megismertük egymást, kiderült, hogy mégsem vagyok olyan agyalágyult, begyepesedett bürokrata, mint ahogyan azt ők elképzelték, és lassacskán elfogadtak és elkezdtek szakmailag is segíteni. Eltelt hat-nyolc hónap, mire túljutottam ezen a helyzeten, elkezdtem írni. Először egy acsai parasztasszonyról írtam, azután Tolsztoj unokájáról. Időnként ki lehetett menni, amikor a férjem kint volt, meglátogatni, és akkor egy pár riportot is írtam. s kiderült, hogy megütöm azt a színvonalat, amit a legjobb riporterek. Még Gyenes István is teljesen el volt képedve, Galsai Poncrác is, mondták, hogy nincsenek rosszul megírva. Egyszer éppen Moszkvában voltam, amikor Kovács Judit, a főszerkesztő felhívott: nagyszerű lehetősége van, a Nőtanács beosztotta egy delegációba és megy Kínába. Maradj még egy pár napig, mondta, azután menj haza, s vedd át a lap szerkesztését. Nekem sok vitám volt Kovács Judittal. Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval. Azt akartam, hogy egy becsületes, tisztességes, demokratikus, emberarcú szocializmus legyen ebben az országban, ami sokkal több jót ad az embereknek, mint bármelyik jóléti társadalom.

Hazajöttem Moszkvából, és alig hozták el a szerkesztői példányt a nyomdából, azonnal csengett a K-vonal. Azt mondja az instruktor: Amit maguk művelnek, az tarthatatlan. Mit műveltünk? Olvasta maga Szemes Piroska meg Fedor Ágnes riportját? A botrány azért tört ki – ez a tsz-szervezés kellős közepén volt – mert Szemes Piroska elment Sokorópátkára. Az asszonyok fogadták. Kérdezi, hol vannak a férfiak? Felmentek a hegyekbe. Minek mentek a hegyekbe? Megszöktek a népnevelők elől, akik lyukat beszélnek a hasukba. Kolbászt, szalonnát, pár demizson bort felvittek, és ott mulatják magukat. Ebből nem lett volna még semmi baj, hanem a Szabad Európa Rádió elemezte a riportot, és az volt a konklúzió, hogy ez a magyar parasztság megnyomorításának megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Ebből tört ki a botrány, ez volt az egyik cikk. A másik Fedor Ágnes cikke. Róla tudni kell, hogy báró Wesselényi Miklósnak volt a felesége. Fedor Ági írt egy cikket egy leányzóról, akinek az édesapja szabómester, nem dolgozik semmit, utálja a vasalógőzt, és egyébként is rühelli az egészet. Próbáltam menteni a menthetőt, de letorkolltak. Ez csak ürügy volt rá, hogy Kovács Juditot leváltsák, mert Szirmaival rühellték egymást.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.

 

Rédner Márta különös teremtés volt. Nagyon jó fotókat csinált, főleg az írókról. Ő volt a főbeolvasóm. Állandóan bírált, és sokszor elfogadtam, amit mondott, de nagyon sokat vitatkoztam is vele. Nagyon szerettem őt.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.

 

  A mi szerkesztőségünk arról volt híres, hogy tőlünk nem ment el senki a harminc év alatt, míg én ott voltam. Demokratikusan vezetni nagyon nehéz, nagy kínlódással jár. De csak így érdemes, mert másképp nem lehet eredményt elérni egy újság készítésénél. Talán az, hogy a Nők Lapja így fel tudott cseperedni, ennek a szabad szellemiségnek volt köszönhető.

Több rovata volt a Nők Lapjának. Volt a külpolitikai rovat, a rovatvezetőt Tarján Imrének hívták. Négy nyelven beszélt, remekült írt, csak szerette az alkoholt. Volt egy belpolitikai rovat, Zsigmondi Mária gondozta. Volt pedagógiai rovat, azt Bozóky Éva, Donáth Ferenc felesége. Az irodalommal általában Földes Anna foglalkozott. Rengeteg interjút csinált írókkal Dérytől, Németh Lászlóig, Illyésig, a kortárs magyar írók zöme hozzákapcsolódott a laphoz. Volt háztartási és levelezési rovat, ami egyike volt a legfontosabbaknak. Nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. Egy év alatt huszonötezer levél érkezett a szerkesztőségbe. Legtöbbször azt írták, hogy ők azért szeretik a Nők Lapját, mert nem politizál. A fenét, dehogynem politizáltunk! Úgy adtuk elő a dolgokat, hogy az emberek elfogadják, de nem lesipuskáztunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.  

  Egyszer nagyon megbíráltak bennünket, hogy a divat rovat nem a dolgozó nőket öltözteti. Elmondtam az értekezleten, és akkor elszürkült a divat-rovat, nagyon pocsék lett. Osváth Katalin volt a divat rovat vezetője. Egyszer mondom neki az értekezleten, hogy miért kell ilyen ronda, szürke dolgokat leadni? Azt mondja: hát ezt akartátok! Kérdezem, ki az a simaagyú, aki ilyeneket akar? Te voltál! – mondta. Nézd, Kati – mondtam, azóta már fejlődtem. Erre mindenki elkezdett röhögni, és tudtam, hogy most a tekintélymentés tekintélyvesztéssel jár, de elfogadtam a bírálatát. Egy jó közösség alakult ki ott. Mindenkinek fel kellett készülni négy-öt ötlettel, azt elmondták az értekezleten, ők maguk is megvitatták, és én döntöttem, hogy mit fogadjunk el, mit nem.

 

   A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.

Engem ezek a középkáderek ki nem állhattak, de nem tudtak belém kötni, mert védett a lap népszerűsége, az, hogy 1981-re felvittük a lapot egymillió példányig. A lap eltartotta magát, 52 millió forint tiszta haszon volt rajta, a felét az Országos Nőtanács kapta, fele pártunk és kormányunk kasszájába ment. És mindehhez a fizetésünk elég pocsék volt. A lapgazda formálisan a Magyar Nők Országos Tanácsa volt, és a főszerkesztői tisztemből adódóan én is tagja voltam. Általában egy értelmes testület volt. Nagyon sok dolgot kicsikart a hatalomból, okosan, például a gyermekgondozási segélyt a Nőtanács harcolta ki a lappal egyetemben, s ezt nagyra értékelték még a nyugati nőmozgalmak is.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.

 

        Bejártam a világot, és ez nagyon jó volt a lap számára, mert tágult a látóköröm. Sok olyan ötletet adott, ami korábban eszembe se jutott volna. Bátorságot is adott. Fél évig volt egy óriási vita a Nők Lapjában a népesedéspolitikáról. 1970-ben indítottam útjára. Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá. Fekete össze is állított egy könyvet belőle 1972-ben.

Majdhogynem abból élt a lap, hogy rengeteg levelet kaptunk, nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. A levelezési rovatban nyolcan dolgoztak és minden levélre válaszoltak. Egy ilyen levél nyomán született például a kismamák problémáiról szóló vitánk.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.

 

Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház. Molnár Gabriella üdvözölte a megjelenteket, és akkor engem külön is kért, hogy álljak fel és forduljak a közönség felé, és akkor egy nagy tapsot kaptam. Minden munkatársam ott volt. Én ennek borzasztóan örültem, elégtétel volt.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
 
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 

Édesapám, Molnár Mihály csorvási születésű, szegény emberek leszármazottja volt. Késmárkon végzett az evangélikus kereskedelmi középiskolában, és mindjárt az érettségi után bevonult katonának. Az első világháborúban megrokkant, Bukovinában, a czardaki ütközetben sérült meg. Kitüntetései száma meg minősége alapján bekerült a vitézi rendbe, és ötven katasztrális hold vitézi telket kapott a román határnál, Bedőszegen, Gyulavári község mellett. 

Tavaly ünnepelte Békéscsaba a betelepítés 275. évfordulóját. 1718-ban volt a betelepítés. Harruckern György, a Habsburgok udvari szállítója a törökök által elpusztított területekre szlovákokat, németeket telepített be, akiknek az utódai aztán vagy asszimilálódtak, vagy úgy-ahogy megmaradtak. Ha jön valami notabilitás Szlovákiából, Budapest után mindig Békéscsabára vezet az útja, mert ott még most is sok szlovák él.

 

 

 

Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él. A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem. 

Albérletben laktam, mégpedig váltogattam az albérleteket. Abban az időben nem volt nehéz szerezni. Hazamentem vakációra, és amikor visszajöttem, találtam újat. Több helyen laktam. A legjobban Fischer Adolféknál éreztem magam a Horthy Miklós úton. Egy műegyetemi hallgatóval laktam együtt a harmadik emeleten egy utcára néző kis szobácskában, ahova a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni. Fischer néni nagyon aranyos volt.1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk. Az egyik kollégám fogadott be néhány hónapra, aki a Sövény utcában lakott az édesanyjával. Ez március 19. után történt, amikor a nácik már bevonultak. Nem szerettem a hitleri társaságot és magyarországi követőiket sem. Az egyik imrédista beállítottságú korábbi albérlőtársammal nagy vitáink voltak. Főleg akörül, hogy egyesek túlzottnak találták a zsidók gazdasági térhódítását és a visszaszorításukat kívánták, mások meg liberális elgondolásból úgy voltak, hogy a diszkriminálásuk sérti az állampolgári egyenlőséget. Az utolsó időben, 44-ben az is megtörtént, hogy a turulosok, a Bocskai-sapkások azzal jöttek be az egyetemi tanterembe, hogy a zsidók hagyják el a termet. Ez a maroknyi hangadó társaság a német bejövetel után úgy érezte, hogy nekik minden megengedett.

1933 óta, vagyis tizenegy éves koromtól naplót vezetek. Akkor kezdtem, amikor cserkész lettem. Eleinte naponta írtam, ákombákom betűkkel. Később sem tudtam megszabadulni a naplóírástól, szenvedélyemmé vált. Általában hetente írtam, hétfőtől vasárnapig összefoglalva, mert nem történt mindennap megörökíteni érdemes valami. Azóta tulajdonképpen mindent rögzítettem – annak a húsz hónapnak a kivételével, amit utólag visszaemlékezésként leírtam. A hosszú idő alatt nyilván változott a napló stílusa. Egy gyereknek más a fontos, mint annak a fiatalembernek, aki illúziókat táplál a kommunizmust illetően, és más annak, aki kiábrándulttá és szinte cinikussá válik. Mást-mást találnak megörökítésre méltónak. Feljegyeztem, ha valahova utaztam, ha túrán vettem részt, ha erre mentünk, arra mentünk, ezt láttuk, azt láttuk. Megörökítettem a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közgyűléseit is, elég részletesen.

Kifejezett politikai, pártpolitikai felfogásom nem volt. Nem tartoztam sehova. Még a Vitézi Rendhez sem, noha apám után mint várományosnak a Budapesten töltött négy év alatt feladatom lett volna jelentkezni náluk, és eljárni a rendezvényeikre, de nem tettem. Egyszer elmentem az ajtóig, de visszafordultam. A négy év alatt semmiben sem vettem részt. Ebben az is szerepet játszott, hogy a leventénél uralkodó katonai drill fényévnyi távolságra állt tőlem. Az apám mondogatta is: nem tudom, honnan vette magát ez a gyerek. Ebben száznyolcvan fokos eltérésben voltunk, bár a túlzásokat ő is elítélte. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át, ha felvesznek a Ludovikára. A Horthy-katonaságban követelmény volt a keménység, de az én gondolkodásomba nem fért bele. Olyan újságokat olvastam, amelyekre ma azt mondanánk, hogy polgári baloldali. Még véletlenül sem azt, ami közép, vagy jobb, vagy pláne szélsőjobb, azokat szennylapoknak tartottam. A nagyszüleim még emlékeztek a 19-es kommünre. Emlékszem, hogy nagyapát csitítani kellett, amikor megváltozott a rendszer, mert neki 19-et idézte. Rossz emlékei voltak róla, azt hiszem, őt, mint gazdát, túsznak vitték. Nekem nem volt előképem, ehhez nem kaptam muníciót az iskolában. A fehérterrorról hallgattak, a Horthy-rendszerben nem lehetett róla beszélni. A vörös terrorról talán lehetett valamit, de csak érintőlegesen, a legújabb korral alig foglalkoztak.   

1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla. Habár a nem tudás nem mentség. Sokan elmentek, és bizony rosszul jártak. Én ezt megúsztam, mert 1944. október 6-án a keleti rész felszabadult. Ma is nyugodtan mondom, hogy felszabadult. Október 15-én az országban változás állt be, a legitim rendszert Szálasi, a nemzetvezető testvér uralma váltotta fel, mi viszont nem estünk bele, nálunk október 6-tól a szovjet katonai igazgatás időszaka következett. Október 6-a után a románok fosztogatni kezdtek. A földünk közvetlenül a román határig nyúlt. Azért is osztották ki ezt a területet vitézi telkeknek, hogy a honvédők majd helytállnak a végeken. Apám nem volt otthon, a Székelyföldön sorozott, később a Vajdaságban. Ő vonult, ahová parancsolták, később Ausztriából, az amerikai zónából tért vissza. Csak anyám volt otthon, az apám öccse és az ötfős személyzet. A román katonák egy nap terepszemlét tartottak, majd másnap jöttek rabolni. Nagy kifosztást csináltak, megvan a lista. Állatokat hajtottak el: lovakat, marhát, disznót. Az evőeszközt fiókostól vitték el, évekig emlékeztetett rájuk a fiókhiány. Elvitték a távcsövet, a fényképezőgépet, az egyik hangszeremet. Szóval, ami tetszett nekik, azt mind pakolták és vitték. Ezért nem volt kárpótlás. 

Anyám aztán úgy tudta összeszedni magát, hogy még az inflációs időben kifizette az adósságot. Mert nemcsak az árvizek miatt voltunk nehéz helyzetben, hanem az is közrejátszott, hogy az anyai nagybátyámnak volt egy szerencsétlen vállalkozása, amelyben az apám meg az anyai nagyszüleim vállaltak kezességet. Emlékszem, gyerekkoromban mindig adósságokról volt szó, jelzálog, váltó, ezeket kellett nyögni, meg óvatolás, hosszabbítás, ez nehezedett rá a család életére. Anyám rendezte az adósságokat. Azon kívül az apám méhészkedéséből szerzett pénz tette lehetővé, hogy részben pótolni tudjuk, amit a románok elvittek. A méz kincs volt akkoriban. Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. Ezután úgy döntöttünk, hogy Békéscsabára megyek, ami távolabb esett a határszéltől, meg gondoltam, ott nagyobb az embertömeg, oda nem merészkednek a románok. Aztán egy orosz őrjárattal megállították a román betöréseket. Anyám ott maradt egyedül a személyzettel. Mivel tőlünk elvitték a marhákat, a nagybátyámtól viszont nem, az övét behajtottuk Békéscsabára. Gyula és Békéscsaba között olyan területen mentünk át, amelyik a friss harcok nyomát mutatta. Helyenként vérnyomokat láttunk, és az a szag is megmaradt az emberben emlékként. A húgom is a nagyszülőknél volt már akkor. Békéscsabán újabb orosz csapatok vonultak át, azok már foglaltak. Dörömböltek, bejöttek, és ha valami tetszett nekik, óra stb., elvitték. Nekünk szerencsénk lett annyiban, hogy hozzánk egy ukrán műhelycsapat, masztyerszkaja költözött be. Kocsijuk volt, reggel elmentek valahová dolgozni, este jöttek vissza. Lefoglalták a helyet, és a jövő-menő csapatok már ki voltak onnan zárva. A két utcai szobából az egyiket birtokba vették, és hatalmas dáridókat csináltak. A nagymamát bábuskának nevezték, nagyapát gyéduskának, hozták a kocsijukon a libákat – azokat valaki siratta –, és mondták a nagymamának, vágja le, főzze meg. Bennünket is meghívtak. Nagyapát – mint időset – kellő tisztelettel a főhelyre ültették. Tanultam tőlük oroszul. Az egyik cirill betűkkel leírta a nóták szövegét, és velük együtt énekeltem. Ha bort hoztak valahonnan, ment a nagy mulatozás. Így telt 1944-ben a negyedik negyedév. Amikor ezek elmentek, kicsit nehezebbé vált a helyzet, mert az utánuk jövők rámoltak, elvittek ezt-azt. Nem lehetett mit tenni ellenük, azt csináltak, amit akartak. Örülhetett az ember, ha nem erőszakoskodtak, és megúszta kisebb tolvajlásokkal. 

Közben december 22-én megalakult a debreceni kormány. Láttam a készülődést, mert abban az időben bejártam a Kisgazda Egyletbe, a kisgazdapárthoz. Nem párttagként, csak mert az egyletbe járt a nagyapa meg két gazdálkodó fia is, és ez az épület lett azután a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt székháza. Ezen kívül szerveződött még négy párt: a Szociáldemokrata Párt a régi szocdemekből; az új párt, a Magyar Kommunista Párt; a Nemzeti Parasztpárt, amely az agrárproletárokat foglalta magába, és volt még a kis létszámú, polgári rétegeket tömörítő Polgári Demokrata Párt, a kiskereskedők, kisiparosok pártja. Békéscsabán a legerősebb a kisgazdapárt volt. Ezt az 1945-ös választások is megmutatták.

 

 

Három településen, Gyulaváriban, Dobozon és Tótkomlóson viszont kommunista párti többség lett. Békéscsabán egy nyomdász szervezte a kisgazdapártot, de általában gazdálkodókból verbuválódott. Bementem hozzájuk, mert nem volt mit csinálnom, még nem indult meg az élet. Segítettem a tagnyilvántartásban, meg megbíztak ezzel, azzal, közben beszélgettünk. Gyöngyösi János, a debreceni kormány külügyminisztere békéscsabai volt, ő is a kisgazdapárthoz tartozott. Békéscsabáról is mentek küldöttek Debrecenbe, ahol a református kollégium oratóriumában volt az a bizonyos történelmi jelentőségű esemény, amikor megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A másnap megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta, hogy Magyarország a szövetséges hatalmak oldalán bekapcsolódik a náci Németország elleni harcba. 1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába. Amikor bevonultam, ott voltak a régi katonák és a hozzám hasonló zöldfülűek is, akiket ki kellett képezni. Egy darabig Békéscsabán voltunk. Engem már az elején kiszemeltek századírnoknak. Eléggé lezseren kezelték a dolgot. Estére hazamehettem, és másnap korán reggelre kellett visszamenni, mintha valami munkavégzés lett volna. Akkor váltott komolyabbra a dolog, amikor kivezényelték az ezredet. Emlékszem, amikor a gyomaendrődiek vonultak be nagy énekszóval, zárt alakulatban, énekelve a „Bajtárs, a fasisztáknak öt perc az élet, csak öt perc, és nem lesz tovább”. Később az ezredet Póstelekre, egy korábbi grófi majorságba vezényelték, és én kerékpározhattam Békéscsaba meg Póstelek között mindenféle megbízásokkal. Azért helyezték át az alakulatokat, mert a szovjet parancsnokságnak kellett a kétkezi munka a repülőtér rendbe hozására. Olyan feladatot is kaptam például, hogy kocsival szállítsak lapátokat a munkához. Egyszer az önkéntesek demonstrációszerűen hangot adtak az elégedetlenségüknek: nem lapátolásra jelentkeztek, hanem arra, hogy a náci fenevaddal végezzenek. Az MKP megyei titkára jött csitítani a hangulatot. Áprilisban mégiscsak bevagoníroztunk és elindulunk. Budapesten a MÁV Kórházban töltöttünk egy éjszakát, azután mentünk tovább. Az alakulat úgy nézett ki, mint egy rongyos gárda. Rendes uniformisunk se volt, legfeljebb egy-egy katonasapkát adtak a ruhatárból, egyiknek, másiknak jutott zubbony, hozzá civil nadrág, amit össze tudtak szedni a régi katonai raktárakból. Gyalog mentünk végig a Podmaniczky utcán és a Nagykörúton a Kelenföldi pályaudvarig. A hidakat felrobbantották, a Boráros térnél ingó pontonhídon mentünk át, amit a szovjet hadsereg rakott le. Az emberek integettek, éltettek bennünket. Azt hiszem, az első magyar alakulat voltunk, az új Magyarország első hadserege, amelyik így átmasírozott a fővároson. A lakosság kimutatta a szimpátiáját, cigarettát, cukorkát adtak nekünk. A Kelenföldi pályaudvaron bevagoníroztunk, méghozzá egy szovjet szerelvénybe. Elhelyezkedtünk, ki hová tudott: a lépcsőkre, ütközőkre vagy felkapaszkodott a vonat tetejére. Többször megálltunk, óraszám nem tudtuk, mikor indul újra a vonat. A civilek is úgy közlekedtek, hogy felkapaszkodtak valami szerelvényre, ha valahova el akartak jutni. Esetleg egy napot is kellett várni, míg jött valami. Martonvásárnál egy rendkívül nagy zivatar folytán szinte szétszóródott a társaság, mintha az eső lemosta volna az embereket az ütközőkről. Aztán eljutottunk Székesfehérvárig, ahol a hadosztály-parancsnokságon szállásoltak el bennünket. Másnap folytattuk az utunkat Hajmáskérig. Géppuskás századba kerültem, de ott is írnokként használtak, a tábori bíróságnál lettem jegyzőkönyvvezető. Több olyan tárgyaláson vettem részt, amit szökés miatt rendeztek, és fogdákban is jártam a katonai ügyésszel. Emlékszem olyan ügyre, hogy egy felcser kiadta magát orvosnak, rájöttek, és a hadosztály-parancsnokságon bedutyizták. Aztán jött a szovjet hadsereg, kiszemelte magának azt az óriási területet, és davaj, davaj, átadni minél előbb.

Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával. Ennek alapján vettek fel aztán az Ellenállási Szövetségbe, és ezért kaptam meg tavalyelőtt a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, amelyet a honvédelmi miniszter, Für Lajos adott ki. Jó nagy késéssel, mert Rákosi meg Kádár semmibe vették ezt az önkéntes szolgálatot, sőt egy csomó katonát meghurcoltak, becsuktak vagy kivégeztek.Mire hazaértem Békéscsabára, az elmenetelemkor csak embrionális állapotban lévő pártok már kialakultak. Augusztus vége felé beléptem az MKP-ba. Az egyik ajánlóm Lőcsei Pál barátom volt. Telve voltam a náci Németország elleni, valamint a győztes Szovjetunió melletti érzéssel, és ebben a vonatkozásban az MKP képviselte a legharciasabb, legkeményebb vonalat. 1945. november 4-én volt az első szabad választás, amely valóban szabad volt. A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Elég sokat kapott az MKP is, országosan tizenhét százalékot, és a Szociáldemokrata Párt is. A maradék a Nemzeti Parasztpárté meg a Polgári Demokrata Párté volt, de elenyésző a többihez képest. Békéscsabán besegítettem az MKP választási kampányába. A választások után igazoló bizottságok alakultak, amelyek a szövetséges nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország, a Szovjetunió egyezsége alapján létesültek, és előírták a nácitlanítást. Az igazoló bizottságok tagjait a koalíciós pártok adták, és volt egy szavazati jog nélküli, úgynevezett jogi képesítésű tag is. Engem az MKP ajánlott, be is vettek jogi képesítésű tagnak, és jegyzőkönyveket vezettem a tárgyalásokról. Akkorra már csak kis ügyek maradtak, a nagyok jobbára lementek, amíg katona voltam. A legsúlyosabb ügyekben az igazoló bizottság a népbíróságra tette át az ügyet, ami akár halállal is végződhetett. Ilyen ügyünk nekünk már nem volt, csak olyan, amelyben a legenyhébb ítélet, a megrovás született. Miniszterelnöki rendelet szólt arról, hogy kik esnek igazolás alá. Például a városi és megyei tisztviselők csak igazolással tölthették be a munkakörüket. A katonatisztek is. Iparosoknál és kereskedőknél előfordulhatott az iparengedély megvonása és állásvesztés. Ez ellen viszont lehetett jogorvoslatot kérni a bíróságon. Három évig tartott a megbízásom, miközben az ügyek száma egyre csökkent. A békéscsabai igazoló bizottságtól Gyulára kerültem, itt is az MKP delegáltjaként lettem tag. Végül 1948-ban az igazoló bizottságokat Békés megyei igazoló bizottsággá vonták össze, de akkor már csak szórványügyeket tárgyaltunk. Mellékmunkaként csináltuk, ülésenként adtak valami honoráriumot.

 

 

1946 elején az MKP támogatásával a szeghalmi járás főjegyzőségére kerültem járási jegyzőnek. Ez a régi szolgabíró megfelelője. A főjegyző az Orosházáról származó kisgazdapárti Ravasz György volt, én pedig a helyettese. Szeghalmon eléggé mostoha körülmények között éltem. Albérletben laktam, a közlekedési viszonyok rettenetesek voltak. Békéscsabáról sokszor csak Vésztőig tudtam eljutni vonattal, onnan gyalog mentem Szeghalomra, ami még legalább tíz kilométer. Hetenként jártam haza, a nagyszülői ház volt a bázisom. Előfordult, hogy amikor kerékpárral mentem, kilyukadt a gumi, amit nem lehetett pótolni. Ha lerobbantam, a kerékpárt tolva tettem meg az út hátralévő részét. 1946 őszén sikerült a megyeközpontba kerülnöm, ami akkor még Gyula volt. A megyeházára helyeztek vármegyei jegyzőnek, egyben a főispán mellé személyi titkárnak. A főispán körülbelül a mostani köztársasági megbízottnak felel meg. Minden megyének volt főispánja, a kormány hatalmát és a törvényességet reprezentálta, a megyei adminisztráció felett gyakorolt bizonyos felügyeletet. Fel volt osztva Magyarországon, hogy ebben a megyében ez a párt adja a főispánt, abban egy másik párt. Békés megyében a szociáldemokrata Keresztes Mihály orosházi asztalos lett a főispán, én a titkár, és a kisgazdapárti Molnár Jenő, korábban öcsödi községi főjegyző az alispán. Belevetettem magam az államigazgatási munkába. Látogatásokat tettünk a megyében, szemléket tartottunk a községházákon. Általában én néztem az adminisztratív dolgokat, a főispán pedig a politikai ezekkel-azokkal társalgott. Kezdetben szakemberek adták a megyei vezetést, tehát a régi garnitúra átöröklődött. 1946-ban még nem is volt idő kicserélni, az csak később kezdődött, 1948-ban. A közigazgatás átszervezésének országos szinten Vas Zoltán volt a vezetője. Ehhez államigazgatási reform is kapcsolódott, de akkor még nem tanácsrendszernek hívták. Még községi elöljáróság volt és városháza, polgármester és főispán, a tanácselnök csak később jött. A koalíciós korszak aztán szépen átváltódott egypárti rendszerré. Ennek egyik mutatója az 1947. augusztusi választás, amelyről már nem mondhatom, hogy szabad volt, ez a hírhedt kékcédulás választás. Én is tudtam róla, mert a főispánhoz jöttek jelzések, hogy gépkocsin hordanak brigádokat a megyében, itt szavaznak le, aztán átmennek egy másik helységbe, és ott is szavaznak. Megvolt róla a véleményem, amit persze nem mondtam el. Nem tudok róla, hogy valaki szóvá tette volna. 

Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány. Olyan kategóriák voltak, hogy kulák, középparaszt és szegényparaszt. A kulák ellenség, pók, vámpír, pióca. A középparaszt ingadozó, közülük, akit meg lehetett nyerni, be kellett vonni a téeszbe, akit nem, azt a kulákkal kellett egy kalap alá venni. Előbb a korlátozás, aztán a kiszorítás, utána a felszámolás – ez volt a menetrend. Érintve voltam én is, apám földje révén, és láttam, hogy csak ideig-óráig maradhatok, korábbi érdemeim abszolút nem számítanak. Ezt sok-sok ember tudja tanúsítani. Ellenállók, akiknek ilyen meg olyan nagy érdemeik voltak, nem olyan kicsik, mint nekem, börtönben, bitófán végezték. Akkor kezdődtek a hírhedt ötvenes évek. Ehhez kapcsolódik még, hogy Lakatos Dezsővel, a megyei párttitkárral konfliktusom támadt. Tudjuk jól, hogy ezek az emberek élet-halál urai lettek egy megyében. Elvárták, hogy az elvtárs mindenhez szóljon hozzá, de a negatív hozzászólást kevésbé tudták elviselni. Lakatos Dezső egyszer azt mondta, hogy fitogtatom a marxista tudásomat – sok mindent összeolvastam, tudtam idézni is –, aminek az lett a következménye, hogy utána egyetlenegyszer sem szóltam hozzá. Ott voltam, meghallgattam, amit mondtak, de nem szóltam hozzá. És volt még egy ügy, amire azt mondták, hogy Pócspetrihez hasonló. Pócspetriben az egyházi iskola államosítása miatt lett konfliktus, és a községi jegyzőt koncepciós eljárás során felakasztották. Dokumentumfilm is készült róla. Engem tulajdonképpen azért helyeztek Zalába, mert nem voltam hívő, és velem akarták erősíteni az antiklerikális megyei vezetést. A katolikusság igen erős volt Zalában. Az iskolák állomosítása során egy kisközségben valamilyen inzultus történt, és emiatt fegyelmi eljárás indult a községi főjegyző ellen. Nekem osztották ki az ügyet. Szokásom szerint alaposan megvizsgáltam a dolgokat, tanúkihallgatás, jegyzőkönyv, és olyan határozatot hoztam, hogy a főjegyzőt megrovásban részesítem, mert nem biztosította kellőképpen a rendet. A klerikális reakciót nem láttam megalapozva a tanúk által, és legjobb lelkiismeretem szerint a megrovást, tehát a legenyhébb határozatot hoztam. Később kiderült, hogy a megyei vezetés elbocsátást várt volna el. Végül a megyei pártbizottság a távollétemben úgy döntött, hogy az általam hozott határozatot meg kell semmisíteni. Azt a szerencsétlent elbocsátották, engem pedig kizártak a pártból. Nem sokat gondolkoztak, a bizottsági meghallgatás után azonnal meghozták ellenem a határozatot: osztályidegen, kizárni! Lehívtak az alispánhoz, ahol a megyei közigazgatási felelős, Horváth László közölte a döntést, és felszólított, hogy adjam át az MDP-igazolványomat. Az előzmények után nem is ért annyira váratlanul. Szó nélkül átadtam, nem tiltakoztam. Fellebbezésnek nem láttam volna értelmét. Az MDP-hez nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Az MKP-hoz igen, abba önként mentem be, és addig hittem is benne, amíg meg nem szűnt. A vége felé kevésbé, de az elején még hittem, hogy új utat vág a magyar politika történetében. Hát új utat vágott, nem vitás, de nem olyat, amire én vágytam volna. Aludtam rá egyet, majd bejelentettem az alispánnak, hogy szabadságot vennék ki, mert át kell gondolnom a dolgot. Nem ellenkezett, megadta az engedélyt. Ami szabadság még járt nekem abban az évben, azt mind kivettem, és hazautaztam Gyulaváriba. Először még a szüleimnek se szóltam, mert gondolkoztam, hogy mit csináljak, mi a jobb: bevárni, míg kirúgnak, vagy előzzem meg? Végül beadtam a felmondásomat, 1948. december 31-vel felmondtam az államigazgatásnak. Nem is tartottam már igényt a hátralévő felmondási időre. Elfogadták, lehet, hogy még örültek is neki, hogy nincs velem probléma. Vissza se mentem Zalaegerszegre. Csalódás volt bennem, 1945 óta táplált illúzióim odalettek. 

Ezután következett egy segítő családtagi időszak, mert ugyan próbálkoztam elhelyezkedni, de mindenütt falakba ütköztem. A szüleim a kuláküldözés folytán úgy vették, hogy még egy csapással több, és egyre rosszabbra vált a helyzet. Aztán jött a tagosítás. A szüleim hiába akarták leadni a földet – írásban felajánlották az államnak –, nem fogadták el. Ellenben azt a földet, amelyen a lakóházunk is állt, széttagosították: a szélrózsa minden irányában, diribdarab földekből adták ki az ötven holdat, amit gyakorlatilag nem lehetett megművelni, bejárni se jóformán. Nagy beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, a kulákokra különadót vetettek ki, egyre elviselhetetlenebbé vált a helyzet. A disznóvágás is elmaradt, mindent elvettek adóban. Ez volt a padlásleseprés időszaka. A tagosítás után segítő családtagként már nem tudtam létezni. A messze lévő tagosított földdarabokat az apám próbálta bérbe adni, mert ő csak a közelieket tudta vállalni. Én meg önállósítottam magam, a békéscsabai határban béreltem pár hold földet, ahol ezt-azt termesztettem és disznót tartottam. Teljesen egyedül csináltam. Ha fogatra volt szükség, volt a környéken, az ember kifizette vagy a termésből megadta. Voltak kaláka munkák: én segítek neked a lekaszált gabona behordásánál, te meg nekem. Noha sose voltam agrárember, belekényszerültem a növénytermesztésbe: cukorrépa-egyelés, kaszálás, kapálás, árpatermelés stb. Ezeket a terményeket részben be kellett szolgáltatni, ami azon felül maradt, szabadpiacon el lehetett adni, és adót kellett fizetni utána. Keserves élet volt. Kerékpárral jártam ki Békéscsaba határába. Mindez addig tartott, amíg egyszer a városi tanácstól – akkor már tanács volt – kijött egy ismerősöm, azzal, hogy a megyei tanács élelmiszeripari osztálya vezető könyvelőt keres, menjek oda dolgozni. Mondtam, hogy nem értek a könyveléshez. Majd beletanulsz – válaszolta. Mivel a mezőgazdasági bérlet eléggé keserves dolog volt, ráálltam. A következő mezőgazdasági szezont már nem kezdtem el, 1952 márciusában elszegődtem a Szarvasi Vágóhíd Vállalathoz. Albérletben laktam. Onnan is hazajártam Békéscsabára hetenként vagy kéthetenként, most is az volt a bázisom. Szarvason tanultam meg a könyvelés csínját-bínját, tanfolyamot is végeztem. Először alapfokút, majd képesített könyvelő tanfolyamot, végül mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem, de azt már 1956 után.

Hiány volt szakemberekből, kultúra nélküli embereket tettek kulcspozíciókba, de mindenkit nem lehetett kicserélni, írástudatlanokkal megtölteni az államigazgatást és a vállalatokat. A munkát valakinek csinálni kellett, botcsinálta elvtársakkal nem lehetett létezni a sztálinista rendszerben sem. Tényleg autodidakta módon tanultam meg a számlarendet és az iparvállalatok könyvvitelét. Egy év múlva a centralizálás jegyében Békéscsaba székhellyel létrehozták a Békés Megyei Húsipari Vállalatot – a békéscsabai vágóhíd és a húsfeldolgozó összevonásával –, és engem szemeltek ki az egyesített vállalat főkönyvelőjének. Addigra már értettem a dolgom, mint számviteli szakembert választottak ki. Két év után azonban politikai okból elbocsátottak. A megyei húsipari vállalat vezetőjével – egy orosházi hentessel – megvoltam, ő a szakmai dolgokba nem szólt bele, az élelmiszeripari osztály vezetőjével viszont konfliktusom támadt. Egyszer behívtak a megyei tanácsra, és a nagy fluktuáció ürügyén megkaptam a felmondólevelet. A dolog háttere az volt, hogy kötelességszerűen jelentettem az igazgatónak, ha a számlázó hibásan számlázott, és abból kára származott a vállalatnak. Az igazgató ilyenkor általában megrótta a hibázót, az egyik könyvelőt viszont elküldte. Én nem javasoltam az elbocsátását, csak elmondtam, mi történt, hiszen az volt a dolgom. A primitívségüket mutatja, hogy a fluktuáció így szerepel a felmondólevélben: „fluktoráció”. Kimondottan politikai jellegű volt az eltávolításom. Később megtudtam, a Sütőipari Vállalat főkönyvelőjét tették a helyemre, akivel jól bevásároltak, mert részeges volt. 

Próbáltam elhelyezkedni, de még le se telt a felmondási időm, amikor kijött a lakásomra a városi ipari osztály vezetőnője. Akkor alapították a Békéscsabai Kézműipari Vállalatot, kellett nekik egy vezető könyvelő, és hallhatta, hogy éppen akkor menesztettek. Egyéb híján igent mondtam, bár csak alacsonyabb fizetést tudtak adni, mivel a vállalat alacsonyabb kategóriában lévő, bedolgozó textilipari vállalat volt. Megint a nulláról kellett indulni, mint Szarvason, de volt már benne gyakorlatom, hogyan lehet a semmiből valamit csinálni. A vállalat súlypontilag az otthoni foglalkoztatást volt hivatva segíteni, a központi gárda az alapanyagról, az értékesítésről és a minőségi ellenőrzésről gondoskodott. Nagyrészt varrónők dolgoztak ott, de volt kötöttáru, paplanos és bőrös részleg is. Nyereséges vállalat volt. Még a forradalom idején is nyereséget produkált, mert a bedolgozók tudtak otthon dolgozni. 

 Így érkeztünk 56-hoz. Az 1956-os év az erjedés időszaka volt. Akkortájt nagyon sok újságot olvastam, egynémely cikk máig megmaradt az emlékezetemben. Például Háy Gyula híres cikke, a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – a parvenü, a mindentudó pózában tetszelgő semmit nem tudó tökéletes leírása, aki felfele hajbókol, lefele tapos. Az SZKP XX. kongresszusára Hruscsov új hangot vitt be. A szent Sztálint azelőtt nem lehetett bírálni, csak hódolat illette meg. 1953 után ugyan egy kicsit lazult a dolog, de ez továbbra is tabutéma maradt. Akkor jött 1956 februárjában a XX. kongresszus és Hruscsov titkos beszéde a Központi Vezetőséghez, amelyről külföldi adásokból lehetett tudomást szerezni. Aztán júliusban az értelmiségi párthatározat. A forradalom nem úgy jött, hogy október 22-én még minden úgy volt, mint addig, és 23-án, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben világra jött, hanem érlelődött. Kezdődött 1953-mal, az első Nagy Imre-kormánnyal meg Lőcsei Paliék lázadásával a Szabad Népben. 

Mögöttünk volt 1953, az első Nagy Imre-kormány ideje, amit aztán Rákosi megtorpedózott. Történtek komoly intézkedések, például megszüntettek internálótáborokat, de jött a visszahatás. Rákosinak volt az a hírhedt mondása, hogy a kulák listával vagy lista nélkül is kulák marad. A Szovjetunióban kellett változásnak történnie, hogy itt is lazuljanak a dolgok, de a bigott, kemény társaság, az uralkodó négyes fogat nem egykönnyen adta át a hatalmat. Rákosi úgy gondolta, ha Rajk László kivégzését rákeni Péter Gáborra és a többire, akkor az ő felelőssége semmissé válik. De Rajkné ezt nem fogadta el, és követelte férje eltemetését. Azután került sor október 6-án a nagy temetésre.  

A pártsajtóból meg az Irodalmi Ujságból szereztünk tudomást a változásokról. Abban az időben megnövekedett az érdeklődés irántuk, mert olyan témákkal is foglalkozni kezdtek, amelyek azelőtt tabunak számítottak, például az üldözöttek rehabilitálása. Mindebből képet lehetett alkotni arról, mi foglalkoztatta az értelmiséget. A Viharsarok Népe című megyei lap monopolhelyzetben volt Békésben, és csak fokozatosan állt át, megvárta a fenti átalakulást. Október végén, november első napjaiban azonban nemcsak a pártsajtó hangja változott meg, hanem megjelentek új sajtótermékek is, például a Független Újság.

1956. október 4-én Békéscsabán a TIT-ben nagygyűlést rendeztek, amelyen több száz ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a Független Kisgazdapárt korábbi székházát, ami akkor kultúrház volt. Én – békéscsabai viszonylatban – innen számítom a forradalom előzményeit. Mivel Békéscsaba akkor már megyeszékhely volt, ami ott történt, kisugárzott az egész megyére, ha ott rendeztek egy nagygyűlést, azt már nem tudta elhallgatni a megyei pártlap sem. Engem név szerint említenek a gyűlésről megjelent tudósításban, hogy Molnár ezt meg ezt mondta a Losonczy Géza–Friss István vita kapcsán – az egyik, Budapestről meghívott előadó ugyanis felszólalásában a Losonczy Géza és Friss István között a Szabad Népben lezajlott sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Nekem tapasztalataim voltak róla, pontosan tudtam, mi a kuláküldözés, mi az osztályidegen meg a káderpolitika, mit jelent az, ha valakit félretesznek, és hogy diplomával sem lehet elhelyezkedni, mert politikai akadálya van. 

Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett. Én is csatlakoztam hozzájuk. A menet a pártház felé vonult, ahol valaki felolvasta a debreceni munkástanács pontokba foglalt követeléseit. A tüntetők innen a Viharsarok nyomdához vonultak, ahol megkezdődött a követeléseket tartalmazó röplapok nyomtatása. A tömeg hömpölygött tovább, és amerre a menet elhaladt, a középületeken lévő ötágú csillagok a kövezetre kerültek, összezúzva. Közben már éjfélre járt az idő, de a tömeg – a nyomdához visszatérve – türelmesen megvárta, míg a nyomdából kikerültek a Követeljük! röplap frissen kinyomtatott példányai. Utána még egyszer elvonultunk a pártház előtt, majd a Munkácsy utcán visszakanyarodva az ÁVH épülete előtt. Az egész úttestet elfoglaló, széles sorokban haladó menet a Sztálin úton a laktanya felé tartott. A tüntetés a vasútállomásnál ért véget 27-én, szombaton hajnali két óra felé. A hangulat igen lelkes volt. Szünet nélkül hangzottak az ütemes jelszavak: Tartsatok ki, pestiek! Rákosinak kötelet, Gerőnek se egyebet! Ruszki, mars ki! Vesszenek az ávósok! Aki magyar, közénk áll! Éljen a katonatanács! A Kossuth nótát, a Himnuszt, a Szózatot is elénekeltük több ízben. A nyomda előtti várakozás közben a budapesti ifjúság egy képviselője beszámolt a fővárosban lezajlott eseményekről. A laktanya előtt a rendőrség és a honvédség képviselői már csillag nélküli sapkával álltak. A tüntetés végével a tömeg rendben szétoszlott. Rendzavarás nem történt. Emlékszem, felfegyverezett ávósok álltak a kapuban, és hallgatták az ellenük skandált jelszavakat. Nyilván nem érezték túl jól magukat, de nem reagáltak rá. Imponáló volt a tömeg merészsége. Később azt hallottam, hogy bizonyos hódmezővásárhelyi alakulatok tűzkészültségben voltak, de tűzparancsra nem került sor. Október 27-én, szombaton délben ünnepség kezdődött a Kossuth-szobornál. Kokárdásan, nemzetiszín és fekete zászlókkal vonult oda a nép. Az ünnepség kezdete előtt a megyei tanács ifjúsági parlamentje stencilezett röplapokat osztogatott, amelyeken a nemkívánatosnak tartott személyek neve szerepelt. Az ünnepség megindító volt: őszirózsák a szobor talapzatán és sok – rég nem látott – Kossuth-címer. Beszéltek a honvédség, a rendőrség képviselői, beszámoló hangzott el az ÁVH lefegyverezéséről, és megérkeztek Gyuláról a kiszabadított politikai foglyok. Elhangzott egy felhívás: jelentkezzenek a vasúti sínek felszedésére, hogy meggátolják a szovjet katonai szerelvények Románia felől történő esetleges behatolását. Beszédet mondott a debreceni küldött és Fekete Pál tanár is. A hatalmas tömeg, miként az éjjel, most is rendben hazament, rendzavarás nem történt. Az ünnepség után diákok és rendőrök megkezdték a 101-es obeliszk kiásását. Este Kaskötő István színházi dramaturg a SZOT épületének egyik ablakából ismertette az aznap megalakult ideiglenes Forradalmi Tanács összetételét az utcán várakozókkal. 

Október 28-án, vasárnap délelőtt a SZOT épülete előtt az előző esti élénk csoportosulás helyett katonai karhatalom fogadta az arra járókat. Az emberek az úttesten és a szemközti épületek kapualjaiban izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek – feltehetően funkcionáriusok – új Forradalmi Tanács választásáról beszéltek, amely úgymond nem a csőcselékből tevődik össze. Heves viták kezdődtek, miközben a csoportosulás egyre nőtt. Közben egy katonai teherautó érkezett a színház elé. Néhány katona behatolt a színházba, a kint maradtakat pedig az egyre növekedő sokaság körülvette és sértegette. Azt beszélték, hogy reggel a pártbizottság sugalmazására katonai puccs történt, két szervezőt letartóztattak és a laktanya fogdájába vitték őket. A tömeg nem tágított, követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, végül egy autóval odahozták őket. A felizgatott emberek csak azután oszlottak szét, miután kicsikarták, hogy a Forradalmi Tanács három órakor ülést tart az irodaházban. Délután az irodaház szűk utcájában nagy tömeg gyűlt össze. Az ülés nyitott ajtók mellett folyt, a folyosón tolongtak az emberek, sokan az utcára szorultak, és követelésükre hangszórót kellett felszerelni. A puccsért felelős Tóth István alezredessel szemben óriási ellenszenv nyilatkozott meg.

A forradalom kitörésének hetében lényeges változás következett be a Viharsarok Népe békéscsabai napilapban is. A szerdai szám még kétkulacsos, a csütörtöki, sőt még a pénteki szám is úgy ír a felkelőkről, hogy nem szabad kesztyűs kézzel bánni velük, szombaton azonban már óvatosabbá vált a hang, az ellenforradalmár banditák szabadságharcos hősökké váltak. Vasárnap az új Kossuth Népe című lap első számát lefoglalta a katonai puccs, de később a tömeg követelésére mégis szétosztották.Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok. November 1-jén, mindenszentek napján délelőtt a föld alól már kiásott és az eredeti helyén ismét felállított 101-es obeliszkhez őszirózsát vittek az emberek. Rég nem látott jelenség volt, hogy a templomból egész katonai alakulat fordult ki. Az emberek ünneplő ruhában sétáltak a napfényben és kapkodták az újságokat: Népszava, Igazság, Hétfői Hírlap, Kossuth Népe, Független Újság. November 2-án, pénteken délben a városháza előtt Fekete Pál hangszórón keresztül tette közzé a hírt, hogy szovjet csapatok vannak Békéscsaba közelében. Este a sógorommal elmentem a TIT-be, ahol Iványi Gergely tanárral és még néhány egybegyűlttel beszélgettünk a Forradalmi Tanács munkájának megjavításáról. Ennek hatására szombat délelőtt megírtam egy újságcikket Sztrájk helyett munka címen, amelynek a Független Újság másnapi, november 4-i számában kellett megjelennie. 

Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe. A városi Forradalmi Tanács elnökségének első ülésén úgy terveztük, hogy hétfőn elkezdődik a munka. November 4-én, vasárnap hangos lövések törték meg a hajnali csendet, majd a zaj elült. Szovjet harckocsik tűntek fel a városban, az utcánkban is. Délelőttre kidőlt fák, széttaposott útszegélyek jelezték a szovjet harckocsik útját, a járdán mindenfelé üvegcserepek. A főtéren lövegek, harckocsik, rohamsisakos szovjet gyalogos katonák voltak. A városházát, a BM mellette levő megyei főosztályát és a megyei tanács épületét is összelőve találtuk. A főút torkolatánál, az Irányi és a Munkácsy utcánál is harckocsik álltak. Ugyanez a kép fogadott a Petőfi utcai iskola, a laktanya és a Kazinczy utcai rendőrség előtt is. A Független Újság november 4-i kinyomtatott számát, melynek harmadik oldalán volt a Sztrájk helyett munka című cikkem, a szovjetek nem engedték forgalomba kerülni. Mint később megtudtam, Fekete november 4-én hajnalban, amikor meghallotta az ágyúzást, kerékpárral lóhalálában kiment Békéscsaba határába, a kommendatúrára, hogy beszéljen az orosz vezetőkkel: ne lőjenek, mert a városban nincs semmiféle ellenállás. Mivel orosz szakos volt, szót is tudott velük érteni. Meg is szűnt a lövöldözés. Azután tankokkal jártak le-föl, járőröztek is, de támadás nem volt többé. Fekete Pál nemrégiben a város díszpolgára lett, és Békéscsaba megmentője címmel írtak róla az újságban. 

Kedden a városi tanács titkárságán jött össze a Forradalmi Tanács néhány tagja. Az elnök nem volt jelen, viszont megjelent a pártbizottság titkára, mint megfigyelő. Arról tárgyaltunk, hogy érintkezésbe kell lépni a szovjet katonai parancsnoksággal. Másnap ismét összejöttünk néhányan: a Forradalmi Tanácsból négy tag, a párttitkár, több városi és megyei ügyintéző. Megjelent egy szovjet őrnagy s arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg vérét ontja a mi szabadságunkért az ellenforradalmárok elleni harcban. Hangoztatta a rend, ezen belül a munka felvételének szükségességét, és kijelentette, hogy csak a „törvényes” szervek intézkedési jogát ismerik el. Csütörtökön is összejöttünk, és a Forradalmi Tanács létjogosultságáról tárgyaltunk. A Kádár-kormány nyilatkozata tanácsadó, javaslattevő szervként jelölte meg a forradalmi tanácsokat, valamint a hasonló nevű és funkciójú társadalmi szerveket. Úgy határoztunk, hogy Kaskötő István, Zsíros Andor és Komjáti Ferenc délután Szolnokra utazik tájékozódni. Kaskötő aztán eltűnt, valaki mondta, hogy disszidált. Ő előrelátóbb volt, mint én.November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni. Hatalmas sorok voltak a kenyérüzletek előtt, a ruházati és cipőboltokban aggasztóan megnőtt a vásárlók száma. Megismerhettem az addig titkosan kezelt káderanyagomat. „Mint szakember megfelelő. Politikailag nem megfelelő. Alapos ellenőrzés alatt kell tartani” – írták rólam 55 márciusában. November 12-én, hétfőn több üzem is sztrájkba lépett Fekete Pálék letartóztatása miatt. Miután nagy nehezen sikerült orosz tolmácsot kerítenünk, Komjáti Ferenccel és Zsíros Andorral hármasban átmentünk a Munkácsy utcába, és elmondtuk a katonai parancsnoknak, hogy az emberek tájékoztatást kérnek a letartóztatásokkal kapcsolatban. Azt a választ kaptuk, hogy az illetők nem letartóztatásban, hanem ideiglenes feltartóztatásban vannak mindaddig, amíg a szerepüket nem tisztázták, különben sincsenek Békéscsabán. Végül megígérték, hogy érintkezésbe lépnek Budapesttel, és majd tájékoztatni fognak bennünket. A választ nem tartottuk megnyugtatónak. Az üzemek dolgozói is bizalmatlanok voltak, mert délután – minden központi szervezés nélkül – a városban általános lett a sztrájk. Másnap, november 13-án Békéscsabára érkezett Birkás Imre országgyűlési képviselő, a kormány Békés megyei összekötője, hogy tájékozódjon a megyében folyó sztrájk megszüntetésének lehetőségéről. A városi tanács titkárságán keresztül összehívatta a vállalati munkástanácsok küldötteit és a Kádár-kormány álláspontját ismertetve előadta jövetele célját. Elsőnek szóltam hozzá, azzal, hogy a Forradalmi Tanács hovatovább elvesztette a jelentőségét, taglétszáma leapadt, s így akár meg is szüntethető. Utánam még huszonnégyen szólaltak fel. Követelték a szovjet csapatok kivonását, bírálták a Kádár-klikket, elítélték a deportálásokat és a letartóztatásokat. Izzó, szenvedélyektől fűtött hangulat volt, csak úgy áradt az elkeseredés és az elszántság az emberekből. Erős kifogások merültek fel a Békés Megyei Népújsággal szemben is. Amikor Tóth Géza újságíró felszólalásában – az újság másnapi számában megjelenő Megbékélés című cikkét magyarázva – kijelentette, hogy őt és családját kiirtották volna, ha nem jönnek a szovjet tankok, kitört a botrány. Ez volt a gyűlés egyetlen kirívó mozzanata. Végül Birkás Imrén volt a sor, hogy válaszoljon a felszólalásokra, ám addigra annyira elérzékenyült, hogy a szemét kellett törölgetnie. A gyűlés úgy határozott, hogy Birkás legépelt jelentését a felterjesztés előtt ismertetni kell a Forradalmi Tanáccsal és a nagyobb üzemek munkástanács-tagjaival. Arról is határozat született, hogy Gál Pál tanárt a kormányösszekötővel Budapestre küldik, hogy tájékozódjék, visszatérése után pedig számoljon be a tapasztaltakról. Fekete Pált néhány napos szovjet fogság után szabadon engedték. Szajoltól kerékpáron és gyalog tette meg az utat hazáig. 

November 16-án, pénteken behívtak a városi tanácshoz. Ott volt a tanácselnök, a pártbizottság titkára és néhány munkástanácstag. Hosszas vita folyt a sztrájkról, végül az a határozat született, hogy az általános sztrájk addig tartson, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. A pénteki megbeszélés szerint vasárnap reggel a megyei tanácselnök szobájában kellett találkoznunk. Meglepetésünkre a megbeszélteken kívül Birkás Imre és több munkástanácstag is ott volt. Birkás, majd Gál Pál adott ismertetést a budapesti útról. Gál ekkor már egyértelműen a kormány platformjára helyezkedett. Meglepő volt a változás a négy nappal korábbi álláspontjához képest. Ezután Gál Pál, Kávási Ferenc, Komjáti Ferenc, Ozváry Tibor, Takács János és én szerkesztettünk egy memorandum-félét, mely a munka megindítását lett volna hivatott előmozdítani. A Gál által szövegezett bevezetés a sztrájk értelmetlen és káros voltáról szól, azt követte a Kádár-kormány fenntartásos elismerése, amennyiben követeléseink – a függetlenség, a személyes szabadságjogok biztosítása, a munkástanácsok gazdasági önkormányzati rendszerének elismerése, a bürokrácia leépítése, végül a sztrájkjog biztosítása – teljesülnek.Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették. Így vetődött fel a gondolat, hogy küldöttséget indítsanak Budapestre a munkástanácsok követeléseivel. A nyolcfőnyi küldöttségbe engem is beválasztottak, és tagja lett Takács János MSZMP intéző bizottsági tag is. Végül a pénteken megszűnt Forradalmi Tanács helyett a küldöttek megválasztották a Központi Városi Munkástanácsot. Az értekezlet jócskán belenyúlt a délutánba. majd a Megyei Rendőrkapitányságon magyar–orosz nyelvű igazolványokat szereztünk be az útra. Másnap, 20-án reggel fél hatkor gyülekeztünk a megyei tanács előtt. Négy küldött beült az MSZMP gépkocsijába, szintén négy a megyei tanácséba, és csatlakozott hozzánk a gyulai küldöttség gépkocsija is, három emberrel. Kunszentmártonban és Kecskeméten igazoltattak, de fennakadás nélkül eljutottunk Budapestre. A Soroksári úttól már láttuk a harcok nyomát. A Parlament tudakozójából a szemközt lévő Földművelésügyi Minisztérium 101-es szobájába irányítottak, ahol két előadó éppen dunántúli küldöttekkel tárgyalt, majd mi következtünk. Az asztal túloldalán Kovács Sándor ült, akit nyilvánvalóan a küldöttségek leszerelésével bíztak meg. Egyikünk megmondta neki, hogy mi a házigazdához jöttünk, de csak a portáig jutottunk. Erre ő megígérte, megpróbálja kieszközölni Kádár Jánosnál, hogy fogadjon bennünket. Ez nem sikerült, helyette Apró Antalra vagy Dobi Istvánra kaptunk ajánlatot. Hogy a nap ne teljen el hiába, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét választottuk. Több mint három órát beszélgettünk. Dobi nagyon közvetlen volt és nyíltan beszélt velünk. Például olyanokat mondott, hogy „ezek” nem engednek, úgyis keresztülviszik, amit akarnak, tehát semmi értelme a sztrájknak. Az „ezek” alatt Kádár meg a csapata értendő. Mindenesetre némi bepillantást engedett a kulisszák mögé: ha szép szóval nem, akkor majd kényszerrel megoldják. Érthettünk belőle. Hét óra után jöttünk ki az elnöki szobából, és akkor rögtön lecsaptak ránk a rádió munkatársai. Egy riporternőnek sikerült a küldöttség néhány tagját megszólaltatni. Köztünk vita volt arról, hogy milyen nyilatkozatot tegyünk a rádióban a munka felvételéről. Kelletlenül megszövegeztem egy rövid közleményt, amelynek utolsó mondata – Takács János ösztönzésére – a munkafelvételről szólt. A riporternő ezután levezetett bennünket a stúdióba, ahol legépelték a közlemény szövegét, majd Kurilla Károly magnóra olvasta. Később megtudtuk, hogy a Kossuth Rádió még aznap este kétszer is sugározta. Mivel este nyolc órától kijárási tilalom volt, nem hagyhattuk el a Parlament épületét, amely körül volt véve szovjet tankokkal. Kádár János engedélyével a parlamenti konyhán vacsoráztunk, majd szovjet kísérettel átmentünk a Földművelésügyi Minisztérium szemközti épületébe, ahol a 101-es szobában székeken, asztalokon éjszakáztunk. November 21-én, szerdán reggel indulás előtt sétát tettünk a városban. Utunk jelentős része összelőtt házak és romok között vezetett. A Práter utcánál és a Rákóczi téren friss sírok emlékeztettek a harcokra. Hazafelé Békéscsaba előtt, a szarvasi és az orosházi út találkozásánál váratlanul egy rendőrségi gépkocsi került elénk, és arra utasított bennünket, hogy egyenesen a megyei tanácsra menjünk. Kávási, a vb-elnök fogadott minket, de meglepetésünkre egész értekezlet gyűlt össze jöttünkre. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, a megyei tanács titkára, a városi tanács elnöke, néhány funkcionárius, a megyei és a városi rendőrség képviselői, üzemi munkástanácsi küldöttek és két szovjet tiszt tolmácsostul. A rögtönzött értekezletet Kávási nyitotta meg, felkért, hogy számoljunk be az utunkról. Kényszeredetten mondtam néhány mondatot, de érdemben nem nyilatkoztam, azzal, hogy egyrészt még nincs áttéve a gyorsírt anyagom, másrészt a küldöttség még nem alakíthatta ki egységes állásfoglalását. Csakhamar kiderült, hogy a munka másnap reggeli felvételére kívánnak igénybe venni bennünket. A szovjet tiszteknek folyamatosan fordították az elhangzottakat. A munkafelvétellel kapcsolatban a megjelent munkásküldöttek előtt úgy nyilatkoztam, hogy az adott körülmények között értelmetlen a sztrájk, a vezető szovjet alezredes számára azonban ez nem volt eléggé egyértelmű. Másfél–két óra után végre kezdtek szétszéledni a megjelentek. Akkor a szovjet tisztek még egyszer közrefogtak, és ismételten arról akartak megbizonyosodni, hogy másnap a munka felvételére fogom buzdítani a munkásokat. Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt. Először fagyos hallgatás volt, majd nemtetszésüket nyilvánították: bevették a cuclit, beinjekciózták őket stb. Volt, aki rákosista szócsőnek nevezett. A végrehajtó bizottság és a rendőrség jelen lévő tagjai a munkafelvételt szorgalmazták. A szovjet hadsereg képviselői az első sorban ültek, a tolmács fordított nekik, és ők szorgalmasan jegyzeteltek. A zárószót én mondtam. Erélyesen visszautasítottam a rágalmazó megjegyzéseket, majd elmondtam, hogy a megbízatásunknak eleget tettünk, és arról valósághű tájékoztatást adtunk. Kértem, hogy a követeléseket és a sztrájkot ne tekintsék feltétlenül összetartozónak. Így is lett, másnap a legtöbb helyen felvették a munkát. Nyilván azok is aludtak rá egyet, akik azt mondták, hogy öltsünk gyászruhát. Mit lehetett tenni? Korábban még gondoltak rá, hogy jön külföldi segítség, de hamar rájöttek, hogy esze ágában sincs segíteni senkinek. A munkástanácsok küldöttei néhányszor még összeültek, de egyre nehezebb lett a helyzetünk. A Független Újság – kényszerű hallgatás után – ismét megjelent, de a fejlécen már nem a Munkástanácsok lapja, hanem a Megyei Tanács lapja felirat szerepelt. Az MSZMP újságja, a Néplap pedig nem hozta le tájékoztatóinkat és felhívásainkat, ezért december 5-én Kocziszky Mátyással Kávásinál és Birkásnál tárgyaltunk a munkástanács újságjának ügyében, de nem jártunk sikerrel. December 4-én, kedden délután összeült a Városi Központi Munkástanács. Az értekezleten részt vettek olyanok is, akik nem voltak tagjai a munkástanácsnak, ők erősen kritizálták a testület munkáját. Végül olyan határozat született, hogy másnap meg kell választani a Megyei Munkástanácsot. December 5-én délután össze is jött a munkástanácsi küldöttek közgyűlése, de mivel a vártnál kevesebben gyűltek össze, nem sikerült megalakítani a megyei testületet. Viszont az a határozat született, hogy követeléseink alátámasztására másnap legyen egy tüntető megmozdulás. Csütörtökön reggel az utcákon özönlött a tömeg, az emberek rendezett menetben vonultak a 101-es emlékműhöz és virágokkal borították el. Elképesztően sokan gyűltek össze, harmincezer emberről beszéltek. Szombaton az a hír terjedt el Békéscsabán, hogy Sarkadon tizenhat fiatalt letartóztattak, szabadon bocsátásuk érdekében a Barnevál munkástanácsa sztrájkot és tüntetést szervezett. A városi munkástanács tagjai közül azonban senki sem tudott a tüntetés elrendeléséről, tehát nem általuk szervezett akció volt. Napközben már szovjet harckocsik vonultak a városban. Az utcán és az üzemekben ideges hangulat uralkodott. Kocziszky Mátyás, Komjáti Ferenc és én átmentünk a megyei rendőrparancsnokságra, ahol a szovjet parancsnok a város lövetésével fenyegetőzött. Az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke arra kért bennünket, csitítsuk le az embereket, mivel ránk hallgatnak. Komjáti és én elmentünk a Ruhagyárba, a Kötöttárugyárba és a MÁV-hoz, hogy beszéljünk a munkásokkal. Az egyik MÁV-dolgozó úgy nyilatkozott, hogy fasírttá aprítják a városi munkástanácsot, ha nem lép fel kielégítően a sarkadi ügyben. Ugyanaznap, a Békés Megyei Népújság december 8-i számának vezércikkében egyebek mellett a következő sorok jelentek meg: „Mert lényegében miről van szó? Egyes emberek, akiknek sehogyan sincs ínyükre, hogy mégsem sikerült a munkás-paraszt hatalmat megdönteni, most azon törik a fejüket, hogy tévesszék meg a becsületes embereket, hogyan hergeljék őket a kormány ellen. Vajon elképzelhető-e, hogy a békéscsabai dr. Molnár, akinek az apja horthysta őrnagy, a munkások érdekét képviseli? Kicsit nehéz elképzelni. Jóllehet demokratikus jelszavakat mond, s így beférkőzik a munkásküldöttségekbe is, de alig hihető, hogy a tűz a vízzel összeférjen.” Erre én bejelentettem, azonnal befejezem a ténykedésemet a városi munkástanácsban, de a munkástanácstagok kiálltak mellettem, és a másnapi lapszám téves információra hivatkozva korrigálta a rólam írottakat. Ezen a héten ismét megjelent a Független Újság, de már nem a munkástanácsok, hanem a megyei tanács lapjaként. December 9-e után úgy értékeltem a helyzetet, hogy a területi munkástanácsok mint a szocialista munkáshatalom letéteményesei törvényen kívül kerültek. Ekkor már ki sem mozdultam a munkahelyemről, feléje sem néztem a városházának. Egyesek a vállalati munkástanács újraválasztására tettek lépéseket, abba sem folytam bele. Ha valamelyik munkástanács tagja tanácsot kért tőlem, azt válaszoltam: visszavonulni! 

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték. 

Valószínűnek tartom, hogy nem a békéscsabaiak közül kerültek ki, akik feketelistára tettek. A tanácselnök, Blahut János, akit személyesen is ismertem, a többi vezetővel együtt október végén felszívódott, csak valamikor novemberben került vissza Békéscsabára. A tanácselnök-helyettes, Ozváry Tibor viszont nagyon aktívnak akart mutatkozni a forradalomban: felajánlotta a szolgálatait a Forradalmi Tanácsnak, és mint egy titkár, végezte a városi munkástanács adminisztrációját. Talán úgy gondolta, ha rendszerváltozás lesz, átmenti magát és ő lesz a tanács elnöke. Helyiséget biztosított az összejöveteleknek, és november 4-e után is többször küldött értünk, szinte nélkülözhetetlenek voltunk a számára. A peremben azonban – tanúként idézték be – úgy fordult, hogy mi le akartuk váltani az államigazgatás vezetőit és kicserélni a mi embereinkre. Mindent elhallgatott, ami ránézve kompromittáló lehetett, és kiemelte az „érdemeit”, amit pszichikailag meg tudok érteni. Egy másik tanúm – a városi munkástanács egyik tagja – nagyon találóan ex lex állapotként jellemezte az akkori helyzetet: a régi igazgatási rend alapjaiban meggyöngült, az új még nem állt fel, elő kellett ráncigálni azokat, akik mögött tömegbizalom volt, és egy darabig felhasználták őket. A hatalomátvétel elején még úgy nézett ki, hogy valamilyen kiegyezés lesz. Az országos helyzetet is úgy szokták kommentálni, hogy Kádár fokozatosan ment át a sztálinista vagy posztsztálinista vonalra. A munkástanácsokat elismerte, aztán fokozatosan megszüntette. December 8-án csak a területi munkástanácsokat helyezték törvényen kívül, a vállalatiak még maradtak, aztán ahogy a régi struktúra visszajött, azok szépen elhaltak.

A peremben tanúként a munkahelyemről egy-két munkástanácstag jelent meg és az igazgató. Ő nagyon jól viszonyult hozzám, pozitív dolgokat mondott rólam, hogy nyugodt voltam, nem adtam ki megalapozatlanul a vállalat pénzét. A sztrájk vádjával kapcsolatban elhangzott, hogy a vállalat valójában bedolgozó jellegű volt, a nőknek, háziasszonyoknak adott munkalehetőséget, és 56 őszén is úgy történt, mint máskor, otthon dolgozott, aki dolgozott. Az átvevő úgy tanúskodott, hogy nem sztrájkolt, hiszen ha valaki bevitte a készárut, ő átvette.

A vállalatok vezetői nem döntöttek a munkástanács nélkül. Azelőtt az állami vállalatoknál és a tanácsi vállalatoknál egyszemélyi vezetés volt, nem a kollektíva döntött, hanem az igazgató. Az üzemi háromszög is pártdirektívák alapján működött, olyan nagy volumenű dolgokról, mint a vállalat profiljának megváltoztatása, nem dönthetett, az a városi tanács ipari osztályára vagy a megyei tanács élelmiszeripari osztályára tartozott. Amikor létrejöttek a vállalati munkástanácsok, az volt a cél, hogy azok irányítsák a vállalatokat. Még csak kikristályosodóban volt ez a rendszer, amikor felszámolták.

Engem eleinte a maguk oldalára akartak állítani. A megyei tanácselnöknél beszélgettünk a Belügyminisztérium kiküldöttével, aki finoman ajánlatot tett, hogy igénybe venné a szolgálataimat. A városi tanácsnál egyszer arról volt szó, hogy engem javasolnak a város jogászának. Az volt az érzésem, hogy le akarnak kenyerezni, és a népszerűségemet be akarják fogni a vitorlájukba. Én halogattam, nem egyeztem bele. Ez később megpecsételte a sorsomat. November 4-én nem gondoltunk megtorlásra – nekem fegyver sem volt a kezemben –, eszünkbe sem jutott, nyilván sok másnak sem, különben nem kétszázezren mentek volna el Magyarországról, hanem kétszer annyian.Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba. Házkutatást tartottak, néhány jelentéktelen irományt összeszedtek, majd a vezető felszólított, hogy öltözzek, mert előállítanak. Négy fegyveres kíséretében tettem meg az utat a városi rendőrkapitányságig, ahol nagy éjszakai forgalom volt. A zárkában, ahova bekerültem, a begyűjtöttek a felöltőiken hevertek a betonpadlón. Én is leheveredtem a felöltőmre, és próbáltam magyarázatot találni az éjszaka történtekre. Egy hetet töltöttem ebben a fogdában, s ez idő alatt egyetlen alkalommal vezettek elő, hogy aláírassák velem a közbiztonsági őrizetbe vételemről szóló határozatot. A Békés megyei Rendőrkapitányság indokolása szerint erre az adott okot, hogy mint a Békéscsabai Forradalmi Munkástanács elnökhelyettese aktívan kivettem részemet a városban lefolyt ellenforradalmi cselekményekből; már az első felvonulás megszervezésében is részt vettem s magam is felvonultam; vállalatomnál az igazgatót arra kényszerítettem, hogy a becsületes kommunista munkásokat bocsássa el; osztályhelyzetemnél fogva arra lehet következtetni, hogy ellenforradalmi tevékenységemről nem mondok le. Február 24-én délután ponyvás tehergépkocsin többedmagammal Budapestre, a Gyűjtőfogházba szállítottak, másnap pedig továbbvittek Kistarcsára. A kistarcsai internálótábort magas fal vette körül, a tetején szögesdrót villanyvezetékek, belül emeletes épületek. A begördülő szállítmányt csaholó kutyákat tartó rendőrök fogadták, a platóról leugráló őrizeteseket gumibottal ösztökélték gyorsabb mozgásra a körletek felé. Egy gumibotütés engem is ért. Zsúfolásig megtöltöttük a C-épület egyik termét, ahol a padlóra szórt szalmán lehetett elhelyezkedni. Az első napokban megjelent a körletben egy civil ruhás rendőrtiszt, Tegze Sándor hadnagy, aki könyvelőket keresett a konyhairodára az élelmezési adminisztráció végzésére. Jelentkeztem. Az iroda a kétemeletes C-épület alagsorában, a hatalmas méretű konyhába vezető rövid folyosóról nyíló kis helyiség volt, ahol négy őrizetes dolgozott. Az egyikünk, Máthé Lajos három hónap után szabadult, és Békéscsabán felkereste a húgomékat, hogy hírt adjon felőlem. Nekünk kellett megtervezni a napi kalórianormával megállapított étrendet és kiszámítani a hozzávaló nyersanyagmennyiséget. Az étkezési létszám ingadozásaiból – ami három- és ötezer között volt – következtethettünk a begyűjtésekre, illetve a vád alá helyezettek elszállítására vagy a szabadulásokra. A konyhairoda helyzeténél fogva a hírek, fülesek vételének és továbbadásának a helyévé vált. 

Amikor a konyhairodába kerültem, a teremből az épület egy másik, kisebb méretű, emeletes vaságyakkal berendezett helyiségébe helyeztek át. Ebben a körletben voltak a háziak, akik különféle munkákat végeztek a táborban. A háziakat általában a közbűntényesek közül válogatták, kivételek voltunk mi, konyhairodások. Körletünknek többször volt „civil” látogatója, aki az őrizetesek között elvegyülve elbeszélgetett velük. Azt bizonygatta, hogy a közbiztonsági őrizet nem számít priusznak, hogy az őrizetbe vétel nem szolgálhat a munkahelyről elbocsátás indokául, hogy csak átmeneti biztonsági intézkedésről van szó a rend helyreálltáig. Közben pedig fényképeket is mutogatott, ráismerünk-e valakire? A nyájasan elbeszélgető persze nyomozó volt, ami a többség számára nyilvánvalónak tűnt, akadtak azonban közlékeny zárkatársak is. A körlet életének megkeserítésére szolgáltak a rendőr körletparancsnok által időnként végrehajtott zárkakutatások, a hipisek. Ilyenkor felforgatták az ágyakat, turkáltak a szalmazsákokban, a személyi holmik között, és a nagy felforgatás után elrendelték a rendcsinálást. 

A táborból havonta lehetett levelezőlapot küldeni, kaphattunk csomagot postán, és a vasárnapi beszélő alkalmával a látogató is átadhatott legfeljebb másfél kilogrammos csomagot. Persze mindezek ellenőrzés alá estek. A levélpostai küldeményeket olykor csak egy havi késedelemmel kaptuk meg, vagy meg sem érkeztek; a csomagok olykor megdézsmáltan, de általában megjöttek. Mivel a háziknak dupla élelmiszeradag járt, csak olyan dolgokat kértem, amelyekhez bent nem juthattunk hozzá: keksz, kockacukor, cukorka, kolbász. Mint házinak minden vasárnap lehetett húszperces beszélőm. E célból látogatási jegyet küldhettem a hozzátartozóimnak. 

1957. augusztus 2-án pénteken reggel azt a parancsot kaptam, hogy szedjem össze a holmimat. Kistarcsáról ponyvás tehergépkocsin szállítottak el néhányunkat. Tökölön, az internálótáborban megálltunk, ott valakit vagy valakiket még felvettek. Sötét volt, mire Békéscsabára, a megyei rendőrkapitányság fogdájához értünk. Ezzel a nappal közbiztonsági őrizetem előzetes letartóztatássá vált. A békéscsabai rendőrkapitányság augusztus 2-i határozatában izgatás bűntette gyanúja miatt nyomozást rendelt el ellenem, s egy másik határozatában elrendelte egy hónapig terjedhető előzetes letartóztatásomat.

Az ételt egy rendőr hordta a közeli városi bírósági börtönből. A napi séta a zárt udvaron történt. Vécé és mosdóhelyiség a folyosóról nyílt. Napközben a zárkaajtón kopogtatással kellett engedélyt kérni, hogy vécére mehessünk. A folyosó felől egész éjszaka erős fény világított be a cellába, és a priccsen csak háton volt szabad feküdni. Ebben az időben teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, se levél, se csomag, se beszélő. A külvilágot egyedül a fodrász képviselte, aki időszakonként – letéti pénzünk terhére – némán megborotvált bennünket. 

Augusztus 22-én kihallgatásra állítottak elő. Hrabovszky Mihály nyomozó hadnagy közölte velem a terheltként felelősségre vonásomról hozott határozatot, és felszólított, mondjam el az „ellenforradalom” alatti tevékenységemet. Azzal vádoltak, hogy kommunistákat távolítottam el a békéscsabai Kézműipari Vállalattól, a nyomozótiszt azonban a városi szerepvállalásomról is akart volna hallani tőlem, mivel szerinte hangadó voltam a városi ellenforradalomban. Elismertem, hogy a vállalati munkástanácsba beválasztottak, de a vádakat tagadtam. Másnap, augusztus 23-án aláíratták velem a nyomozás befejezéséről szóló határozatot. Augusztus 26-án negyedórán át tanulmányozhattam a nyomozati anyagot Hrabovszky Mihály rendőrnyomozó hadnagy előtt. A nyomozás kiegészítését nem kértem, azt nyilatkoztam, hogy majd a bíróság előtt fogok élni ezzel a jogommal. 

Zárkatársaimmal együtt még aznap átszállítottak Gyulára, a megyei börtönbe. A zárkában emeletes, szalmazsákos vaságyak, az ajtó közelében fedeles küblik voltak. A napi mosdás mosdótálakban történt, zuhanyozásra csoportosan vonultunk át a középszárnyban lévő zuhanyozóba, ahol percekre kimért melegvíz-adagban részesülhettünk, takarékosság okán közbenső szappanozási szünettel. A csapot egy házi kezelte, akit egy kis többlet meleg vízért spanglival meg lehetett vesztegetni. 

Ételosztásnál csajkával a kinyitott zárkaajtóhoz járultunk, ahol az ügyeletes felügyelő úr vagy nő ellenőrzése mellett a rabszakács kiadta az adagot: híg kávé, „mosogatólé” leves, kása, tarhonya, lóhús, szalonna, savanyú káposzta, kenyér. A rabkoszt kiegészítésére meghatározott összegig meghatározott cikkeket lehetett speizolni a letétben lévő, a hozzátartozók által kiegészíthető pénzből, vagy a rabmunkát végzők esetében a keresményükből származó letét terhére. Civil ruházatunkat csíkos egyenruha (nadrág, kabát, sapka), alsónemű, bakancs, kapca váltotta fel, a civil holmi letétbe került. Délelőttönként körséta volt a magas fallal kerített udvaron, az őrtornyokba telepített géppisztolyos őrök ellenőrzése alatt, fegyőrök, smasszerok felügyelete mellett. Séta közben tilos volt a beszéd. A börtönkönyvtárból, ahol sok szovjet irodalmi mű volt, lehetett könyvet kölcsönözni. Emlékezetemben leginkább Nagy Lajos novellái maradtak meg.

Levélírásra időszakosan volt lehetőség. Ilyenkor zárkán kívül, a középszárny körfolyosóján egy asztalhoz ültettek le néhányunkat, kaptunk papírt, írószert, mert ilyesmit nem volt szabad magunknál tartani a zárkában. A hozzátartozóktól kapott, cenzúrázott levelet sem tarthattuk magunknál, elolvasás után vissza kellett adni. A levelezésen kívül a külső világgal való kapcsolatot húgom létesítette, ő volt az, aki a kért és engedélyezett csomagokat hozta Gyulára a beszélők alkalmával. A beszélőre szólítás mindig nagy esemény volt az életünkben. Számomra különösen az volt, amikor egyszer anyám jelent meg a rács túloldalán.Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára. A Körös hídján átmenve szembetalálkoztam Nyikó Tibor egykori kollégámmal, aki nem adta jelét, hogy ismer.  A tárgyaláson személyi adataim és a vádirat ismertetése után a bíró kérdésére elmondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, a vádakat koholmánynak minősítettem. Péter József tanú, a Kézműipari Vállalat volt igazgatója sem igazolta az ellenem felhozott vádakat. A Kézműipari Vállalat volt boltvezetője viszont ellenem tanúskodott. Azt vallotta, hogy 1956. október 23-a után kommunizmusellenes kijelentéseket tettem, a vállalati bélyegzőből kivágtam a „Sztálin út” részt, szerepem volt a békéscsabai 12 pont kinyomtatásában, egy küldöttség tagjaként részt vettem egy budapesti titkos munkástanács-értekezleten, komoly szellemi irányítója voltam az ellenforradalomnak, a városi munkástanácshoz jártam utasításért, a megyei pártsajtó bojkottálására szólítottam fel, és rávettem az igazgatót, hogy felmondjon neki. A vallomása zavaros és valótlan volt, pontról pontra cáfoltam. Az ügyésznő további tanúk beidézését, valamint a hivatkozott sajtócikkek és felmondólevelek beszerzését, a védőm pedig szabadlábra helyezésemet kérte. Az ügyésznő visszautasította, a tárgyalást elnapolták, és az őr vasúton, bilincsben visszakísért a gyulai megyei börtönbe. A második tárgyalásra 1957. december 23-án ismét Békéscsabán a városi bíróság épületében állítottak elő. A tanács elnöke, a két ülnök és a védőügyvédem ugyanazok voltak, mint az első tárgyaláson, a vád képviseletét viszont Pálfi Ferenc ügyész vette át, aki vádmódosítással élt. A tárgyalást ismét elnapolták. A teremből kijövet a húgom kis csomagot szeretett volna átadni nekem. A kísérő őr hozzá is járult, de az ügyész észrevette és megtiltotta.  A harmadik tárgyalás már Gyulán, a megyei bíróság épületében volt 1958. január 16-án. Az elnök ismertette a szervezkedésben való tevékeny részvételre kiterjesztett vádat. Én ismét úgy nyilatkoztam, hogy nem érzem bűnösnek magam, mert a Forradalmi tanács 1956. november 3. és 19. között, a munkástanács pedig november 19. és december 9. között elismert szervezetek voltak. A budapesti út előkészítésében több megyei és városi személy is részt vett, a Dobi Istvánnál tett látogatásunkról Kádár Jánosnak is tudomása volt, a Sztrájk helyett munka című cikkem pedig a rend helyreállítását célozta. Az ügyész a nép igazságérzetének és érdekeinek megfelelő szigorú börtönbüntetés alkalmazását indítványozta, mivel én voltam az események eszmei irányítója. Védőm tizenhét iratot csatolt be, amelyek mellettem szóltak, és a mellett érvelt, hogy az eredeti vád szinte szétmorzsolódott. A sztrájkra uszítás nem bizonyosodott be, az eszmei irányításra nem volt konkrét bizonyíték, a módosított vádat illetően pedig elmondta, hogy december 8-án én mentem csillapítani a felbőszített tömeget, és hogy november 4. után nem fejtettem ki semmiféle irányítást, ezért bizonyítottság hiányában felmentésemet kérte. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy tizenegy hónapja vagyok letartóztatásban s átgondolva eddigi életemet, kijelentem, hogy cselekvőségem nem volt államrendellenes, az esetleges hibákat az akkori túlfűtött idők hozták magukkal. 1944-ben doktoráltam, azóta különböző munkahelyeken dolgoztam, mindig bérből éltem, az 1945-ös választások során párttevékenységet is elláttam az MKP-ban, osztályhelyzetem miatt sok kellemetlenségem volt, ezért örömmel üdvözöltem a XX. pártkongresszus által hozott új szellemet. Az ellenem indított hajszában két tanú személyes sértődöttségből vitt nagy szerepet, akik felett munkaköri feladatom volt felügyeletet gyakorolni. Tiszta lelkiismerettel egy pillanatig sem gondoltam az ország elhagyására, bűnösnek nem érzem magam, olyan ítéletet kérek, amely lehetővé teszi, hogy bármely munkaterületen hasznos munkát végezhessek.  A bíróság zárt tanácskozás után az ítélethirdetést elnapolta. A negyedik tárgyalásra január 24-én, szintén Gyulán került sor. Kádár Géza, a tanács elnöke kihirdette az ítéletet. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban történt tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben mondattam ki bűnösnek, s ezért főbüntetésként három év börtönre, mellékbüntetésként ötszáz forint erejéig ingóvagyon-elkobzásra és három évre egyes politikai jogaim gyakorlásától való eltiltásra ítéltettem. A kiszabott börtönbüntetésbe beszámították az 1957. február 16-tól fogva tartásban eltöltött időt, és nyolcszázhatvan forint eljárási költség megfizetésére köteleztek. Pálfi Ferenc ügyész súlyosbításért, Szakáll János kirendelt védőm és én enyhítésért fellebbeztünk. A bíróság a másodfokú határozat meghozataláig elrendelte letartóztatásom meghosszabbítását. Az ügyvédem elkészítette a fellebbezést és egy beszélőn aláíratta velem. 

Apám, Molnár Mihály 1958. január 21-től szervezkedés vádjával előzetesként ugyancsak a gyulai megyei börtönben volt. Egyszer sem találkozhattam vele, még csak nem is láthattam, bentlétéről füles révén szereztem tudomást. Egy alkalommal tévedésből engem vezettek át az ő tárgyalására. Apám 1958. március 14-én szabadult. Aznap Tarsoly törzsőrmester kihívott a zárka elé, és átadta a csomagot, amelyet apám hagyott ott nekem. A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak. A drótkerítésen kívüli majorudvaron gazdasági épületek voltak: gépszín, szerszámraktár, terménytároló stb. A főleg politikaiakat foglalkoztató parancsnok lovon járva ellenőrizte területét, és cifra káromkodásával tette magát emlékezetessé.  Reggeli után kivonultunk munkára. A kapu előtt oszlopba sorakoztunk, majd megtörtént a létszámellenőrzés és a munkabeosztás. A kéziszerszámokat polgári gazdasági alkalmazottak adták ki, a munkavégzéssel kapcsolatos szakmai eligazítást civil agronómus végezte. A tábla széléről egyszerre indították el a rabok sorát, és bizonyos távolságban követte őket az őrök sora. A sorból kilépni csak a legközelebbi felügyelő engedélyével lehetett. Az ebédet a munkahelyre hozták ki, ivóvizet pedig lajtos kocsiból folyamatosan hordtak a rabtárs vizesek. A munka befejeztével menetoszlopban vonultunk be a majorba, a táborkapu előtt ismét létszámellenőrzés volt. A mezei munka időtartama hét–tizenkét óra lehetett. Volt közte kapálás, mélykapálás, ekekapálásnál lóvezetés, kaszálás, silókukorica-vágás, borsónyüvés, aratási és cséplési munka, földmunka. Az ekekapálásnál a végtelennek tűnő táblán vezettem a lovat, és a végére érve máris fordulnom kellett vissza. Burgonyavetésnél a kapával megnyitott földbe kellett néhány vetőburgonyát beszórni és a megemelt földdel betakarni. Az egyik rabtársam, aki mellettem dolgozott, a rabtartóinkra szórt szitkok kíséretében minden egyes fészekre rávert a kapa fokával.  A kapálásnál rendszeresen a lemaradók közt voltam a paraszti munkához szokottakhoz képest, akiknek a tábla végére érve be kellett várniuk a lassúbbakat. Ez persze rontotta az elvárt teljesítményt. Ezért az egyik este mint fasiszta szabotőrt engem is kiállítottak a felsorakoztatott rabok elé, de a százados fenyegetésein kívül más következménye nem lett a dolognak. Ha lett is volna sem lettem volna képes intenzívebb munkára. Egy alkalommal az egyik őrmester a sapkalevél elmaradása miatt lefasisztázott, mire bátorkodtam megjegyezni, hogy 1945-ben önkéntes voltam a német fasizmus ellen toborzott hadseregben. Mikor egyszer silókukorica-vágásnál a kiszabott sorszélességgel haladva nem tudtam az élen járókkal lépést tartani, ez az őrmester – kérésem nélkül – engedélyezte, hogy félszélességben vágjak. Cséplésnél az igénybevétel maximális volt. Napfelkelte előtt kivonultattak, és csak napnyugta után mentünk be. Előfordult, hogy váratlanul leállították a munkát, sorakozó, bevonulás, a szokásosnál is szigorúbb, ismételt létszámellenőrzést tartottak, ilyenkor tudtuk, hogy valaki megszökött. 

Egyszer látogatóm érkezett, a sógorom, Tibori János, akivel a major egyik színjében beszélgethettünk. Gyuláról elkerülve ez volt az első beszélőm. Egy vasárnap délután kultúrműsort engedélyeztek, és néhány hangszert bocsátottak rendelkezésünkre. Az egyik rabtárs jól hegedült, én másodhegedűsséget vállaltam, s összeállt egy kis zenekar a rabtársak szórakoztatására.

1958. október 10-én volt a fellebbviteli tárgyalásom Budapesten. Lakatos Imre tanácsvezető bíró kihirdette az ítéletet: a Gyulai megyei bíróság ítélete megváltoztatásával cselekményemet a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélt, a mellékbüntetések kiszabását mellőzte, a börtönbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre feltételesen felfüggesztette, közbiztonsági őrizetemmel, valamint előzetes letartóztatásommal a kiszabott börtönbüntetést teljes egészében kitöltöttnek vette.

1958. október 11-én, szombaton reggel már nem vonultam ki munkára. Szekéren tettem meg az utat Hangostól Pálhalmáig, a munkahely-parancsnokságra. A végelszámolásnál hatszáz forint tizenöt fillért kaptam. Kézhez vettem a szabadlábra helyezési igazolványt, és hatszázegy nap után végre őrizet nélkül gyalogoltam Sztálinváros külső vasútállomása felé. Budapesten meglátogattam Patay László unokatestvéremet, aki az internálótáborban rendszeresen meglátogatott, és egy rokon családot.

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben. Gépfűrésszel szabtam méretre vas-, réz-, bronz- és alumíniumrudakat, és az anyagraktárakból szállítottam kiskocsival vagy kézben az öntvényeket. Később szaporodtak is a sorstársak. Név szerint emlékszem Baranyi Ferencre, a költő apjára, aki monori községi jegyző volt. Nagyon népszerű lettem a melósok körében. A gyáriak természetesen fusiznak – a nyomtató ló száját nem lehet bekötni –, és nem mennek drága pénzen csavart venni a csavarboltba. De ezt csinálták a vezetők is. Ha resztli volt, abból mindig adtam nekik, senkinek nem mondtam, hogy nem. Rájöttek, ha valami háztartási készülék használati utasítását németül, angolul, oroszul el kell olvasni, akkor jöhetnek hozzám, készségesen lefordítom nekik. Hálásak voltak mindezért. 

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek. Hat forint meg hat ötven, akkoriban ilyen órabérek voltak. Az egyik esztergályos kollégám, Tóth Andor apja a Posta Kísérleti Intézet igazgatója volt, régi postás, munkáskáder. A fiú beajánlott az apjához fordítónak. Elmondtam neki a múltamat, de nem érdekelte, leküldött a főkönyvelőhöz, hogy vizsgáztasson le számvitelből, és az intézeti könyvtárba, hogy vizsgáztassanak le nyelvből. Mindkettőn megfelelőnek találtak.1968. július végén átkerültem a Posta Kísérleti Intézethez. A Laboratóriumi Felszerelések Gyára felkínálta, hogy órabért emelnek, maradjak, de én már elhatároztam, és különben is, az a munkakör megalázó volt számomra. A munkásokkal jól megvoltam, sőt azzal az adminisztrációs, anyaggazdálkodási részleggel is, akikkel dolgom volt. Ők tudták, hogy doktor vagyok, nem segédmunkás pályára készültem. Nem én voltam az egyetlen, a deklasszáltak csak ilyen munkákat kaptak, az idegen nyelveket ismerők esetleg fordítók lettek. Így kerültem én is be a Nemzetközi és Dokumentációs Csoporthoz. Főleg angolból és németből fordítottam műszaki szövegeket, hiszen ott elektromérnökök dolgoztak. Németből és angolból középfokú nyelvvizsgát szereztem, ez elvárás volt.   Innen mentem nyugdíjba 1983-ban, és máig is jó viszonyban vagyok az intézettel. Számomra azilum volt ez a munkahely, itt nem ért politikai diszkrimináció. Annyi változás történt a munkámban, hogy évek múlva kellett nekik belső ellenőr, és akkor egy darabig a fordítás mellett elvégeztem a negyedévenkénti mérlegellenőrzést is. Aztán az lett a vége, hogy mivel az ellenőrzési vonalon növekedtek az igények, a fordítási munkám elmaradt, és csak belső ellenőr voltam. A nyugdíjba vonuláskor Kiváló Dolgozó Oklevéllel tüntettek ki, ami meglepett, nem számítottam rá. Az igazgató toleráns, humánus ember volt. 

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet. 

 Évekig albérletben laktam, aztán önerősen építettem a jelenlegi lakásomat, 65-ben költöztem be. Nálam lakott egy 56-os, Csabacsüdi József, akivel korábban egy zárkában voltunk. Mivel megemelték a befizetési kötelezettséget és arra már nem volt pénzem, ő adott bizonyos összeget, aminek fejében befogadtam a kétszobás lakás kisebb szobájába. Őt csúnyán megverték a szarvasi rendőrségen, soha nem heverte ki azt a megaláztatást. Sokat jártunk együtt kirándulni, fürdőbe. Vele voltam egy lengyelországi túrán is. De 1976-ban öngyilkos lett.

 

A feleségemmel Zabrzéban ismerkedtem meg, az eszperantó klubban. Ez Katowice közelében van, a lengyel Ruhr-vidéken. A rokonság főleg kohászokból, bányamentőkből meg hasonló foglalkozásúakból áll. Engem Csabacsüdi József vezetett be az eszperantó nyelvbe, ő pedig egy rabtársától tanulta. 46 éves voltam, jól megkésve történt a házasság. A körülményeim talán magyarázatot adnak erre. A feleségem hét évvel fiatalabb, mint én, Katowicében a színházban volt könyvelő. Az első időben, amikor még nem tudott magyarul, egy fogászaton vállalt takarítást, azután ott maradt a gyermekfogászaton, és asszisztens lett belőle, onnan ment nyugdíjba. Gyerek nincsen. 

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag. A Magyar Füzetek kiadója akkor Kende Péter volt, akinek megkaptam a párizsi címét Kende Évától. 1985-ben volt egy eszperantó kongresszus Hollandiában, Amersfoortban. Repülővel mentünk, az írást szépen zsebre tettem, a vékony papír nem volt feltűnő. Egy francia eszperantista, akit már ismertem, készséggel vállalta a kézbesítést Párizsba. A következő évben Névtelen aláírással meg is jelent az írásom a Magyar Füzetek kiadásában, a Magyar munkástanácsok 1956-ban című kiadványban, amelyet Kemény István és Bill Lomax szerkesztett. Névtelen egyenlő Molnár Mihállyal. 

Kende Péterrel később találkoztam Budapesten, a Körszállóban, Lőcsei Pali mutatott be neki. Kende kérte, ő szeret személyesen megismerkedni mindazokkal, akiknek megjelenteti az írását. Egy kicsit szomorú voltam amiatt, hogy csak egynegyed részben hozták az anyagot, bár bizonyos mértékig érthető. Fekete neve benne van, de egy csomó munkástanács-tagét nem hozza, mert itthon esetleg utánuk néztek volna, amit el kellett kerülni. Én meg azért ragaszkodtam hozzá, hogy névtelenként szerepeltessenek, mert attól tartottam, hogy bevonják az útlevelemet. 

Őshallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak, az ötvenes évektől hallgattam. Szinte az egész szerkesztőséget ismertem a hangjáról. 88 júniusában is onnan tudtam meg, mi történik Magyarországon, hiszen a tabu dolgokról nem szólt a Kossuth Rádió. Akkor jelent meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a TIB alakulási nyilatkozata. A TIB 1988-ban még nem volt legális szervezet, Hegedűs B. András mondta egy közgyűlésen, hogy az ő lakásán alakult meg. A Szabad Európa Rádió adásában az is elhangzott, hogy jelentkezzenek 56-osok, írják meg, mikor, mennyire voltak büntetve. Mivel a TIB se irodával, se helyiséggel, semmivel nem rendelkezett, Maléterné Gyenes Judith és Halda Alíz, Gimes Miklós élettársa voltak a TIB irodapótlói, abban az embrionális állapotban náluk lehetett jelentkezni. Halda Alízt hívtam fel telefonon, és jelentkeztem. Küldött egy levelet, abban egy stencilezett adatlapot, amit megválaszoltam. Az akkor beküldött adatlap szőrén-szálán eltűnt, amit rossz néven vettem. Egy évvel később újabb, nyomtatott belépési nyilatkozatot adtam be. Többet vártam a TIB-től, mert az alapszabálya szerint is feladata lenne az érdekképviselet, amit nem lát el megfelelően. Bizonyos mértékig azért elégtételt kaptam, többre már nem is számítok, mert elmulasztották a lehetőséget. Elégtételt kaptam abban, hogy a gyulai megyei bíróság írásba adta, hogy az ítéletem semmis. Semmis, ami alapján elítéltek, és ami folyományaként kilenc évig segédmunkás voltam, majd utána is meg kellett húznom magam, és tudomásul vettem, hogy nem ugrálhatok. A Posta Kísérleti Intézetnél még viszonylag megvoltam, de nem lehettem olyan állampolgár, mint más. Nem beszélve a nómenklatúra kivételezettjeiről, akiknek privilégiumaik voltak. Tehát örültem, hogy semmissé nyilvánították az ítéletemet, aminek alapján még a Németh-kormány idejében ötszáz forint nyugdíj-kiegészítést kaptam. Később aztán mindenki kárpótlásért jelentkezett, a nyugati hadifogolytól kezdve az égvilágon mindenki. Nem vagyok megelégedve azzal sem, hogy tizenegyezer forint kárpótlást adtak minden bent töltött hónapra. Ott voltam a TIB nagygyűlésén, amikor Antall József ígéretet tett az 56-osok ügyének rendezésére. Hát intézték a dolgot, de előrevették a vagyoni kárpótlást. Én kaptam vagyoni kárpótlást is, én aztán igazán jogosult vagyok hozzászólni: nagy sértés volt, hogy a személyi kárpótlást hátrább tették. Gesztus lett volna ezzel kezdeni, pláne amikor az új országgyűlés első ülésén 1956 emlékét foglalták törvénybe. A gyakorlatban azonban másképp történt, s emiatt felemásan éltem meg a változást. 

 

Az interjút 1994-ben készítette, és a visszaemlékezést Molnár Mihály korabeli naplóbejegyzéseinek felhasználásával szerkesztette Molnár Adrienne.

 

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja. Volt egy másik fia is, Sándor, és több lányuk, ebből az egyik az én édesanyám. Az első világháború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba, akiket a parasztokhoz osztottak ki dolgozni, és azok bejárogattak a Grün-kocsmába. Közülük kettő udvarolni kezdett két Grün lánynak. Az egyiket Böskének hívták, a másikat Irénnek. 

 

Újkígyós egy öt-hat ezer lelkes nagyközség volt, telepes község. Az 1820-as években alapította Wenckheim gróf, Szeged környéki dohánykertészeket telepített oda, és kialakult a község négy ős-utcája: a Kis utca, az Öreg utca, a Templom utca és a Hosszú utca. Ezek a dohánykertész családok számítottak a falusi parasztarisztokráciának: a Bánfiak, Elekesek, Harangozók, Csatlósok, akik egymás között nősültek. Családi vállalkozások voltak, ahol ezek az őstelepes családok meggazdagodván eljutottak ötven-hatvan hold földig. A falu egy jómódú parasztfalu, a kitűnő földek miatt nagyon jó kukoricatermés volt mindig, ami egy intenzív sertéshizlalási, mezőgazdasági kultúrát alakított ki.

1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról. Itt senkit nem akasztottak fel, senkit nem bántalmaztak, ha eltekintünk ettől a huszonöt botütéstől. Azt hiszem, a konzervatív beállítottságú tudat miatt nem mozdult a falu, de ez következett a létformából, abból, hogy a falu közvéleményét ez a közép- és jómódú parasztság határozta meg, s az berendezkedett egy szisztematikus gazdálkodásra. Ehhez a gazdálkodáshoz nyugalomra, békességre, piaci viszonyokra, megbízható kupecekre volt szükség és semmiféle fölfordulás nem volt kívánatos.

Volt egy enyhe német szimpátia, de ebben a néhány ott élő svábnak a világon semmi szerepe nem volt, az ottani svábok és néhány zsidó család tökéletesen úgy viselkedett, mintha magyar család lett volna. A svábok jöttmentek voltak, volt köztük borbély, mint az apám, volt egy kereskedő, egy asztalos, inkább iparosok voltak. Zsidó család összesen három volt. Az egyik kocsmáros, a másik kereskedő, a harmadik a bádogos, aki ereszcsatornákat készített, meg vödröket, locsolókat. Azt hiszem, hogy amikor a falu közvéleményét még nem zavarta meg az antiszemita propaganda és a zsidótörvények, addig semmiféle megkülönböztetés nem volt nemre, fajra vallásra, csak a különbségek egy természetes tudomásulvétele.

Az almáskamarási sváb család feje, Pfeff Sebestyén kétholdas szegényparaszt és falusi csősz volt. Nyilvánvaló, hogy a két hold nem adott kenyeret ennyi gyereknek, mindenkinek el kellett döntenie, hogy mi lesz belőle. Minthogy az én apám, Pfeff József bizonyult fizikailag a leggyengébbnek a családban, úgy gondolták, hogy iparosnak adják, de hogy miért éppen borbélynak, azt nem tudom. Tizennégy évesen elvitték az Elek nevű sváb nagyfaluba, ahol az ottani borbély inasa lett, és az akkori szokások szerint ott is lakott a mesternél. Az inasnak nemcsak a szakmát kellett tanulnia és gyakorolnia, hanem besegíteni disznót etetni, udvart söpörni, a gyerekre vigyázni, és amikor levizsgázott és borbélysegéd lett, még egy darabig segédként ott dolgozott a mesternél. Körülbelül húszéves korában körülnézett a környéken, hogy hol kezdhetne egzisztenciát alapítani. Újkígyósra került, és úgy találta, hogy ott tud kuncsaftokat szerezni. Az újkígyósi borbélyok házakhoz jártak. Egy idő után apám bérelt egy kicsi helyiséget, amelyben volt két szék, két tükör, néhány szerszám, minthogy pedig vízvezeték nem létezett, volt egy falra szerelhető víztartály, aminek csapja volt, és ha kinyitották, folyt belőle a víz. Apám uras megjelenésű volt, lakkcipőt hordott, és hozzá kamáslit. Volt egy csíkos nadrágja, hozzá egy sötét zakó. Elegáns úrnak számított, ezért a falusi intelligenciának, az uradalom intézőinek és a jobb parasztoknak ő lett a borbélya. Házakhoz járt, úgy, hogy az inas ment elöl egy kis tálkával, pamaccsal és egy szappannal. Az volt a dolga, hogy előkeresse a delikvenst, mert a delikvens nem ült ott, a borbélyt várva, hanem fenn volt a szénapadláson vagy lenn a kertben és elő kellett keresni. Személyes élményként is tudom mondani, később ezt én is csináltam. A borbély egész évben ingyen dolgozott, és alig várta, hogy a cséplésen túl legyenek, mert volt, akitől búzát kapott, volt, akitől árpát, másoktól kukoricát, takarmányrépát. Ha nincs az a néhány értelmiségi, akit pénzért borotvált apám, akkor nálunk hónapszámra egyetlenegy fillér nem lett volna.

 

 

Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok. Anyám családjában faluszerte arról voltak híresek a lányok, Margit néni, vagy a nagyanyám, Ilona, hogy csak oda kell ülni melléjük, és a jókedv hamarosan olyan mesélő tehetséget és humorérzéket hoz elő belőlük, nagy, egészséges kacagásokkal, hogy én, aki félárvaként, szomorúságban és folytonos identitás-bizonytalanságban éltem ott Újkígyóson, elátkozott királyfiként, fürödtem ebben a jókedvben, felszabadultságban és identitás-azonosságban.

 

 

Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem. Én ezt megfogalmaztam magamban, de nem volt kivel megbeszélni.

1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni. Azt hallom egy nénitől, hogy a zsidókkal még ráadásul az is baj, hogy Krisztus urunkat ők feszítették meg, és ennél nagyobb vétket elképzelni se lehet. S akkor elkezdett minden összezavarodni bennem, de az identitásommal még nagyobb bajom lett, haragudtam apámra, hogy miért azt vette feleségül, akit feleségül vett, nem tudtam mit kezdeni a Grün nagyanyám iránti szeretetemmel, elkezdtem őket szégyellni.

Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak. Elkezdtek ipari növényeket termeszteni, kendert, lent, ricinust, és ez a konjunktúra mint egy polgárosodási folyamat is belejátszhatott abba, hogy átvenni a szerepet a zsidóktól. Nem volt ellenükre, hogy a zsidó konkurencia, a zsidó gabonakereskedő eltűnt, akiről mindig az volt a gyanújuk, hogy valahol becsapja őket, és most meg is érdemlik, hogy így bánjanak velük. A lakosság nagy részében passzív antiszemitizmus volt, csak néhány aktívabb, nyilaskodó ember fordult elő. A Grün Sándor bácsi boltjának lehúzott redőnyére egy éjszaka ráfestették a hatágú csillagot, és akkor Sándor bácsi úgy gondolta, hogy noha már ki van keresztelkedve és minden vasárnap ott vannak a templomban, elmegy Újkígyósról, mert itt túlságosan szem előtt van. Beköltöztek Békéscsabára, hátha ott el lehet jobban tűnni.

Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra. Ennek nem tudott ellenállni, ahogyan a falu más lakóinak is imponált a német civilizáció, a német hadsereg fegyelme és felfegyverzettsége, majd imponáló győzelmei. Ennek hatása alól ő se tudott teljesen kikerülni. Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is. Az én almáskamarási sváb rokonaim az analfabetizmus szintjén álltak kulturálisan, és a legszegényebb szegényparasztság szintjén szociálisan. Ha érkezik hozzájuk egy olyan agitáció, amelyik kulturálisan a nagy német nép kultúrájához köti őket, szociálisan pedig nemcsak hogy jólétet ígérnek, földet, földosztást, hanem úri pozíciót is ebben az országban, akkor ennek nagyon nehéz ellenállni. Anélkül, hogy ezek a rokonok igazából tudták volna, ki az a Hitler, mi az a nácizmus, van-e valamilyen tisztességfedezete ennek az ideológiának, sodródtak a többiekkel, és beléptek a Volksbundba. Majd egy rendkívül erős agitáció kezdődött Almáskamaráson és az Elek nevű sváb faluban is a fiatal fiúk SS-be léptetése dolgában. Ígéretek sokasága hangzott el, hogy a világ elit hadseregébe fogtok belelépni, egy győztes hadsereg katonái, a világ urai lesztek. Az az unokatestvérem, Engelhardt Jóska, akinek két elemije volt és írni-olvasni nem tudott, tátott szájjal hallgatta ezeket az ígéreteket, akárcsak Ádám, az öccse. Mindketten a közeli Bánkúti József főherceg uradalmába jártak aratni, kukoricát kapálni, répát szedni, ehhez a szegényparaszti léthez képest összehasonlíthatatlanul más létezésmódot ígértek nekik, és mire észbe kaptak, már jelentkeztek az SS-be, be is vonultak, és időnként kaptunk tőlük tábori lapot. A keleti frontra kerültek.

Az egyik nap Grün nagymama volt az eszembe, a másik nap a sváb nagymama. A svábság és a zsidóság birkózása bennem már csak azért is el-elbillent a svábság javára, mert hiszen én valójában nem voltam zsidó. Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen. Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.

Hivatalosan akkor kellett számot adnom először a származásomról, amikor fölvettek a békéscsabai polgári iskolába. A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is. A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok. A tanárok egy része visszafogottabbá vált, másik része pedig úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Viszont továbbra nem vehettem részt a leventefoglalkozásokon, méltatlanná váltam rá, egy-két társammal együtt, akikről szintén kiderültek ilyen bajok. Karszalagot kaptunk, és míg a többiek leventefoglalkozást űztek, minket iskolai közmunkára fogtak, hogy lapátoljuk a szenet be a pincébe, vagy takarítsunk. A dolog megalázó volt, mert elkülönítettek a többségtől, szalagot tettek a karunkra és kényszermunkát végeztettek velünk. Ez azonban csak néhányszor történt meg, majd elfelejtkeztek az egészről.

 

Volt néhány kedves tanárom és volt néhány újdonság, amihez ismeretként a polgári iskola révén hozzájuthattam. Az egyik, hogy színvonalasabb matematikaoktatásban részesültem, és újdonság volt az idegen nyelv, elsőtől kezdve német nyelvet tanultunk. Minthogy a polgári praktikus iskola volt, levelezést tanított, hogyan kell egy kérvényt megfogalmazni, milyen legyen a külalakja. Németből is levelezésfélét kezdtünk tanulni. De az egész iskolának volt egy kellemetlen, katonás jellege. Ahogy mentünk bele a háborúba, úgy vált ez az iskola egyre inkább egy katonai előképző hellyé, ahol a leventeoktatás maga is egyre katonásabb lett, és az iskolai formulák, rituálék is militarizálódtak.

1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat. Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza. Mi, az öcsémmel azért úszhattuk meg, mert még lehetett formulát találni arra, hogy mi kivételezettek lehetünk. És mert – ezt utólag gondolom így – a falu elöljáróságában volt annyi tisztesség, hogy nem hozták apámat meg a nevelőanyámat ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy a két gyereket fogják és elviszik.

Feltűnően kevés zsidó család élt ebben a faluban. A Grün nagymamához tartozó családtagjaimon kívül egy Bender Ottó nevű bádogosmester és a családja, valamint egy orvoscsalád. Az orvosék és a bádogosék ingóságait Grün nagyanyámék házában gyűjtötték össze egy kocsmai nagyterembe, ahová sok bútor és minden egyéb elfért, majd lepecsételték Grün nagymama házát. Ebben az időben már megszerveződött a légoltalmi szolgálat és engem, mint tizenöt éves fiút bevontak ebbe, ami két dologból állt. Egyrészt ülni kellett egy rádió mellett, és ha bemondták, hogy Bácska–Baja légiveszély, akkor a templomtoronyban ülő légoltalmi ügyeleteseknek kellett szólni és félreverték a harangot. Másrészt fönt kellett lenni a toronyban a harangok mellett. Akkor történt, hogy én éppen ott voltam a községháza udvarán – ott volt ugyanis a rádióhallgatás –, amikor megérkezett a községi fogat, egy lovas kocsi és abban tökrészeg emberek. Kiderült, hogy leltározni jártak a Grün nagymama-féle házban, és ott találtak az orvosék révén italokat. Az italt megitták és bizonyos elmozdítható és értékesnek vélt tárgyakat magukhoz vettek. A községi kocsist, aki a lovakat vezette, és aki szintén részeg volt, Ábris bácsinak hívták. Ábris rendkívül boldogan emelt ki a kocsiderékból egy nagy papírzacskót, hogy elhozta, amit ott talált, az összes kristálycukrot. Vitte be az istállóba, hogy eldugja, amikor egy perc múlva káromkodva jött ki, hogy a fene egye meg ezeket a zsidókat, még most is becsapnak: ez nem is cukor, hanem keserűsó. És lehetett érezni, hogy a zsidókra csakugyan haragudni kell és el is kellett innen vinni őket, hiszen becsapták Ábris bácsit, mert cukor helyett keserűsó van a zacskóban. Akkor odanyúlt a kocsiderékba, mert minden fényképet, amit találtak, összeszedtek, azokat szétszórta az udvaron és mindenki taposgált rajta. Én ott voltam légoltalmi szolgálatos és néztem, hogyan taposnak a nagyanyám fényképén, a nagynéném fényképein, talán meg az enyém is ott volt a többi között. Nem mertem szólni, nem mertem föllázadni, nem mertem kiabálni és nem mertem sírni. Azon se, hogy láttam, hogy a kocsiderékban ott van a nagyanyám pöttyös bögréje, és a jól ismert falióra, amelyik minden negyedórában egy kedves hangot bocsátott ki. Néznem kellett ezt a társaságot, amint tökrészegen és teljes közönnyel viseltetnek a hullarablás iránt, amit akkor ők csináltak. A falu népe persze látta, amikor elvitték őket, de minthogy a kocsma már rég megszűnt, egy utcával arrébb már nem is tudtak a dologról, a közvetlen környék pedig sopánkodva tudomásul vette. A velünk szemben lakó család kárörömmel beszélt erről. A falu nem úgy élte ezt át, mint egy egész falun esett szégyent. A legtöbb, ameddig valaki eljutott, egy fejcsóváló sajnálkozás volt. Mint valami természeti csapást fogták föl, ami mindenképpen rajtunk kívül esik, tehát nem tehetünk semmit se ellene, sem mellette. Azt hiszem, hogy akkor is ugyanaz lett volna, ha például a faluból összeszedik a barna szeműeket. Vagy később a svábokat. Olyan politikai vákuumot éreztem, olyan apolitikusságot, amiben semmi nem mozdult, amiben a tudatosságnak, az ország életében való felelős részvételnek semmiféle jelét nem láttam. Úgyhogy nekem az az alapérzésem, hogy ez az ország minden szörnyűséget, amit velünk csináltak, passzív szemlélőként élt meg és csinált végig. Márpedig a történelem akkor már nagyon pörgetett bennünket.

Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. De ez egy ember történelmi szerepének a megítélése, egy asszonyé, akinek fogalma sem volt róla, mi az a Volksbund és mi ez az egész, ami itt körülöttünk van. Nem tudott se írni, se olvasni, mérhetetlen szívjóság volt benne, és mindenféle kétlelkűség, álság meg cinizmus hiányzott belőle. Népviseletben járt, sváb nagyszoknyában, blúzban, fejkendővel. Ő volt az, akitől a legtöbb babusgató szeretetet kaptam. Ez a Rézi néni aztán megbűnhődött azért, hogy a két fiát elengedte az SS-be, mert menekülnie kellett Magyarországról. Ő még a kitelepítést sem merte megvárni, tudta, hogy az ő bűne nagyobb, mint az átlag sváboké, tudta, hogy bűnösnek fogják tartani. Ezért 1944 nyár végén befogták a két lovukat, fölrakták az oldal szalonnát, két nagy kenyeret, ágyneműt, dunnát, párnát, és elindultak Almáskamarásról. Addig mentek-mendegéltek, míg Heidelbergbe nem értek. A többség Almáskamaráson maradt. Szorongani szorongtak, de attól nem tartottak, ami azután bekövetkezett. Nem tartottak se attól, hogy a fiatalabbjait már 1945-ben elviszik a Szovjetunióba, bányába dolgozni, és arról se tudhattak, hogy egy-két év múlva az egész falut kitelepítik. Számomra az volt a kérdés, mit kezdjen az ember valamivel, amiről nem tehet, amibe belekeveredett, amiben választania kellene, és mégse választ radikálisan, vonzódik ide is, meg oda is. Ezt lehet erkölcsileg megítélni, sőt elítélni. Ha így van, akkor most nekem is el kell ítélnem magam. Én tizennégy-tizenöt évesen hányódtam ide-oda, attól függően, honnan éreztem nagyobb életveszélyt. Minthogy én a gettóba vitelt és Auschwitzot az öcsémmel együtt megúsztam, ebből arra következtettem, hogy én ide tartozom, hogy én mégse tartozom azok közé, akiket ilyen súlyosan büntetnek. Tehát, ha fájlalom is, ami az anyai nagyanyámmal és annak a családjával történt, de én most megúsztam, és nem tehetem az esetért közvetlenül felelőssé az almáskamarási sváb rokonokat.

1944-ben tizenöt éves voltam. Nagy izgalommal olvastam a fronthelyzetről. Soha nem képzeltem azonban, hogy mi is fronthelyzetben leszünk majd. Egyébként is úgy gondoltam, a szovjet hadsereg valahol az Észak-Kárpátoknál fog belépni a Kárpát-medence területére, tehát ha idáig ér is a front, sokkal később kerülünk sorra. 1944. augusztus 23-án azonban a románok kiugrottak, és átálltak a szovjet oldalra, minek következtében a szovjet hadsereg valahol Kisinyov, Iaşi környékéről néhány nap alatt odaértek a falunk szélére. Újkígyós 25–30 kilométerre van a román határtól, és a szovjet csapatok már szeptember végén ott voltak Aradon, úgyhogy egy pillanat alatt fronthelyzetbe kerültünk. 1944. szeptember elején elkezdődött a polgári iskolai tanítás Békéscsabán, ekkor én negyedik osztályos voltam. Nagyon zavart körülmények között folyt a tanítás, sűrűn voltak légiriadók, mert a Békéscsaba–Lökösháza–Kürtös–Bukaresti vonal nagyon fontos katonai vasútvonallá vált. Attól kezdve nem mentem be az iskolába. Egy-két nap múlva megjelent egy parancs a környék minden falujában, hogy a tizennyolc-ötven éves férfiak jelentkezzenek a községházán, háromnapi hideg élelmet vigyenek magukkal, takarót, evőeszközöket. Ekkor a községházán apám is gyülekezett. Elvitték a faluból a teljes munkaképes férfi lakosságot. Újkígyós ott maradt egy szorongó, riadt állapotban, munkára és hadra fogható férfiak nélkül, a front közelében.

A front mögött valószínűtlen egzisztenciák sokasága járkált géppisztollyal, félig katona-, félig civil ruhába öltözötten és megszédülve attól, hogy fegyver van a kezükben, és elkezdődött, amit aztán az egész ország zabrálásának nevezett el. Ezek között a furcsa figurák között voltak magyarok, románok, ruszinok, szovjet szökött katonák. A falu teljesen ki volt szolgáltatva nekik, amíg oda nem helyeztek egy kis szovjet helyőrséget, sebesült, lábadozóban lévő, idős szovjet katonákból. A parancsnok beköltözött a kántortanító házába. A községházán még megvolt a hintó és a két csődör. Az az Ábris, aki 1944 nyarán részegen szidta a zsidókat, amiért becsapták őt, hogy a zacskóban nem kristálycukor van, hanem keserűsó, ott maradt a községházán, és mivel valamilyen hadifogságbeli előzmények miatt gagyogott valamit egy szláv nyelven, ő lett a helyi szovjet parancsnok tolmácsa, csicskása, mindenese, és aki a szovjet parancsnokot képviseli tolmácsként, a második számú hatalom a faluban. A zabrálások idején az egész falu bújt és rejtegetett. Gyorsan elkezdték levágni a disznókat, és a szalonnát, zsírt a legelképesztőbb helyekre eldugdosták, kútba eresztették a zsírosbödönt, a szalmakazlakba dugdostak be rengeteg mindent. Dugdosták a lányokat, fölöltöztették őket madárijesztőnek. Szétbogozhatatlanul összekeveredett a hivatásos zabráló a rekviráló orosszal. 1944 nyarán a búza, árpa nagyon jól termett, és ősszel csodálatos kukoricatermés volt. Tekintettel arra, hogy a front már nyár végén közel volt, és a közlekedés, a szállítás összezavarodott, a falu nyakán ott maradt az egész nyári termés. Ezért élelmezésileg különös helyzetbe kerültünk, miközben Budapest már éhezett, mi belefulladtunk a szalonnába, a zsírba, a kolbászba. Rengeteg búza, liszt volt mindenütt. Ami már-már istensértő dolog volt, csöves kukoricával fűtöttünk. Korábban nagyon sok disznót, borjút és marhát levágtak, rengeteg hús volt a faluban. Olyannyira, hogy amikor 1945 telén és tavaszán megérkeznek a cserélők, a batyusok, akkor Újkígyós készen állt arra, hogy fél kiló szalonnát adjon egy férfiöltönyért. És ez így is történt.

A mama éppen állapotos volt, és hogy legyen egy férfi a háznál, elküldött Dézsiékhez, beszéljem rá Miskát, hogy amíg ilyen bizonytalan a helyzet, lakjon és aludjon nálunk. Ő a falu szegénységéhez tartozott és a vitákban elkezdett furcsákat mondani. Kiderült, hogy az apjával együtt ő már tagja a helyi kommunista pártszervezetnek, amelyik valamikor 1944 novemberében a kultúrházzá lett leventeotthonban alakult meg. Valamilyen műsoros este volt, ahová Dézsi Miska hívott minket. Én is elmentem. Verseket mondtak meg énekeltek, meg volt egy asszonyság, aki harmonikakísérettel magyar nótákat énekelt. Mikor az egésznek vége volt, akkor a színpadról valaki azt mondta, hogy elvtársak, most pedig énekeljük el az Internacionálét. Fogalmam se volt, hogy mi az, hogy elvtársak és mi ez az Internacionálé. Legnagyobb csodálkozásomra az egész tömeg elkezdte énekelni, hogy Föl, föl, ti rabjai a földnek... Kiderült, hogy amíg mi otthon összebújtunk a kukoricatűz mellett, addig a falu már elkezdett szervezkedni. A kommunista pártnak nagyon sok tagja lett hirtelen, de még több tagja a kisgazdapártnak. A falu többségének a rezerváltságából, óvatos várakozásából, szkepsziséből derült ki, hogy az ország történetének ezt a kommunista kezdetét nem tartják a sajátjukénak, és 1945 elején már manifesztálódott is, hogy egy nagyon erős kisgazdapárt működött a faluban, egy nagyon gyenge szociáldemokrata párt, a parasztpárt viszont szinte egyáltalán nem. Ez a három párt volt létező Újkígyóson.

A helyi kommunista párt vezetésének már az első pillanatban súlyos szervi hibái voltak, amik a Magyar Kommunista Párt egészét is jellemezték. Az egyik vezetője ugyanis egy volt nyilas suszter lett, aki a dologtalanságáról volt nevezetes és arról, hogy el tudta szellenteni a Rákóczi-indulót, tehát politikailag és erkölcsileg kétes egzisztencia. A kisgazdapárt helyileg a Keresztény Polgári Olvasókörben kezdett gyülekezni, és a falu teljes gazdalakossága ehhez a párthoz tartozott. Viszonylag hamar kiderült, hogy el fog kezdődni egy politikai küzdelem. A községházán a kommunisták vették át az irányítást, de a főjegyző és a községi bíró nagyon hamar hazakerült, és be-bejárogatott a községházára. A kisgazdapárt nagyobb létszáma ellenére nagyon kevés erővel és hatalommal bírt, és nem is nagyon léptek föl.

1944–45 fordulóján Budapesten a legszörnyűbb események sokasága zajlik, az ostrom, a nyilasok, az éhezés, a bombázások, a halottak sokasága, amikor Újkígyós nem tud mit kezdeni rengeteg ennivalójával és azzal, hogy el kell kezdeni valamilyen normális civil életet. Miközben Európa szenved, az országnak ez a régiója bálokban, kultúreseményekben tobzódik. Ekkor iratkozom be én is tánciskolába, fél zsák búzáért. Egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott békéscsabai fiú, egy társával és egy nyolcadikos gimnazista lánnyal kitalálták, hogy Újkígyósra jönnek, és meghirdetik: Újkígyós teljes bejáró diákságát felkészítik, hogy a tanév végén, magánúton vizsgát tehessenek. Mindezért terményt kértek. Üzleti vállalkozásnak tekintették meg kalandnak, önmaguk kipróbálásának. Életem legnagyobb élményeinek egyike volt ez. Tőlük tudtam meg, hogy ami kinyomtatva olvasható, nem biztos, hogy mind igaz. Tőlük tudtam meg, hogy van tehetséges és közepes író, sőt van tehetségtelen is. Tőlük tudtam meg, hogy az egész világ ezzel a kritikai mérlegeléssel tekintendő. Ők semmilyen pártnak nem voltak elkötelezettjei, de a népi írókon nevelkedtek, tudták, ki az a Veres Péter, Illyés Gyula, mindent olvastak tőlük. Ez a népi írókon nőtt kultúra keveredett egy városi, polgári műveltséggel is. Nem éreztek ellentmondást abban, hogy a Puszták népét olvassák, és mondjuk, amerikai slágereket szeretnek. Hallatlan nyitottság jellemezte őket és azt az iskolafélét, amit szerveztek. Ott tapasztaltam először, úgy is lehet tanulni, hogy nem fenyeget bennünket nádpálca, megbuktatás vagy felnőtti dorgatórium. A legjobb életkorban ért ez engem. Tizenöt-tizenhat éves voltam, ekkor kezdtem érezni, hogy egy világ kezd kinyílni előttem, hogy mindent más színben nézhetek és láthatok. A sok magamba fojtott búbánat – mert egy rosszkedvű, savanyú kis kamasz voltam –, keserűség váltódott föl valami megkönnyebbülésre, valami jobb kedvre, annak az érzetére, hogy a világ tele van olyan izgalmas dolgokkal, amelyek szellemiek. Könyveket adtak a kezembe, és kikacagtak, amikor eldicsekedtem, hogy én mennyi Herczeg Ferencet olvastam már. Akkor derült ki számomra, hogy Herczeg Ferencet kézbe venni egyszerűen nem illik. Ezzel a körrel 1945 nyár elejéig, tehát a negyedikes polgári iskola magánvizsgájáig tartott a kapcsolatom. Addigra úgy éreztem, hogy én egy kicserélt ember vagyok.

1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották. Megalakult a földigénylő bizottság, amely kizárólag helyi tagokból állt, a helyi kommunistákon kívül a kisgazdák is képviseltették magukat, s egy parasztpárti meg egy szocdem párti is volt ebben a bizottságban. Állandó veszekedés folyt, de nagyjából rendben lezajlott az egész, méghozzá olyan korán, hogy még maradt idő a tavaszi szántásra és vetésre is. Differenciáltan kaptak, két holdtól tíz holdig. A kézi szerszámon kívül az uradalomtól semmit nem lehetett elhozni, a föld mégis fel volt szántva, mire vetni kellett. A hadifogságban lévőkre is gondoltak, a feleség itt volt helyette és ő kapott. Mindenki, aki igénylő volt, földhöz jutott. Almáskamaráson is megkezdődött a földosztás, mert föl kellett osztani a hatalmas József főhercegi uradalmat. Ezt felosztották a közvetlen környék népessége között. Aki Volksbund-tag volt, az érvényes törvények szerint nem kaphatott földet. Ekkor már csak egy nagynéném élt Almáskamaráson, hiszen az idősebb még 1944 őszén kocsira ült és elindult nyugat felé az urával együtt. Egy Franciska nevű nagynéném élt ott, három kicsi gyerekkel, a férj magyar katonaként valahol. A férj megérkezik, fogságból, és folytatják megszokott életüket, amíg a falut 1945 nyarán körül nem veszik a szovjet katonák és fiatalokat össze nem gyűjtik, és el nem viszik őket a Donyeck-medencébe. De az én rokonaimat ez nem érinti. Ez a nagynéni már középkorú asszony, a férje egy középkorú férfi. Ez egy büntetőakció volt, és a volt Volksbund-tagok munkára képes asszonyaira, lányaira és férfijaira terjedt ki. A falu svábsága úgy érezte, hogy most életük egy büntetéses korszaka kezdődik és ez az első állomás. Arra nem gondoltak, hogy kitelepítés lesz belőle, de arra, hogy őket itt mindenféle diszkriminációk és atrocitások fogják érni, föl kellett készülniük. A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása. Nem szólva arról, hogy érzelmileg is mekkora kárt okozott: az ország egy több százezres ellenséget szerzett magának. Olyanokat, akik sírva és nosztalgiával gondoltak haza, a parasztházaikra, a földjükre, a diófáikra, a lovaikra, és közben az öklüket rázták azok miatt a magyarok miatt, akik ezt csinálták velük. A helyükre jórészt Szlovákiából elűzött magyarokat telepítettek be, és a környék olyan szegényeit, akiknek nem volt saját házuk. Akkor ebek harmincadja kezdődött, a meglévő jószágállomány fölélése, a házak állapotának a romlása.

 

 

Senki nem érezte véglegesnek a helyzetet, senki nem érezte igazán a magáénak a javakat. Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon. Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.

Az iskola akkortájt egy ijedt állapotban volt, hogy vajon az új rezsim elfogadja és igazolja-e őket. Ehhez hozzá lehet számítani még azt, hogy Békéscsaba egy szlovák város, és reggeltől estig Csehszlovákiából érkezett brigádok járták, amerikaiaktól kapott dzsipeken, hangszórókkal, és ki volt plakátolva, hogy hej szlováci, vagyis hogy a szlovákok ébredjenek nemzeti öntudatra és települjenek át Szlovákiába. Ezt a kampányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt folytatták, és ki is élezték vele a helyi lakosságban a szlovák–magyar ellentétet. Békéscsaba az átlagosnál is fölbolydultabb város volt ekkor.

 

 

A tanári kar ijedt emberekből állott és olyanokból, akiknek a német orientációját hirtelen át kellett váltani angolra. Elkezdődött Magyarországon egy anglofilia, amerikai filmek sokasága jött az országba.

Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott. Én azt hiszem, nemcsak hogy tisztességtelen dolog volt ez a kék cédulás választás, hanem értelmetlen is. Akárhány brigád járta az országot, számban ők nem adhattak le annyi szavazatot, amely valamiféle nagyarányú szavazatnyereséghez juttathatta volna a kommunista pártot. Ostobaság volt kitalálni, mert súlyos erkölcsi kockázatok rejlettek benne és néhány nap alatt napvilágra is került a dolog. A kommunista párt ekkor több százalékot szerzett, mint az 1945-ös választáson, de mivel a kisgazdapárt addigra szétesett, a baloldali blokk – a szociáldemokrata párt, parasztpárt és a kommunista párt együtt – megszerezte a szavazatok ötven százalék fölötti többségét.

Ezzel egy időben, 1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk. Akkor már nem abban a villában voltak, amelyikbe 1947 tavaszán betörtek, egy kúriaszerű épületet kaptak a nagymalom mellett. A hatóságok még segítettek is, hogy minden hálószobába emeletes vaságyak és valahonnan megtömött szalmazsákok kerüljenek. Minden kollégista maga volt köteles otthonról dunnát, párnát, ágyneműt hozni. Addigra a kollégium már kapott egy gondnokot. Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.

Akkor elkezdődött az életemnek gyönyörű két éve, ami azonban nem az életkörülményeimben jelentett gyönyörűséget. A kollégisták folyamatosan éheztek, az életkörülményeink rendkívül szegényesek voltak. Sivár hálótermek és tanulószobák, és valahonnan egy öreg, lehangolt zongora is. Szerzetesi szegénységben éltünk. A Nékosz arról volt nevezetes, hogy nagyon sok kollégiumban másodlagosnak tekintették a tanulást, nálunk valami okból ez volt a legfontosabb. Mikor beléptem ebbe a közösségbe, ezek a törvények már meg voltak alkotva és működtek. Volt a kollégiumnak egy vezetősége, a kulturális titkárból, a gazdasági ügyek titkárából és a szobaszövetkezetek vezetőiből állt. Volt egy fegyelmi bizottság, népbíróságnak hívták. A légkör hasonlított a korábbi polgári iskolai drillre, és én magam is sokszor lázadoztam ellene. Eleinte rosszul éreztem magam ebben a számomra ismerős, de nem várt rendben, nem láttam sehol magunk körül felnőtteket, akik az ilyet diktálni szokták. Elcsodálkoztam azon, hogy a fiatalok maguk is hajlamosak rá, hogy egy ilyen drillszerű fegyelemben éljenek. Minthogy azonban hamar szobaszövetkezeti elnök lettem, attól kezdve már a magaménak éreztem ezt a drillt, és én is kezdtem gyakorolni másokon. Mihelyt az ember egy hatalmi szerkezeten belül van, nemhogy elviselhetőnek, hanem szükségesnek érzi azt a fajta viselkedést is, amelyik kívülről nézve nem föltétlenül rokonszenves.

A kollégium 1947 szeptemberétől folyamatosan működött, és a következő év nyarán, amikor a vidéki diákok fölvételizni jöttek a középiskolába, mi is fölvételi vizsgákat tartottunk. A gyerekek tudták, hogy ez valami „komenista” hely és ennek megfelelően kell beszélni. A Nékoszt szeretjük, a Nékoszra nosztalgiával gondolunk vissza, a Nékosz nagyszerű intézmény volt, de ne képzeljük, hogy a hipokrízis teljesen hiányzott volna belőle. Kommunista szellemiség dominált a kollégiumban, a vezetés legtöbb tagja pártszervezetszerűen is kommunista volt. És minthogy ők egészen fiatalon léptek be a pártba, egy bolsevik avantgardizmus jellemzi őket, amely megfér a korszak amerikanizált kulturális javainak az élvezetével.

Jó kollégista voltam és a tanév végére már átestem a teljes hasonuláson. Addigra megtanultam ötven népdalt, tanultam olyanokat történelemből és irodalomból, amit az iskolában nem tanítanak. Megerősödtem baloldali meggyőződésemben. Minden más pártot szétesőbbnek, arctalanabbnak, jövőtlenebbnek érzékeltem, és egyre inkább úgy láttam, hogy ezé a párté a jövő. Hogy be is lépjek ebbe a pártba, az különösebben nem jutott eszembe. Ez hozzátartozik az alkatomhoz is. Soha nem éreztem, hogy nekem közvetlen dolgom volna a világot megváltani, és úgy képzeltem, hogy egy meditatívabb attitűd is elegendő ahhoz, hogy az ember baloldalinak vagy forradalmárnak érezhesse magát. Imponált az elképzelés, amelyik végre minden lényegi különbözést megszüntet, hogy végre nem lesz fontos se az, hogy milyen vallású voltam, se az, hogy ki volt apám, ki volt anyám. Azonban magunk is diszkrimináltunk, megkülönböztettünk és ítélkeztünk. Úgy folytattunk kvázi osztályharcot, hogy aki nem akar velünk egyforma lenni, azt elpusztítani nem kell, de ki kell iktatni a politikából. A Nékosz-öntudat átjárt és önérzést adott és nagyon sokat javított tartásomon, magabiztosságomon, otthonosságérzésemen.1949 nyarán értesítést kaptam a budapesti bölcsészkarról, hogy menjek felvételizni. Akkor Pestre utaztam, életemben másodszor. A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz. Ezen a szóbeli felvételin tapasztaltam először – noha már túl voltunk a Révai-féle Nékosz-kritikán, de akkor még nem tudtam, hogy ez elég hamar a Nékosz felszámolását fogja jelenteni –, hogy nékoszistának lenni gyanús dolog. Aki a szóbeli felvételit vezette, már tudta, hogy a Nékoszt felszámolják. Hanák Péter volt, a későbbi történettudós, akkor fiatal bölcsészkari történelem szakos tanársegéd. Neki korábban nyilvánvalóan nem volt semmi köze a Nékoszhoz, és bennem valamilyen narodnyikot próbált kitapogatni, amit nagyon nehezen talált meg. A mi kollégiumunk kommunista szellemben vezetődött, de semmiféle népi, nemzeti egyoldalúság nem volt jellemző ránk. Ez tehát nem talált. Akkor megpróbálta a szociális helyzetet körültapogatni és azt kérdezte, hogy hány szék van apád borbélyüzletében? Ha ugyanis azt mondom, hogy négy, akkor ez az ő számára azt jelentette volna, hogy az apám nemcsak inast, hanem segédet is tart, tehát kis kizsákmányoló. Minthogy azonban összesen két szék volt és azt is csak szombat este meg vasárnap délelőtt használták a kuncsaftok, ez 1949-ben ugyan nem jelentett túlságosan jó ajánlólevelet, de nem jelentett kizáró okot sem. És minthogy az írásbelim színvonalát jónak találta, én azzal a megnyugvással távoztam, hogy engem ide föl fognak venni, de ez nagyon furcsa hely lesz számomra, mert engem itt gyanakvással fogadtak már a felvételin is. Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt. A József Attila-kollégium az átmenetiség furcsa állapotában volt. Még népi kollégiumnak számított, de már mindenféle gyanakvásokkal körülvéve. Kezdett diákszállóvá átalakulni, ám az önkormányzat még működött, az igazgató diákigazgató volt. Beköltöztem ebbe a kollégiumba a számomra ismeretlen fiúk és lányok közé. Idegen volt a környezet, az egyetem, a városban időnként eltévedtem. Az egyetemen akkor még a MEFESZ működött. Egy Juhász Péter nevű békési fiú volt a MEFESZ személyzeti vezetője volt, és ő odavett maga mellé, én lettem a helyettese.

 

Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós. Pais Dezső az öreguras, recsegő, száraz hangú előadásmódja komikus volt ugyan, és nem vette jó néven a későket se, de amikor először vizsgáztam nála, akkor derült ki számomra, milyen csodálatos ember. Nem tételeket osztogatott, hanem beszélgetni kezdett a hallgatóval, és aszerint minősítette, ahogyan a hallgató válaszolni próbált. Az első vizsgán mindenkiről feljegyzést készített. Tudnivaló volt, hogy valaha, a harmincas évek elején Rajk László is vizsgázott nála. És amikor a Rajk-per elkezdődött, ő előkereste Rajkról készített céduláját és recsegő hangon azt mondta, hogy nekem már akkor se tetszett ez a Rajk, mert leíró nyelvtanból nem tudott semmit. Körülbelül ez volt a politikai véleménye az aktuális perről. Szalai Sándor is a tanárunk volt, ő szociológiát adott elő. Szeretettel ugyan, de az őrült Szalainak nevezték. Csodálatos jelenség volt, és a számunkra teljesen ismeretlen szociológiai műveltség sokaságát zúdította ránk. Olvasottságban, ismeretekben és előadókészségben lenyűgöző egyéniségnek bizonyult számunkra. Gyakran német szociológiai művekre hivatkozott, aztán franciára, és mi kábultan hallgattuk. 1950-ben letartóztatták és elítélték, eltávolították az egész tanszéket, és a szociológia maga is burzsoá tudománnyá minősült. Lukács Györgyöt is hallgattunk, akkor őt még nem kényszerítették arra, hogy a nagy előadótermi előadásait hagyja abba, oktató tevékenysége viszont később már csak abból állt, hogy egy Lukács-szemináriumot vezetett. Az irodalmat két évig Waldapfel József adta elő. Ez is ennek a tanintézménynek az egyetemi jellegére utal, hogy nem iskolásan, a magyar ősköltészettel kezdtük elsőéves korunkban, hanem a magyar felvilágosodással, és a másodév végén jutottunk el a XIX. század közepéig, ugyanis Waldapfel Józsefnek ez volt a kutatási területe.

Minél fájdalmasabbak lettek a külvilággal való brutális találkozások, annál nevelőbb hatásúak voltak. Ilyen volt minden kollégista számára a szünetekben való hazautazás.

 

 

Az első év után megszüntették a népi kollégiumokat, és a bölcsészkari kollégistákat összevonták a volt Eötvös-kollégium épületében, amely akkorra diákszállóvá züllött. Míg korábban minden hálószobában két ágy volt, és minden két hálószoba közt egy tanulószoba, most minden szoba zsúfolva volt emeletes ágyakkal, és nem létezett külön tanulószoba. Valamilyen csoda folytán megmaradt az Eötvös-kollégium könyvtára, ahol a kék köpenyes könyvtárosok még őrizték az Eötvös-kollégium hagyományait. Annyiban is, hogy nagy szeretettel beszéltek velünk, és mindenkit tanár úrnak szólítottak, ez volt a szokás. Összesen ennyi maradt a kollégium hagyományaiból. Az életünk áttevődött az egyetemre. Ebben volt valami hivatalos elhatározottság, hogy irtódjanak ki teljesen az Eötvös kollégium hagyományai, és töltsük az életünket reggeltől estig az egyetem épületében, ahol ellenőrizhetőbbek vagyunk. Az ellenőrzés legfőbb módja az volt, hogy egymást ellenőriztük. Soha nem tudhattuk senkiről, hol, mikor, kinek mondja el, amit látott, hallott, tapasztalt. Egy fortélyos félelem igazgatott bennünket. Az az alkalmazkodás, amely majdnem a stréberségig jellemzett, automatizmusként működött bennem. Az első összeütközésem az egyetemen kvázi politikai okok miatt sem azért történt, mert elhatároztam, hogy ellenállok. Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt. Leültetett maga elé és baráti ordenárésággal rám rivallt, hogy hogy képzeled, faszikám, hogy te nem fogsz jegyezni. Én erre mondtam, hogy azért nem jegyzek, mert én kapom azt a 180 forintot, ami éppen hogy csak elég arra, hogy éljek, nekem nincs erre pénzem. Ha abból 10 forint is elmenne, az a 10 forint nagyon hiányozna. Czine közölte velem, hogy ez ostobaság, mindenki jegyez, tehát én is jegyezzek. Rám rivallt, és akkor jegyeztem, ami rettenetes volt, mert talán húsz forinttal minden hónapban kevesebbet kaptam, mint addig. Azonban a tanulmányi osztály vezetője feltűnő jóindulatot tanúsítván irántam, hozzájuttatott egy kis mellékkeresethez. A rádiótól szóltak a bölcsészkari tanulmányi osztálynak, hogy hallgatói reflexióra van szükségük, az egyetem jelöljön ki néhány hallgatót, aki rendszeresen meghallgat bizonyos műsorokat és írásos minősítést küld be. Én is a kiválasztottak egyike voltam. Szorgalmasan hallgattam a kollégium rádióján rádióműsorokat, és egy kockás irka kitépett lapjaira véleményeket írtam a meghallgatott műsorokról, ezért a rádió havonta 20 vagy 30 forintot fizetett, ami óriási segítség volt.

Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra. Ha egy szakaszparancsnok elordítja magát, hogy Pfeff honvéd, hozzám, tudtam előre, hogy kétszeresen is dühös lesz rám. Egyrészt mert úri gyerek vagyok, ami természetesen téves elképzelés volt rólam, másrészt mert nem fogja tudni kiejteni a nevemet. Ezért az első katonaságba indulás előtt kértem a Belügyminisztériumot, járuljon hozzá a névváltoztatáshoz. Azért éppen a Faragó nevet találtam ki, hogy lehetőleg olvadjon bele a magyar vezetéknevek nagy szürkeségébe. Ez 1952 tavaszán volt. Elég hamar megkaptam a Belügyminisztérium jóváhagyását arról, hogy mostantól engem Faragónak fognak hívni. Úgy képzeltem, az egyetemen ezt senki nem fogja majd tudomásul venni, meglepő, milyen hamar átváltottak az évfolyamtársaim és a tanáraim is erre a névre.

Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem. Nagyon alacsony színvonalon folyt az oktatás, nagyon sokan szinte az irodalom elemi ismerete nélkül jöttek oda, kiskáder-feleségek vagy olyan munkások, akik fizikai gyengeségük miatt úgy gondolták, hogy függetlenített szakszervezeti könyvtárosként csöndesen eléldegélnek majd a gyár könyvtárában. Két és fél hónapig tartott ez a munka, amikor jött az értesítés, hogy a bölcsészkaron újságíró tanszék alakult, és oda hívnak tanársegédnek. Néhány nap alatt kiderült, hogy az újságíró tanszék zord hely lesz számomra. A tanszékvezető Mihályfi Ernő volt, akit régi szerkesztői és újságírói múltja mindenképpen predesztinált erre. Ő azonban közben miniszterhelyettes volt, így a valódi tanszékvezetői tisztet egy Sárkány László nevű adjunktus töltötte be. A Szabad Néptől került erre a tanszékre, azonban ott se újságíró volt, hanem titkárságvezető. A tanszéken még ketten voltak. Néha előfordult, hogy újságírókat is meghívtak előadni, Méray Tibort, Tardos Tibort, Dobozy Imrét, de ezek alkalmi vendégeskedések voltak. A tanterv sajtóelméletből és sajtótörténetből állt. Előadásokat tartottam és gyakorlatokat, mindenféle íráspróbákat. Rendszeresen írásra késztettem a hallgatóságot. Emlékszem egy olyanra, hogy tegyünk próbát azzal, hogy ugyanazt az eseményt hírben, tudósításban, interjúban, riportban hogyan interpretálja a szocialista, és hogyan a burzsoá sajtó. Kitaláltam, hogy az Alpokban lavinaomlás és egy tavaszi áradás következtében katasztrofális helyzet alakult ki. Hogy ír erről egy kommunista újság hírt, tudósítást, interjút, riportot, és mondjuk a Die Presse vagy a Züricher Zeitung hogy írja meg ugyanezt. Emiatt nagyon kikaptam, mert azzal, hogy imitáltuk a burzsoá sajtót, mételyt terjesztettem a hallgatóság között, cinizmusra neveltem, mivel kétféle nézőpont érvényesítésére késztettem őket. Ezen a tanszéken arra kell nevelni a hallgatókat, hogy szocialista újságírók legyenek. Nagyon rosszul éreztem ott magam. 1954-ben már kritikai hangok is jelentkeznek a sajtóban. A hallgatóknak nagyon tetszik, amit az Irodalmi Újságban, néha a Magyar Nemzetben, az Új Hang című folyóiratban olvasnak, és én is lelkes híve vagyok, hogy a nyomás enyhüljön rajtunk, de állandóan éreztük, Sárkány László ezzel az egésszel nem ért egyet, mélységesen elítéli és mindent elkövet, hogy ebből a reformszellemből minél kevesebb jusson be a tanszékre. Közben az egyetemen forrt a politikai légkör, különösen Fehér Ferenc körül, aki akkor már negyedéves volt. Én Sugár Rózsa baráti kapcsolatba is kerültem ezzel az évfolyammal, és barátkoztam a reprezentánsaival. Nem tudtam, hogy ez tilos, hogy Sárkány László rossz néven veszi.

Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom. Akkoriban kezdtem írni, először az Új Hangnak. A folyóiratnak volt egy nyelvművelő rovatkája, amelybe hol Kolozsvári Grandpierre Emil írt mulatságos glosszákat különböző nyelvi vétségekről, hol én, minthogy az egyetemen nyelvészeti, stiláris kérdésekkel foglalkoztam. Nagyon büszke voltam rá, hogy nyomtatásban is megjelenek. Majd az Irodalmi Újságnak kezdtem recenziókat írni. Még az Esti Budapestnek is írtam könyvekről, és a Csillagba is írtam néhány könyvkritikát. A legemlékezetesebb Déry Tibor Börtönnaplójáról íródott. Akkor Déry még és már megint nem számított a hatalom kegyeltjének. Kockázatot jelentett úgy írni róla, hogy azt a főszerkesztő is vállalni merje, ne sértse Déry Tibort, és a hatalom se üssön a fejünkre, tehát ravaszul kellett írni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy cikkemre azt mondta valaki, milyen bátor. Nem szerettem ezt a szót, azt hajtogattam mindig, hogy az újságíráshoz Magyarországon nem bátorság kell, hanem ravaszság, az alkalmazkodás művészete.

A magánéletemben örvendetes változás állt be: 1955-ben összeházasodtam a kockacukros Sugár Rózsával; ő akkor még egyetemi hallgató volt. Szerencsétlen dolog, ha egy fiú meg egy lány diákszerelemből házasodik össze úgy, hogy az együttélésről nincsenek tapasztalatai, szexuálisan zöldfülűnek számítanak, és a kölcsönös türelem is hiányzik. Ez mind jellemezte a mi házasságunkat. Egy belső bizonytalanság, jól tesszük-e, hogy összeházasodunk, egymáshoz valók vagyunk-e egyáltalán.

Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról. Beadtam egy igénylést erre a személyzeti szobára, majd többedmagammal beidéztek, és egy előadó ünnepélyesen közölte, hogy az itt jelenlévők közül, akik mindegyike ezt a személyzeti szobát igényelte, Faragó Vilmos bölcsészkari tanársegédet találtuk a leginkább igényjogosultnak. Erről kaptam egy írást, és boldog voltam, hogy most már lakástulajdonos vagyok. Ha utólag eszembe jut, mindig megborzadok attól a fiatalkori kegyetlenségtől meg érzéketlenségtől, amellyel egy szerencsétlen család nyakára oda bementem. Egy két szoba, hallos Németvölgyi úti lakás volt, személyzeti szobával. A személyzeti szobába társbérlői minőségben valakit beraknak, aki használja a konyhát, a WC-t, a fürdőszobát, borzalmas. A legborzasztóbb az, hogy én ebből semmit nem érzékeltem, hiszen akkor már hat éve kollégiumban laktam, ahol az egyetlen életterem egy emeletes ágy fölső része volt, majd egy Dobozi utcai ágyra járás. Az, hogy egy kétszer három méteres helyiség teljesen az enyém, ha becsukom az ajtót, akkor csak én vagyok benne, ettől boldog voltam, és képes voltam erre a lakásra megnősülni. Aztán a feleségem oda is költözött. A háziak kétségbe voltak esve, és jelentették a tanácsnak. Ráadásul gyermekáldás előtt álltunk. Attól végképp megborzadok, ha arra gondolok, mi történt volna, ha egy síró csecsemővel megtetézve ott lakunk. Akkor – hivatkozással arra, hogy nekem már a Csillagban meg az Irodalmi Újságban is megjelentek recenzióim – jelentkeztem az Irodalmi Alapnál, hogy adjanak egy lakást. Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy most aztán, ha becsukom az ajtót magunk mögött, senki más nincs jelen, legfeljebb a síró gyerek.

Mire ez a lakás meglett, én már nem az egyetem újságíró tanszékén voltam, ugyanis 1955-ben egy országos racionalizálási hullám kezdődött, amely tulajdonképpen a Nagy Imre-féle revizionizmussal való leszámolás fedőneve volt . El akarták távolítani azokat az embereket, akik azzal gyanúsíthatók, hogy Nagy Imre revizionista köreihez tartoznak. Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet. Három hónapig tanítgattam, amikor rájöttem, hogy hiszen itt még senkit nem feleltettem, ezért fölszólítottam egy leányt, hogy jöjjön ki a táblához és mondja el Xerxész Görögország elleni hadjáratát. A kislány kijött a térképhez és nézett, mint borjú az új kapura, ezen megdöbbentem és helyére küldtem, majd kihívtam egy újat, aki ugyancsak nem tudta. Majd egy harmadikat, egy negyediket és egy ötödiket, mire az egész társaság sértődötten fölsóhajtott: „Tanár úr, tessék még mesélni!” S akkor jöttem rá, hogy én itt egy mesélő bácsi vagyok. Akkor támadt egy olyan érzésem, hogy ez egy pedagógiai csőd.

Körülbelül az én pedagógiai csődöm kiderültével egy időben odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, hogy az iskolában működik egy MDP-pártszervezet. Kevesen vannak és nagyon kérték, hogy lépjek be, erősítsem őket. Úgy éreztem, hogy 1955-ben nem lesz egy konjunkturális gesztus, ha ennek az invitálásnak eleget teszek, egyébként se gondoltam soha, hogy az előmenetelem függhet attól, beléptem-e egy szervezetbe vagy sem. Azt mondtam, jó, belépek, és akkor fölvettek tagjelöltnek. Még az iskolai félév tájékán történt, hogy a Népművelési Minisztérium utánam nyúlt, nem akarnék-e visszamenni hozzájuk? Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert rettenetesen messze volt nekem ez az Újpest, továbbá volt ez a fenyegető pedagógiai csőd és az állandó készenléti állapotból származó feszültség, amelyet az otthoni körülmények se enyhítettek. Otthon kicsi baba volt, feleség, egzisztenciális gondok. Fizetés előtt egy héttel már egy fillér nem volt, egy kezdő család fenntartásának a gondjai is rajtam voltak. A minisztérium közelebb esett, nem fenyegetett benne csőd és magasabb fizetést kínált.

Nem a tanfolyamcsoportba kerültem vissza, hanem a népművelési főosztályra, amelyhez a TIT, a különböző szabadegyetemek és azok az ismeretterjesztő előadások tartoztak, amelyekből rengeteget tartottak az országban, és amelyekről mindig nagyon kedvező statisztikák gyűltek össze az év végére. Ezek a statisztikák mindent elfedtek a népművelési tevékenység szervezetlenségeiből és hatástalanságából. Engem elég hamar külön akciókkal bíztak meg. Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól. 1956 tavaszán-nyarán, amikor ez az akció zajlott, a szemléltetés korszerűsége már nem keskenyfilmeket igényelt, hiszen ott álltunk a televíziós korszak küszöbén, lehetett tudni, hogy azok a lepedőre pergetett, technikailag rossz állapotban lévő kisfilmek halmozódhatnak ugyan a raktárakban, de a kutya nem fogja őket alkalmazni.

Ezzel egy időben voltam az albertfalvai új lakásban új lakos, új apuka és új férj, és ez igénybe vette minden időmet. Nem lehettem valami jó férj, mert nem voltak hozzá előtanulmányaim. Számítottam arra, hogy béketűrésem és viszonylagos nyugalmam békítő és harmóniát teremtő erő, de ez a számításom nem vált be. Annyira két különböző alkatú ember lépett szövetségre, hogy a harmónia megteremtéséhez kevés volt az egyik elképzelt példamutatása. Furcsa házasság volt ez. Óriási feszültségekkel, kirobbanásokkal, kétségbeesésekkel és összebékülésekkel. Azt hiszem, hogy ez nem volt igazán szerelem. Az oldottság hiányzott belőle, egymás természetes tudomásulvétele. Ez a kapcsolat a bizalmatlanság és a bizalomkeresés végletei között tíz évig tartott, és született három gyerek. Az első, akivel odamentünk az új lakásba és aki az Andriska nevet viselte, 1956 augusztusában egyik napról a másikra meghalt. Egy éjszaka történt. A boncolás szepszist állapított meg az agyban, egy visszafordíthatatlan folyamatot. Rettenetes volt. Kilenc hónapos volt, bájos, gyönyörű, kedves kisfiú. Rémülettel gondolok arra az éjszakára és arra az iszonyatos felelősségre, ami azzal jár, ha valaki gyereket hoz a világra, mert egy életért kezd felelős lenni és nem tud igazán helyt állni. Az az éjszaka a magas lázzal, kúpokkal, az állandó telefonálással rettenetes volt. Nem volt telefonunk, kimentem az utcára egy fülkébe, és többször hívtam az ügyeletet. Mindig azt mondták, hogy ha egy kisgyerek lázas, tessék neki kúpot adni, és mire kijött az orvos, Andriska meghalt. Szörnyű élmény volt, de a házasságot nem rontotta, sőt egy sorsközösséget kellett összekovácsoljon közöttünk, és azt a vágyat, hogy gyorsan pótolni kell a hiányt.

 

A munkahelyem országos főhatóság volt, és hamar kiderült, hogy a minisztériumnak ez a részlege hajlamos a reformelképzeléseket elfogadni. Hajlamos arra is, hogy önkritikusan ítélje meg az elmúlt évek politikai és saját minisztériumi akcióit is. Az elégedetlenség önmagunkkal és az országos politikai helyzettel forró hangulatú taggyűléseket jelentett. Többen voltak Nagy Imre-hívek. Minden évben országos ismeretterjesztési irányelveket is kiadtunk, amelyek közül egynek a megfogalmazásában nekem főszerepem volt, mert kiderült, hogy jó mondatokat írni, alanyt, állítmányt egyeztetni kevesen tudtak. Valamilyen rendszert teremteni az irányelvek káoszában, arra szintén én látszottam alkalmasnak. Néhány olyan fogalmat vittem be az ismeretterjesztésről szóló minisztériumi elképzelésekbe, amelyeket pedagógiai ismereteimből szereztem, ilyen volt például a tematikai rendezőelv. Tőlem hallották, hogy a „nagyterem-szemlélet” helyett a kiscsoportos foglalkozásra kell irányt venni, hogy nem összecsődíteni, hanem érdeklődésüknek megfelelően differenciálni kell a lakosságot, a szemlélet aufklärizmusa helyett inkább kérdezzük meg tőlük, mire kíváncsiak és próbáljuk a kíváncsiságot kielégíteni. Ezeket én találtam ki, és aztán a népművelésszakmában éveken keresztül ezeket a fogalmakat használták. Persze visszagondolva erre az időszakra, nem hiszem, hogy elégedett lehetek, csak tényszerűen fel tudok sorolni sok mindent, amivel ebben az időben ott foglalkoztam, és amivel nagyjából sikerült a munkaidőt is kitöltenem.

A Petőfi Körrel már kapcsolatba kerültem, Tánczos Gábor arra biztatott, hogy lépjek be tagnak. Erre nem került sor, viszont két Petőfi köri vitán, a sajtóvitán és a filozófiain részt vettem. 1956 augusztusában halt meg a kisfiúnk, ez belejátszik akkori lelkiállapotomba, és hogy a politika ne töltse ki teljesen az életemet. Teljes szívvel híve voltam annak a megújulásnak, amit a Petőfi Kör fiataljai jeleztek, örültem azoknak a híreknek, amelyek a Nagy Imre-körről hozzám érkeztek. Az elégedetlenség, amely akkor már Rákosi személyével és az egész kurzussal kapcsolatban egyre nagyobb lett, bennem is dolgozott, de én inkább mindig megfigyelője voltam az eseményeknek, mint cselekvő részese. Azt is mondhatnám, hogy rezonőrje voltam a történelemnek és a saját élettörténetemnek is. Ha az eseményekben való részvételt emberi értéknek tekintjük, akkor ez egy értékcsökkenés az én esetemben. Biztos, hogy ez alkati dolog: soha nem gondoltam, hogy nekem meg kell váltanom a világot, és gyanakodva tekintettem mindenféle világmegváltóra. Az ember az alkati indítékból ideológiát is csinál a maga számára, és ez az ideológia az, hogy aki valamilyen ügynek halálra szánt híve, az annak az ügynek könnyen válik a gyilkosává is. Ismerem a mondást, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, de az én ideológiámban az is benne van, hogy a történelem mégsem csak ott készül, ahol a politikatörténet, hogy a történelem mégiscsak a napi munkában készül, a családban, a munkahelyen. A történelem nagy sodra a lassú előremozdulás, és nemcsak a lobogós, fáklyás, zászlós pillanatnyi események. A kettő együtt dolgozik azon, hogy történelem készüljön.

1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról. Megérkeztünk Debrecenbe délelőtt, ahol már lezajlott egy tüntetés. Izgatottan mondták, hogy a diákok orosz tankönyveket égettek és egy tüntetést szerveztek. Ezek szerint mi most egy olyan eseménybe csöppentünk bele – mondtuk erre mi –, amiről majd mesélünk, ha visszamegyünk Budapestre. Az egyik kolléga azt mondta, hogy „kis Poznań”, amibe érkeztünk. A tüntetésnek akkor már vége volt, csak az utórezgéseit lehetett érzékelni. Én átmentem Nyíregyházára, beszéltem a művelődési osztály vezetőjével, éreztem, hogy a pokolba kíván, és a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy ő most keskenyfilmtárat szervezzen. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott délután öt és nyolc között szintén egy értelmiségi gyűlés szerveződött aznapra, és részt akartunk venni rajta. Az értelmiségi nagygyűlés nem tartatott meg, hanem mindnyájan a rádiót hallgattuk, benne Gerő Ernő beszédét, és az elhangzott beszéd után mindenki véleményt mondott arról, amit hallott. Forró vita kezdődött, az volt az általános vélemény, hogy a Gerő-beszéd egy szerencsétlen szöveg, rendkívül fenyegető és kellemetlen, és ebből még baj lesz. Egy idő után otthagytuk a vitát, mert vissza kellett mennünk Debrecenbe, ahol újabb tüntetés zajlott. Fegyveresek szorították a tüntetőket az Aranybika elől az állomás irányába és lövöldözések is hallatszottak. Mi bementünk az Aranybikába, valamelyikünk szobájába és ott vitatkoztunk. Éjfél körül jöttek valakik, hogy hallgatják a rádiót és Budapesten már lőnek, és valami nagy baj van. Akkor elkezdődött egy tűnődés, hogy mit csináljunk másnap reggel. Nyilvánvaló, hogy a Darvas-nagygyűlésből semmi sem lesz, hogy a keskenyfilmtárak végképp nem érdekelnek senkit és hogy valami nagy dolog kezdődött Budapesten. A hírek szerint a város lángokban áll, mindenütt lövöldöznek, és nem lehet Pestre visszamenni. Akkor én már kizárólag arra gondoltam, hogy nekem családom van, otthon mi van. Úgy döntöttünk, mégis próbálunk visszamenni Pestre. Voltak olyan tervek, hogy ha Pesten vannak a harcok, akkor legkönnyebben Buda felől közelíthető meg a város. Tehát menjünk a váci kompon át a budai oldalra, és Buda felől közelítsünk. Elindultunk a Törökszentmiklós, Szolnok, Nagykáta útvonalon Budapestre. Óriási tankoszlopokkal találkoztunk, azok is Pest felé vonulnak. Mi behúztuk a nyakunkat, és elmentünk mellettük az autóval. Valahol Szolnokon megálltunk egy Pestről jövő sofőrrel beszélgetni, aki azt mondta, hogy lőnek itt is, ott is, de azért be lehet jutni. Nem lehet tudni, hogy kik lőnek és honnan és miért. Beértünk Pestre, amikor egy óriási tömeg jött velünk szembe a Kerepesi úton. Körbevettek bennünket, leállították az autót. És minthogy mi állami autó voltunk, a tömeg számára gyanússá váltunk, és elkezdték az autót le-föl löködni, mi meg rázkódtunk benne. Elég veszélyessé kezdett válni a helyzet, hogy kirángatnak bennünket és valamilyen bajunk lesz. A sofőr mentette meg a helyzetet, letekerte az ablakot, kidugta a fejét és a proletár szolidaritásra hívta föl a tömeg figyelmét, hogy ne toljatok ki már velünk, az úristenit, hát mi is magyarok vagyunk, meg ilyesmit. Akkor a tömeg elengedett bennünket. Elérkeztünk az Oktogonig, itt irtózatos lövöldözést hallottunk. Végül azért szerencsésen befutottunk a Báthory utca 10.-be, a Népművelési Minisztérium elé. A portás közölte, ő se tudja, hogy mi van itt, de mindenütt lövöldöznek és főleg a hidakon nem lehet átmenni. És minthogy én Albertfalván lakom és hídon mindenféleképpen át kell menni, úgy döntök, hogy akkor éjszakára nem fogok hazamenni. Ott laknak a Szemere utcában Eörsiék. Fölhívtam őket telefonon, hogy nem alhatnék-e náluk. Október 24-e van, estefelé, már korán sötétedik, csak Vera van otthon, Eörsi felesége és mondja, hogy nyugodtan menjek oda hozzájuk. Azt az éjszakát ott töltöttem náluk. Éjszaka tankcsatára ébredtünk, mert a Honvédelmi Minisztériumot tankkal lőtték. Vera annyit tudott, hogy Pista a Rádiónál van, és már 23-án éjszaka is ott volt. Én nem értem, mit keres ő ott.

Elkövetkezett október 25-e reggele, amikor megköszöntem Verának, hogy ott aludhattam, és minthogy a hír az, hogy a Szabadság hídon végképp nem lehet átmenni, ezért egy óriási kerülőt tervezek: a Margit hídon csönd van, azon fogok átmenni Budára. Haza fogok gyalogolni, mert villamosok nem járnak. A Margit hídnak még csak a pesti hídfőjénél jártam, amikor a hátam mögül irtózatos lövöldözést hallok. Az október 25-i parlamenti sortűz volt. Minthogy én a Moszkva tér, Alkotás útja útvonalon mentem, ott nincs tömeg. A tömeg a pesti oldalon van. Rettentő gyaloglások után 25-én dél körül megérkeztem Albertfalvára. A feleségem nincs otthon. Akkor telefonon felhívtam Eörsiné Verát, hogy nála nem jelentkezett-e. Azt mondta, hogy ő nem tud semmit a feleségemről, de neki az a meggyőződése, hogy ha a nép polgári demokráciát akar, akkor meg kell adni. Ez engem teljesen váratlanul ért, mert Vera mindaddig egy lelkes, Lenin-intézetes komszomolka volt. Honnan tudta hirtelen, hogy a nép polgári demokráciát akar és azt meg kell adni? Estefelé hazakerült a feleségem, és elmondta, hogy reggel gyalog indult a Fehérvári úton a városba, és a tömeg megállított egy szovjet dzsipet két kiskatonával. Kiszállították őket, és elkezdődött egy pogromhangulat a kiskatonák ellen. És akkor ő, mint egy forradalmár leány, odaállt a tömegbe, és azt kezdte mondogatni, hogy a forradalom tisztességéhez hozzátartozik, hogy népítéleteket nem hajtunk végre. Ezek kiskatonák semmiről nem tehetnek, engedjük őket el. Akkor a tömeg hangulata ellene fordult. Ha nincs ott a vele együtt Pest felé gyalogló volt kollégista társam, és nem rángatja ki a tömegből, akkor neki ott baja történik. Mindenesetre ők aztán gyalogoltak tovább, a feleségem ment a bölcsészkarra, ott töltötte a napot, és azzal a lelkesedéssel jött haza estefelé, hogy nagyszerű, hogy a fiatalok hogyan viselkednek. Meg hogy a bölcsészkaron segítik a Corvin közben harcoló orvosi egyetemistákat, még kötözőhely is szerveződött, csodálatos lelkesedés uralkodik az egész egyetemen, és ő úgy találja, hogy ez egy nagyszerű dolog, amiben most mi benne vagyunk. Én meg csitítgattam, hogy én ebből a lelkesedésből semmit nem érzékeltem, de folyton le akart valaki lőni, és úgy látszik, hogy én az egészből eddig semmit se értettem, de majd szerzek magam is tapasztalatokat. A feleségemnél ez a fordulat gyorsan ment végbe, az egyik lelkesedésből a másikba esett. Ez történt Pártos Verával és ővele is. Elmondta, hogy ott volt az október 23-i tüntetésen is. Attól kezdve én is megpróbáltam mindennap bejárni a minisztériumba.

Azt hiszem, hogy ennek az eseménysorozatnak a történetéhez hozzátartozik bizonyos komikum, amiről nagyon kevés szó esik. A forradalmár ifjúság voltaképpen az Ifjú Gárdából tanulta meg, hogyan kell forradalmárként viselkednie. Csupa Zoját és Oleg Kosevojt láttam akkoriban az utcán. Még a kronstadti tengerészek, mint 17-es reminisztencia is visszajött számomra az utcán, mert a magyar folyamőrség tagjai karszalaggal és tengerészsapkával ugyanúgy őrjáratoztak a pesti utcán, ahogy annak idején a kronstadtiak tették. Volt ebben a második világháborús partizánromantikából is sok minden. A teherautón zászlókat lengető és éneklő, géppisztolyos felvonulók a 18-as őszirózsás forradalom teherautós, őszirózsás katonáira emlékeztettek. Aki megfigyelő, mint én, és nem olvadt bele abba a kollektív eufóriába, az ezeket a külsőségeket is jobban megfigyelhette az emberek gesztusain. Én úgy láttam, hogy ami itt most történik, ez különböző mintákat követve, meghatározhatatlan irányba halad. Nagyon megnyugtatott, amikor úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány stabilizálódik, és nagyon nyugtalan lettem, amikor falragaszokat olvastam arról, hogy a Nagy Imre-kormányt is el akarják söpörni, vagy amikor fölsorolták a falragaszok, hogy a Nagy Imre-kormány tagjai között kik a kommunisták, akiket ki kell söpörni. Én úgy érzékeltem akkor, hogy ennek a kormánynak nagyon rövidre van szabva az ideje, és ha az események tovább folytatódnak, akkor itt a káosz lesz az úr, majd pedig egy polgári restauráció következik.

Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk? Egy pillanatig sem hittem azonban, hogy a szovjetek ezt tétlenül fogják tűrni. Éppen azért, mert nem voltak illúzióim, november 4-én hajnalban, mikor ágyúdörgésre ébredtem és a rádiót bekapcsolva a Nagy Imre-szózatot lehetett hallani, akkor kétségbeesés fogott el, de annak az érzete is: tudni lehetett, hogy ez be fog következni. Azt éreztem, hogy most aztán mindennek vége, ezek után itt már hitele nem lehet semmiféle szocialista elképzelésnek. És minthogy az alapszerv párttitkára az előző napok valamelyikén, nehogy meglássa valaki, ideadta a tagfelvételi kérelmemet, illegálisan, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, ebből arra kellett következtetnem, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus illegalitásba fog átmenni, november 4-e után pedig egyszerűen eltűnik a történelemből, mert oly módon kompromittálódott ezzel a szovjet beavatkozással, hogy soha többé feltápászkodni nem fog tudni.

Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból. Azt érzékeltem, hogy van egy lelkes értelmiségi ifjúság, amelyik szocialista meggyőződésből részese az eseményeknek, egészen a fegyveres harcokig. De az erő erről ifjúságról áttolódik, egyre jobbratolódik, és az utcán a söpredék kezd úrrá lenni, amelynek már se a cselekvései, se a frazeológiája, se a jelszavai nem azonosak azokkal, amelyekkel október 23-án a tüntetők lelkesen a Bem-szoborig vonultak. Ez az erő mindent kockáztat, nem fogja tudni a szovjet túlerőt legyőzni, de addig, amíg fegyver van a kezében, kompromittálni fogja ezt a 23-ával kezdődő folyamatot, és a leszámolást az ávósok után Lukács Györgyig és Eörsi Istvánig fogja folytatni. Nem értettem, mit keres Eörsi ezek között a fegyveresek között, és nem tudtam, milyen különbségek vannak fegyveres és fegyveres között is. Hogy vannak Práter utcaiak, ahol Angyal István van, és Corvin köziek. Dudásról semmiféle hírem nem volt, és Szabó bácsiról sem a Széna téren. Láttam olyanok kezében fegyvert, akikről lerítt, örülnek, hogy most fegyver van a kezükben, és ez hatalmat jelent. Kenyérért sorban állóra lőttek rá. Az én számomra a pesti utca akkor az életveszély utcáit jelentette. Mindig úgy mentem el otthonról, mint a halálra szánt, mint aki nem biztos, hogy haza fog érkezni, és akire lőnek az utcán, az nem tud olyan fölszabadultan mámoros lenni és örülni annak, hogy megalakult az ötvenhetedik párt. Aki nincs benne szorosan valamilyen őt is magával sodró közösségben, az az egészen kívül maradt nagyobb tömeghez tartozik, amelyet az utcára is vagy a szükség, vagy a kíváncsiság vitt, és nem politikai indíték.

Úgy éreztem akkor, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett csoport elárulta az országot, és nem volt számomra ellenszenvesebb figura Kádár Jánosnál, és ez a következő év májusáig tartott. Az, hogy az országot elhagyni, egy pillanatig eszembe nem jutott. Ahogyan nem tudtam fenntartás nélkül átélni az október 23-a és november 4-e közötti lelkesedést, ugyanúgy nem tudtam beleélni magam azok helyzetébe sem, akik azt a konzekvenciát vonták le november 4-e után, hogy az országot el kell hagyni. Véleményem szerint a helyzet november 4-e hajnalán a következő volt: a szovjetek brutálisan beavatkoztak abba a folyamatba, ami itt 23-án elindult, s abban a pillanatban Magyarország felelős politikusai, vagy azok, akik magukat felelősnek érezték, két dolgot választhattak. Az egyik, hogy nem működnek együtt ezzel a brutális hatalommal. A másik, hogy ezt a kényszerhelyzetet, minthogy változtatni rajta nem lehet, elfogadják, és megpróbálnak ezen belül egy lehetséges magyar politikát csinálni. Ha senki nincs a politikai figurák közül, aki vállalja ezt a rendkívül népszerűtlen, utálatos, kellemetlen szerepet, hogy a megszállók segítségével hatalomra kerül, akkor az ország megy bele egy sztrájkokkal, majd később passzív rezisztenciával megbénított helyzetbe, és Magyarország hamar ott tartana, hogy még a magyar nyelv államnyelvként való használatáért is küzdenünk kellene. A szovjetek ugyanis kénytelen lettek volna katonai közigazgatást bevezetni, és Magyarország státusa egy megszállt ország státusa lett volna. Akkor nem következik be az elmúlt évtizedek jó néhány pozitív fejleménye. Tehát nem teremtődik egy versenyképes magyar mezőgazdaság, nem zajlik le a falun egy civilizációs forradalom, az a viszonylagos életszínvonal-emelkedés sem zajlik le, amelyik lezajlott, és nem épül az országban egymilliónál is több új ház, hanem szovjet katonai közigazgatással passzív rezisztenciába bénult ország érkezik el a gorbacsovi változások időszakához. Minthogy azonban voltak, akik vállalták, hogy a szovjet fegyverektől támogatott hatalmat átveszik, a kádári hatalomnak, abban a pillanatban, hogy elvállalta ezt a kényelmetlen szerepet, a legtermészetesebb érdeke volt, hogy minél gyorsabban konszolidálja az ország helyzetét, hogy a sztrájkokat megszüntesse, a bányákat, a gyárakat, a hivatalokat, az intézményeket elindítsa. És attól a pillanattól kezdve ennek a hatalomnak mindenki objektíve ellenségévé vált, aki ebben a törekvésében akadályozta. Ezért nem csodálkoztam, hogy 1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté. Vagy arra gondol, hogy valami hatalmi önteltség kezdett úrrá lenni néhány emberen, és az ő hatalombiztonságuk arroganciája indította el ezt az értelmetlen és kegyetlen letartóztatási, akasztási és bíráskodásos folyamatot.

1956 végén, 1957 januárjában az események azt a fajta csalódottságot ébresztették föl bennem, hogy a politika meglehetősen ronda dolog. Minthogy ronda, miért legyen nekem közöm hozzá, pláne úgy, hogy egy olyan politikai hatalom oldalára állok, amelyik ebben a történetben a legcsúnyább szerepet játssza. A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött. Ő börtönben ül, én szabadon vagyok. Bizonyos akcióit nem találtam értelmesnek. Úgy gondoltam, lehet, hogy az ellenállásnak van egy pátosza, csak éppen racionális értelme nincsen, és mi az ördögnek kockáztassa az ember a letartóztatást és a szigorú büntetést valamiért, ami racionálisan nem vezethet eredményre. De minden aggodalmam, szorongásom, rokonszenvem az övé volt. Olyannyira, hogy aztán a tárgyalásokra is eljártam.

Eljött 1957 tavasza, volt egy olyan mozgalom, amelynek egyik vezetője egy bizonyos Mezei Éva, színházi ügyekkel foglalkozó, lelkes fiatalasszony volt. Munkabrigádokat szervezett, azzal a jelszóval: köztudomású, nem értünk egyet a Kádár-kormánnyal, de az a véleményünk, hogy az országot és Budapestet újjá kell építeni. Fiatalok, gyertek! Én is jelentkeztem egy ilyen brigádba, és a minisztériumból még jó néhányan. Beöltöztettek overallba bennünket, mindenki kapott egy lapátot a kezébe, és elmentünk a József körútra, a Corvin mozi környékére, ahol volt mit lapátolni. Ezzel megkezdődött az én politikai elszakadásom ettől a végletes elkeseredettségtől, és valamelyes együttműködés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal. Nagyon sokan voltak, akiknek az volt a véleményük, hogy nem szabad hozzányúlni a romokhoz. Ezt a várost szovjet tankok lőtték szét, maradjon meg mementónak, illetve amíg különböző ENSZ-bizottságok meg nem nézik, milyen állapotban van a város, így kell hagyni mindent. Ez volt a következetesebb folytatása a 23-a utáni eseményeknek. És a következetlenebb az volt, amelyben én vettem részt. Úgy gondoltam, el kell indulniuk a villamosoknak, és akiket kibombáztak a lakásából, azokat vissza kell költöztetni. Egyre inkább érződött, hogy a Kádár-kormány helyzete stabilizálódik, hatalma erősödik. Hogy sokakban átbillent az érzet afelé, hogy most már csakugyan legyen béke, nyugalom és újjáépítés, és dolgozni kezdett az a mechanizmus, amelyik a történelemben mindig dolgozni kezd, hogy ahol a hatalom van, ahol az erő van, az elkezdi vonzani a tömeget. Ezért amikor 1957. május 1-jén valóban több százezer ember vonult föl a Hősök terén, és személyeiben lehet, hogy azonos volt azzal a tömeggel, amelyik október 23-án is fölvonult, akkor látszott, hogy most már az utca is a hatalomé. Elmentem én is a Hősök terére, és a légkör bizony isten olyan volt, amilyenként aztán a híradófelvételek és a kommentárok minősítették. Ugyanis egy Kádár-kormány melletti tömegdemonstráció volt ez. Ezt egyszerűen nem lehet letagadni.

A minisztériumban közben már szerveződött az MSZMP. A volt MDP-tagokat fölszólították, hogy jelentkezzenek az MSZMP-be és elkezdődött egy átigazolás. Engem is szólítgattak, hogy hiszen te is MDP-tagjelölt voltál, nem akarsz-e átlépni? Nem hiszem, hogy valamilyen karrier-okok mozgattak volna. Addigra már konszolidálódott a helyzet a minisztériumban, és többszöri kapacitálásra végül úgy döntöttem, jelentkezem és jelen leszek egy olyan taggyűlésen, ahol kifaggatnak meg minősítenek, hogy mit csináltam 23-a és november 4-e között. Ez az eljárás az én esetemben percek alatt lezajlott, semmi bűnömet nem vélték megtalálni. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül átalakultam MDP-tagjelöltből MSZMP-taggá.

Újkígyósra nem mentem ezekben a hónapokban, de leveleztünk. A húgom akkor már nagylány volt, sőt 1957-ben férjhez is ment. Elsősorban ő írta nekem a leveleket és én válaszoltam rájuk. A levelekből az derült ki, hogy Újkígyóson voltaképpen nem történt semmi. Néhányan ugyan előjöttek és hangoskodtak, és egy letűnt rezsim figurái jöttek elő: volt uradalmi intéző, volt leventeoktató, volt csendőr, volt katonatiszt, akik szervezkedésbe és hangoskodásba kezdtek. De mire igazából kibontakozhattak volna, elérkezett november 4-e. Engem ez a híradás, továbbá az, hogy rendkívül rosszul fogadtam Mindszenty jelentkezését, és valamilyen borzongató fenyegetést éreztem abban, hogyan ő beszélt, arról győzött meg, hogy az eseménysorozat, amely október 23-a és november 4-e között lezajlott, mindenképpen aktivizálta az ország jobboldali erőit is.

1957 tavaszán annak az embernek a lelkiállapotában voltam, aki korábban nagyon utálta ugyan Kádárt meg a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak nevezett képződményt, de Kádár néhány rokonszenves megnyilatkozása miatt, akár az erőfeszítések miatt, melyeket a békesség, a munka és az ország kormányozhatósága érdekében tettek, és amelyek az én reményeimmel vagy törekvéseimmel is egybeestek, az utálat és az undor kezdett bennem egy irántuk való rokonszenvé átformálódni. Hogy ebben nem voltam egyedül, azt az 1957-es májusi tömegtüntetés is bizonyítja. Nem szólva a későbbi évekről, amelyekben különböző hullámzások és mélypontok ellenére végül is volt egy Kádár-mítosz, és volt tömegbázisa annak a politikának, amelyet ő képviselt. Biztosan belejátszik ebbe a fordulatba, hogy az ember élni akart, dolgozni akart, érzékelte, hogy ez a hatalom napról napra erősebb lesz, és végül kénytelen volt azt érzékelni, hogy az ő teljes életének hosszára be fog rendezkedni majd. Bizonyos rokonszenves megnyilatkozásokból még arra is következtetni lehetett, hogy ezt a berendezkedést viszonylag otthonosan fogja csinálni. Hogy tehát ez egy lakható ország lesz. És ha ilyen lesz, akkor jól fogom benne érezni magam, és nekem is érdekem, hogy ez a lakhatóság valóban kiteljesedjék.

Valamit mondanom kell még annak magyarázatul, hogy 1957 tavaszán hogyan fordult át bennem a Kádár-kormány megítélése, és 1957 júniusában miért léptem be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1988-ban történt – akkor még az Élet és Irodalomnál dolgoztam –, hogy mint Konrád György famulusa jelentkezett nálam egy fiatalember, aki hozott egy Konrád–kéziratot hozott közlésre. Azért ő hozta, mert Konrád akkor Amerikában volt. Látszott rajta, hogy ő lesz a Fidesz egyik embere. Valamilyen apropó kapcsán azt mondtam neki, higgye el, nem volt könnyű ezekben az évtizedekben egy olyan kritikai hetilapot szerkeszteni, mint amilyen az Élet és Irodalom volt, megszenvedtünk mi azért, hogy mindvégig legálisan jelentünk meg. Mire a fiatalember az ebben az életkorban megszokott keménységgel azt mondta: „Választhatott volna más életstratégiát is.” Vagyis hogy nem volt kötelező nekem egy kvázi kormánypárti kritikai hetilapot csinálni, akarta ezzel mondani. És akkor én megpróbáltam neki elmondani – ez is magyarázat ahhoz, hogy 1957-ben miért léptem így –, hogy na persze, én elhatározhattam volna 1957-ben, 28 évesen, hogy átmegyek valamiféle illegalitásba. Hogy nem leszek újságíró, nem fogok ennek a kormánynak dolgozni, és nem lépek be a pártjába, hanem elkezdek valami földalatti munkát. De hát ez egyrészt az alkatomtól is meglehetősen idegen lett volna, másrészt kockáztatása lett volna egy most született gyerek sorsának, egy házasságnak és egy életpályának. Akkor már abban a meggyőződésben kellett léteznem, hogy ez a hatalom megszilárdult, mindenre kiterjedően összefon, összeabroncsol bennünket, és amíg élek, engem ez az abroncs fog szorítani. Tehát csak azt a megoldást választhatom, hogy ezen a szorításon belül igyekezek tisztességesen egy szakmát, egy pályát teljesíteni. Akkor állt előttem egy teljes olyan életszakasz, amelyikben ezt az elképzelést megvalósíthatom. Nekem is csak egy életem van. Ha ezeknek az évtizedeknek az elején úgy döntök, hogy nem megyek neki az időnek azzal az elhatározással, hogy újságíró leszek, hanem elbújok az idő alá, és várom, hogy esetleg egyszer majd az én igazságom fölragyogjon, amelyik vagy bekövetkezik vagy nem, hát én nem hiszem, hogy valami magasztos dolgot csináltam volna. De soha életemben nem akartam magasztos dolgokat csinálni. Bennem soha nem szólalt meg egy belső hang, hogy ember, ma reggel indulj el ebbe irányba, neked küldetésed van. Nekem nem küldetésem volt, hanem volt egy kis családom, egy picike lakásom és voltak mocorgó képességeim, és én ezeket akartam szolgálni úgy, hogy közben természetesen egy hatalmat szolgálok, amelyet megpróbálok magunkévá szelídíteni. Ilyesmiket próbáltam a fiatalembernek mondani, akit természetesen egyáltalán nem győztem meg. Nem kívánom senkitől, hogy elfogadja őket, de más magyarázatot nem tudok, és nem tekintem tisztességtelen dolognak, hogy az érzéseim átalakultak, és olyan lépéseket tettem, amelyek most nem tűnnek szalonképesnek, de én most sem akarok szalonképes lenni.

1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra. A Népművelés szerkesztősége a Lenin körút 9–11.-ben volt, a Lapkiadó-házban, a negyedik emeleten. Mélynyomású lap volt, tehát meg kellett ismerkednem a tipográfiai titkokkal, betűtípusokkal, hasábszélességekkel és címbetű-változatokkal. Meg kellett ismerkednem a montírozással, a szedéssel, a korrektúrával, a tördeléssel és a nyomással. És végre azt az örömet érezhettem, hogy minden hónapban egy kézzelfogható eredmény áll előttünk, egy mélynyomású képes folyóirat, amely színvonalában vagy érdekességében persze nemigen vetekedhetett mondjuk a Newsweekkel, vagy a Spiegellel, de nem is akarhatott vetekedni, hiszen egy szakmai folyóirat volt. A főszerkesztő eleinte megbízott főszerkesztő volt, Rajcsányi Károly. Hárman voltunk újságírók, Hajnal Gábor költő, Kövendi Judit, Tardos Tibor felesége és én. Jó csapat volt. Öt évig voltam a Népművelésnél, és ez tanuló öt év volt. A harmadik évben a lap olvasószerkesztőjévé neveztek ki, ami kemény munkát jelentett, hiszen mi gyakorló népművelők sokaságától kaptuk a cikkeket és nem várhattunk tőlük, hogy stiláris remekműveket küldjenek. Nagyon sok rossz szöveget kellett magyarra fordítani és élvezhetővé tenni.

Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956. október 6-án jelen voltam Rajkék temetésén a Kerepesi temetőben és megrendítőnek találtam azt a komor, sötét felhők alatti gyászt, amely ott több százezer embert elfogott, és komolyan vettem azt a bizonykodást, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő, rettenetes bűnnek találtam, hogy az előzmények, a tanulságok és a fogadkozások után ismét egy koncepciós per és ismét halálos ítéletek születnek. Az volt a véleményem, hogy politikai magatartásáért, gondolkodásáért senkit elítélni bíróságilag nem erkölcsös, halálra ítélni pedig rettenetes bűn, mert jóvátehetetlen. A tiltakozás annyiban megvolt, hogy a környezetemben ezt mondtam is, de ez nagyon kevés, különösen, ha valaki újságíró. Akkor újságírói kötelessége volna, hogy a tiltakozása nyilvánosan is megjelenjék. Ez azonban az akkori sajtóviszonyok között teljesen lehetetlen volt. Az emberben mindig volt annyi megalkuvási hajlam, hogy belássa, mi az, amit maximálisan tehet, és mi az, amit nem. Öncenzúra volt, de egy Népművelés című szakfolyóiratban tiltakozni nem is lett volna mód.

Akkor már az MSZMP-nek és Kádárnak volt néhány sikere. Közönségét nem fellépéseinek, beszédeinek intellektuális színvonalával ragadta meg, hiszen ilyen színvonala a beszédeinek soha nem volt, hanem egy magatartással, amelyet szerénység, kedély, bizonyos természetesség jellemzett, és annak a hitele, hogy itt valóban egy munkásember szólal meg. Továbbá megszüntették a beszolgáltatást, enyhítettek sokféle kötöttségen. Például – noha nagyon rossz volt az ország nemzetközi híre – már elkezdődött, bár nagyon kicsi mértékben a külföldre utazás. 1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát. Bizonyos rokonszenves intézkedések, Kádár János rokonszenves megnyilatkozásai, attitűdje, bizonyos enyhüléstünetek az elfogadás felé vihettek el bennünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van – hangzott a korabeli szlogen. Voltak tények, amelyek, különösen a pártban már bent lévő értelmiséget arrafele lökdöshették, hogy Nagy Imre kivégzését is lenyelje. Ne fogadja el, belülről lázongjon ellene, tartsa hibának, bűnnek, értelmetlenségnek, őrültségnek, ostobaságnak és mégis maradjon belül, és ragaszkodjék ahhoz a hatalomhoz, amelynek a szolgálatába állította magát. A mi dolgunk az, hogy emberiesítsük, otthonossá, a nép számára elfogadhatóvá tegyük ezt a hatalmat. Hiszen amiben élünk, egy olyan adottság, ahonnan menekülni, kiszabadulni úgyse tudunk. 1957 vége felé, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés napirenden volt, készült egy memorandum, amelyben magyar értelmiségiek sokasága tiltakozott a magyar kérdés napirenden tartása ellen, Illyéstől Kodályig. 1957 karácsonyán Mesterházi Lajos jóvoltából már megjelent az Élet és Irodalomnak egy olyan száma, amelyben az egész magyar irodalom fölsorakozott, azok, akik nem ültek börtönben. Ha tehát egy olyan ember számára, mint én voltam akkor 28-29 évesen, Illyéstől Veres Péteren át Kodályig az értelmiség leghitelesebb tagjai dokumentálták, hogy ezzel a hatalommal együtt lehet dolgozni, miért lettek volna nekem akkora kétségeim, amelyek a pártból való kilépésig lökdösnek el? Az igaz viszont, hogy a Nagy Imre-per és a kivégzések jelentettek akkora sokkot, hogy ez éppenséggel kilökhetett volna engem is és még sokakat is a pártból. Hogy ez mégse következett be, tekintsük ezt eme réteg történelmi bűnének akár. Most már utólag jóvátenni nem lehet.

Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul. Apámmal ilyen közelségben nem töltöttem még soha időt. Abban is reménykedtem, hogy a közelség végre olyan kapcsolatot teremthet közöttünk, amely mindig hiányzott. Nem nagyon vált be ez a reménységem. Apám attól kezdve, hogy fölültünk a vonatra, megszeppent falusi módjára viselkedett, tehát nekem kellett gardíroznom, aztán az egész hónap alatt mást sem tett, mint hogy ült a húga konyhájában és mindennap meglátogatta a vendéglőt, ahol borocskákat ivott. Nagy beszélgetések nem voltak. Őt az egész Németország nem érdekelte. Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk. De minthogy nem volt pénzem, a rokonok meg nem adtak, nagyon ki voltam szolgáltatva nekik, és csak akkor mehettem valahová, ha ők is jöttek velem. Ők viszont munkába jártak, akkor ők már beilleszkedettek voltak. A nagynéném, apám húga férjével és a kisebb gyerekeivel egy önálló házban lakott, apám náluk volt. A legidősebb unokahúgom, Franciska már férjhez ment, egy közeli, szintén vadonatúj házban éltek, én ott laktam náluk. Itt disszidensek is voltak és rengeteg kitelepített sváb. Ha bementem a vendéglőbe vagy a szomszéd falu kocsmájába, a sűrű füstben svábok kártyáztak, magyar kártyával, és magyarul káromkodtak hozzá. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem ennek a kitelepítésnek az ostobaságát és értelmetlenségét. Aki magyarul káromkodik, az magyar. És hiába éltek ők már akkor jobb körülmények között, mint ahonnan kiszakították őket, fájt nekik, amit itt hagytak, fájt a gyerekkoruk, a házuk, az istállójuk, a földjük, az összes élményük. Sokat beszélgettem velük. Ők 1956-ban nagyon bíztak a felkelés sikerében. De ehhez a sikerhez azt nem fűzték, hogy tömegesen visszajönnek. 1956-ra már mindnyájan egzisztenciát teremtettek és érzékelték, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek, mint amilyenben Magyarországon valaha is voltak vagy lehetnek, tehát nem készültek haza tömegesen.

 

Az első két évben Dobozy volt a főszerkesztő és akkor kerül a laphoz Cseres Tibor mint szépprózai rovatvezető. 1962-ben jön ki a börtönből Molnár Zoltán, Pintér Tamás, Varga Domokos, Fekete Gyula, a pártközpontban és a Tájékoztatási Hivatalban akkorra döntik el, hogy ezeket a börtönből jötteket valamilyen okból az Élet és Irodalomhoz helyezik. Dobozy joviális ember volt, aki hátba veregetésekkel és kedéllyel fogadott minden új jövevényt. Dobozy egyébként a világ legkellemesebb főszerkesztője volt, ugyanis utálta a szerkesztést. Ennek Nemes nagyon örült, mert helyettesként is csinálhatott lapot, és mi is örültünk, mert jobb egy olyan főszerkesztővel dolgozni, aki lezser, mint azzal, aki folyton attól fél, hogy valamilyen hibát követünk el és a pártközpontban majd összeszidják. Dobozy biztonságban érezte magát, ami egyrészt néhány, az 56-os eseményekkel kapcsolatos, a kurzusnak nagyon megfelelő színdarabjával magyarázható, és azzal, hogy legendát teremtett maga körül a szovjet hadsereggel való együttműködése dolgában. Szerette a békességet, és a jovialitásához egy abszolút lojalitás is hozzátartozott. A konfliktusokat mindig elintézte valahogy. Nem csinált belőle nyilvános ügyet. Ha a pártközpontból morogva felhívták valamiért, rögtön próbálta elkenni a dolgot, vagy ha nem sikerült, reggel bement a Tájékoztatási Hivatalba, és valahogy elkedélyeskedte. Egy védőernyőt is jelentett számunkra, hogy ezt a jassznyelven mondani szokták, az a tisztesség megvolt benne, hogy elvitte a balhékat.

Amikor 1963-ban Nemes György lett a főszerkesztő, nagy ambícióval látott a lap arcának átalakításához. Hivatkozott egy politikai bizottsági döntésre is, miszerint szűken irodalmi hetilapból egy vitatkozó, kritikai, társadalom- és erkölcskritikai hetilappá kell formálni az Élet és Irodalmat. Nagyon pontosan tudtuk, hogy most mi kezdődik, mit akarunk. Nemes György a következőket határozta el: a lap maradjon irodalmi annyiban, hogy lehetőleg írók írják, de ne csak szűken irodalmi kérdésekkel foglalkozzon. Különösen ne foglalkozzék irodalomtörténeti, filológiai közleményekkel. Az írók foglaljanak állást a kor politikai, erkölcsi, szellemi, kulturális, irodalmi dolgaiban, legyen egy színvonalas kolumnista-gárdája, olyanokból, akik szuverén módon visszhangoznak egy-egy szakterületet. Adjon gerincet a lapnak a személyiségek jelenléte. Elsősorban ne azzal keltsen érdeklődést, milyen érdekes információkat közöl, hanem azzal, hogy milyen érdekes véleményeket hoz nyilvánosságra. Tehát egy véleménymondó hetilappá váltunk, háttérmagyarázatot próbáltunk adni társadalmi, politikai és kulturális eseményekre. Az is eldöntődött, hogy a lap elsősorban belföldi érdeklődésű legyen, vonzzuk magunk köré a legszínvonalasabb újságírókat és induló szociológusokat, és tartsuk nagyon fontosnak a jó kapcsolatot az írók javával. Ezt a külső felhajtóerő segítsége mellett, Nemes hallatlan ambiciózusságának köszönhetően sikerült is elérnünk. Ha tehát elhatároztuk, hogy a lapban legyen jelen Déry Tibor, ezt könnyű volt teljesíteni, mert Déry Tibor Napok hordaléka címmel ekkortájt kezdte közölni a gondolatait. Rendszeresen jelen volt Veres Péter is, akárcsak Zelk Zoltán, akinek egy Tegnap című rovata volt. Örkény egypercesei is itt jelentek meg először. Örkény hosszú ideig olyan szilenciumfélére volt ítélve, de aztán itt jelentkezett első írásaival. Az Élet és Irodalom első korszakát a „tűztáncosok” jelenléte határozta meg. Ekkor én még nem voltam a lapnál. A „tűztáncosok”: Váci Mihály, Garai Gábor, Mezei András, Nyerges András, Simor András, Györe Imre és így tovább. A lap vezetése az első időben a neofita baloldal kezében volt. Nemes idején a „tűztáncosok” közül Garai Gábor van jelen mint vers-rovatvezető, és később mint főszerkesztő-helyettes, és Mezei András. Elég szoros kapcsolatban van velünk Váci Mihály. A volt „tűztáncosok” és a börtönből kijöttek között nincs feszültség, de megvan a véleményük egymásról. Ebben az időszakban Csoóri Sándor és Nagy László is ír a lapnak. Illyés Gyula rendszeresen jelen van verseivel és reflexióival is, olyannyira, hogy amikor hatvanéves lesz és a hatalom még mindig gyanakodva néz rá az Egy mondat zsarnokságról című verse és 1956-os szereplése miatt, akkor szinte egyedül az Élet és Irodalom köszönti: Nemes György, a főszerkesztő készít vele egy két teljes oldalt kitöltő interjút. Alig múlt el ez a születésnap, Illyés végre útlevelet kapott, hogy Franciaországba utazhasson. Párizsból visszatérve jelentkezett, hogy úti élményeit öninterjú formájában szeretné az Élet és Irodalom olvasóinak tudomására hozni, több folytatásban. Mindnyájan örültünk, hogy Illyés Gyula-interjúkat fogunk közölni, meg is jelent az első. Egy-két nappal a megjelenés után érkezett meg a Külügyminisztériumba Bukarest tiltakozása. Illyés ugyanis Párizsban interjút adott a L’Express című francia lapnak, amelyben – néhány nagyon óvatos mondatban – szóvá tette az erdélyi magyarok helyzetét, a Bolyai-egyetem megszüntetését. Bukarest tiltakozik Budapestnél, Budapest egy kicsit megijed, és széttárt karokkal azt mondja, hogy elvtársaim ott Bukarestben, Illyés egy szuverén magyar író, mi nem vagyunk felelősek azért, mit nyilatkozott Párizsban. Hogy azonban dokumentálja is valamivel, hogy nem azonos Illyéssel, a hatalom odatelefonál Nemes Györgynek: ne folytassa az Illyés-öninterjút, a következőt már ne fogadjátok el tőle! És itt van Nemes tragikai vétsége. Tekintettel az atya–fiú viszonyra, amelyet a hatalom és maga között érez, nem akarja az atya és Illyés között élezni a konfliktust, ezért maga viszi el a balhét. Nem mondja meg Illyésnek, hogy őrá rá van parancsolva, hanem kitalál valamiket, és nem fogadja el a további közlést. Illyés nagyon megsértődik, és elmegy panaszkodni oda, ahonnan a parancs jött. És ahonnan a parancs jött, ott ugyanígy széttárják a karjukat, és azt mondják, hogy most mondja meg, mit csináljak ezekkel a hülyékkel ott, az Élet és Irodalomnál? Nemes így Illyésnél abba a látszatba keveredett, hogy egy csirkefogó. A hatalom pedig annyira tisztán áll Illyés előtt, hogy egyre jobb viszonyban lesz vele, míg viszont Illyés egyre rosszabb viszonyban lesz az Élet és Irodalommal. Ekkoriban kezdi nemzetietlennek tartani a lap szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy a párt egész politikáját nemzetietlennek tartja, ahogy a pártlap, a Népszabadság szellemiségét is, de taktikai érzéke azt parancsolja, hogy ne a párttal és a Népszabadsággal kerüljön konfliktusba, egyszerűbb az Élet és Irodalommal konfliktusba kerülni.

Méhkasba került, aki a kortárs magyar írókat bírálta. Hálátlan dolog volt erre vállalkozni, de amikor én az Élet és Irodalomhoz kerültem, a kortárs magyar irodalmat személyeiben nem ismertem. Hozzátartozott tehát naiv elképzeléseimhez, hogy ha egy könyvet rossznak találok, azt meg is írom. Nem gondoltam rá, hogy a mű mögött egy ember áll. Másrészt azt képzeltem, hogy senki nincs, aki jobban tudná, hogy a könyv rossz, mint a szerző maga. Hiszen ő írta, ő ismeri még azokat a gyengéit is, amelyeket az olvasó föl se tud fedezni. Nem gondoltam rá, hogy egy többéves munkát minősítek pökhendi módon, hogy esetleg egy ember érzékenységét sértem, sőt az egzisztenciájára is veszélyt jelenthet a kritikám. Minden héten könyvekről szóló recenziókkal jelentem meg, anélkül, hogy érzékeltem volna ezt a méhkast. Az első botrány akkor támadt, mikor Sásdi Sándor egy regényéről azt írtam: nem tudom, milyen érzés lehet az élő irodalomnak mindig a második vonalában lenni. És noha voltaképpen igaz volt, rendkívül bántó lehetett a szerző számára. Megjelent ez a recenzió pénteken, szombaton délben már jelentkezett Nemes György, hogy Sásdiné, aki orvos, odatelefonált neki, hogy maguk gyilkosok, a férjem szívrohamot kapott, most hozom vissza az életbe. Szégyelljék magukat, meglesz még ennek a következménye! A Sásdi-ügyben telefonok és levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe, és én már akkor rettenetesen bántam ezt az egészet, és méltatlannak éreztem, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt és magamat. Ez volt az első lecke, amelyik arra figyelmeztetett, hogy a könyvet valaki írja, és ez a valaki egy érző ember. És még ha rosszul sikerül is a műve, valamelyes szeretettel kell kézbe venni, forgatni, fölmutatni, mert egy produktum.

Azonban amivel a legnagyobb fölháborodást kiváltottam, az a következő volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége minden évben pályázatot hirdetett írók között, novella, vers, kritika stb. megírására, amelyet egy zsűri minősített, a Politikai Főcsoportfőnökség jutalmazott, és meg is jelent. Egyik évben Hárs Györgyöt, a költőt behívták katonának, odahelyezték ehhez a főcsoportfőnökséghez, és őt bízták meg a pályázat évi szervezésével. Hárs fölhívott és azt kérdezte: nem akarsz háromezer forintot kapni? Ki az, aki 1967-ben nem akart háromezer forintot kapni? Gyere be, ezt előlegként fölveheted és ezzel részese vagy egy pályázatnak. Most van április, majd szeptemberben be kell adjál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy honvédelem, hazafiság. Fölvettem a háromezer forintot és egy idő után elfelejtkeztem az egészről, amikor szeptemberben Hárs fölhívott, hogy nem küldesz semmit? És én azt találtam ki, hogy fölteszek néhány gimnáziumi osztály tanulóinak néhány kérdést. Válaszoljanak névtelenül, tehát feltételezhetően őszintén. Ilyeneket kérdeztem a gyerekektől: büszke vagy arra, hogy magyar vagy? A magyaron kívül milyen más nemzetiségű szeretnél lenni? Vállalnál-e házastársul színes bőrű fiatalt? Véleményed szerint fenyegetik-e valakik most közvetlenül, katonailag Magyarországot? Ha igen, akkor szerinted kik? És ha nem, akkor miért nem? Meg még olyat is kérdeztem – tekintettel arra, hogy ez egy honvédelmi minisztériumi pályázat volt –, hogy szerinted szükség van-e Magyarországon katonaságra? 1967-ben vagyunk, de ha visszaidézzük azt az évtizedet, akkor ezekben a kérdésekben van valami szokatlan, valami provokáló, hiszen nem volt szokás ilyeneket kérdezni. Harmadikosok, negyedikesek válaszoltak, összegyűlt körülbelül százhúsz válasz. Akkor kezdett divatba jönni a szociológia és annak a módszere, az úgynevezett felmérés. És minthogy a válaszok sokaságában vissza-visszatért az a kifejezés, hogy kicsi ország – például: Büszke vagy arra, hogy magyar vagy? Igen, büszke vagyok, mert noha Magyarország kicsi ország, mégis milyen nagyszerű költőket adott a világnak. Vagy: Kicsi ország ugyan, mégis majdnem megnyertük Svájcban a futball-világbajnokságot stb. –, ezért a dolgozatomnak azt a címet adtam, hogy Kicsi ország, és ismertettem a válaszokat. Olyanokat írtam, hogy aki azt írta, hogy büszke, az sztereotípiákkal indokolta, aki viszont azt írta, hogy nem büszke, ilyeneket válaszolt, hogy: mert az természetes, hogy magyar vagyok, miért kellene nekem erre külön büszkének lenni – egyáltalán: elkezdett kínlódni és gondolkozni. Ezért én azt írtam, hogy nekem azok a rokonszenvesebb gyerekek, akik azt válaszolták, nem büszkék rá, hogy magyarok, mert gondolkodtak. Így lett a Kicsi ország-ból nagy botrány. Halálos fölháborodás volt amiatt, hogy most, amikor a kozmopolita kultúra kezd úrrá lenni a magyar ifjúságon, és a kohézió, amely ezt a nemzetet összetartotta, épp most van föloldódóban, és amikor soha nem volna nagyobb szükség nem volt rá, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, akkor egy Faragó nevű nyikhaj itt azt állítja, hogy neki az tetszik jobban, ha valaki azt válaszolja, hogy nem büszke. Hogy jön ahhoz, hogy ilyenekkel provokálja a gyerekeket, hogy akar-e a fiú néger lányt feleségül? Rengetegen írtak ellencikket. Az első ellencikk a Népszabadságban került nyilvánosságra, és Darvas József írta, egy vasárnapi számban jelent meg. Bementem hétfőn szerkesztőségbe, mindenki erről beszélt. De hát miért ne írt volna Darvas ellenvéleményt? – mondtam. – Én egy véleményt írtam le, őneki bizonyára ellenvéleménye van. Miért baj ez? Mire Nemes azt mondta, elképesztő, hogy válaszolsz te erre. – Tudod, ha ez 1956 előtt történik, és a veled vitatkozó cikk a Szabad Népben jelenik meg, akkor te már hétfőn reggel nem jössz be a szerkesztőségbe, hanem a lap megjelenésének a hajnalán már ott vannak nálad egy fekete autóval? – kérdezte tőlem. Én nagyon csodálkoztam ezen. Miféle fekete autó? És miért lennének ott? Én egyáltalán nem valami gonosztett elkövetésének lelkiállapotában írtam ezt a cikket. Nemes a megjelenés előtt elolvasta, és tudta, hogy kockáztat vele, de arra nem számított, hogy a Népszabadság és Darvas reflektál elsőnek. Azután a Népszabadságban és a Társadalmi Szemlében vita indult, szóbeli viták sokasága támadt. Egyvalaki szólt mellettem, a Társadalmi Szemlében Ancsel Éva, hogy nem érti ezt a felzúdulást. Hát itt nem tanult senki marxizmust? Senki nem tudja, hogy a nemzetfelfogás dolgában az én kérdéseim és következtetéseim egyáltalán nem számítanak bűnnek vagy hazafiatlanságnak? Ez a nemzetietlenség ennek a Kicsi ország-vitának az idején, mint bélyeg került végül is a homlokomra, és úgy érzem, hogy voltaképpen most is rajta van. És minthogy előítéletről van szó, semmi reményem arra, hogy valaha is lekerül.

A hatvanas években a személyi kapcsolatok, a kéziratküldési kapcsolatok még nem olyan kifejlettek, mint később. Amikor már, ha úgy tetszik, illegális csatornákon is jöttek, főleg Romániából magyar írók magyar nyelvű kéziratai. Az Élet és Irodalom nemzetietlenségét cáfolandó mondom ezt. A hatvanas években nagyon is fölfedeztük, hogy vannak magyarok Magyarországon kívül is. Elkezdődött egy könyvkiadói csere, és mi gondot fordítottunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom termését visszhangozzuk. Rendszeres híradással is kísérletezett az Élet és Irodalom: beszámolni róla, milyen vita zajlik a kolozsvári Korunkban, mi történik az Irodalmi Szemle című pozsonyi magyar folyóiratban. Milyen újdonságok vannak, milyen új költői raj rajzott ki Romániában vagy Szlovákiában.

A hetvenes évek elejére derült ki végleg, hogy harc van az Élet és Irodalom megszerzéséért. Miközben ezt a Kicsi ország című dolgozatot írtam, még nem tudtam, hogy már folyik egy hatalmi harc, és azzal sem voltam tisztában, hogy a dolgozatommal „nemzetietlen” álláspontot képviselek, muníciót szállítok ebbe a harcba. Azt sem fogtam föl, hogy valódi nemzeti sérelmek sokaknak fájnak. És ha ezek a sokak azt érzékelik, hogy a kvázi hivatalos sajtó nemhogy írt nem hoz ezekre a sebekre, hanem még bántja is őket, akkor ne csodálkozzam azon, hogy fölforrannak az indulatok. Azonban én az ÉS-ben elhatározott kirekesztő magatartásról nem tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy voltak kedvesebb és kevésbé kedves szerzők, olyanok, akiket több sérelem ért nálunk, mint másokat, a szerkesztőség nem fogadta el valamilyen kéziratukat, vagy a könyvükről olyat írt, ami számukra kedvezőtlen volt. De azok a feltételezések, amelyek szerint mi kiszorítósdit játszottunk volna, vagy eldöntöttük, hogy kit szeretünk és kit nem, és az ne is legyen jelen a lapban, ilyen elhatározásról nem tudok. Nemes György szerkesztése idején a lap jellegét éppen az az általa nagyon következetesen tartott elhatározás jellemezte, hogy mindenki számára legyünk nyitva. Hogy tekintettel a monopolhelyzetünkre – arra, hogy egyetlen irodalmi hetilap vagyunk –, se politikai, se ideológiai, se stílusirányzatbeli, se rokonszenvbeli diszkriminációt ne alkalmazzunk. Biztos, hogy ezt némelyek nem hitték el rólunk.

Én a kritikai rovatban kolumnista voltam, minden héten könyvekről írtam, és hosszú ideig kizárólag ez volt a dolgom. Volt néhány év, amikor kimagaslóan a legtájékozottabb voltam az új magyar irodalmi termésben, mert senki annyi könyvet el nem olvasott, mint én. Tehát miközben mások élték az élet örömeit, aközben én, mint egy szerzetes a cellában, könyveket kellett hogy olvassak, rengeteg marhaságot és színvonaltalanságot is. Fölösleges időtöltés mégse volt, mert legalább ismeretekhez jutottam, és minden névhez tudtam olvasmányélményt fűzni. Ezekből a válogatott írásokból megjelent két kötetem, az egyik 1969-ben, a másik a hetvenes évek végén.

Van egy író, akinek a regénye felfedezésében szerepet játszhattam: Kardos G. György, akinek az Avraham Bogatir hét napja című regénye úgy jelent meg, hogy a szerzőt az írószakma akkor egyáltalán nem is ismerte. Bábszínházi, kőszínházi és rádiódramaturg volt. Mint rendkívül kedves kávéházi fiút, sokan ismerték, de senki nem tudta róla, milyen írói képességek rejlenek benne. Az Avraham Bogatir hét napja kézirata meg is járt egy-két kiadót, és nem vették nagy lelkesedéssel a kezükbe a lektorok, míg végül szerencsére megjelent a Magvetőnél. A regény csodálatos, a regény elbűvölő. Én voltam az első a magyar kulturális sajtóban, aki erről írtam, a fölfedezés örömével. Akkor már zajlottak az Izrael körüli háborúskodások, Magyarországon épp ez az izraeli háború hozta felszínre az addig lappangó zsidókérdést. Ezek a körülmények múló tényezők. Ami maradandó, az a regény saját értéke. Ez nem egy Palesztina-regény, ez egy magyar regény, egy magyar történet. Ehhez nekünk, itteni magyaroknak van szoros közünk.

Hogy volt-e presztízsem? Talán csak annyiban, hogy voltak, akik annyit elismertek, írásaimból nem hiányzik az ítélet, nem egyrészt-másrészt kritikák. Amit kifogásoltak, az ennek a szereplésnek a kizárólagossága, a monopoljellege és szellemiségének két vonatkozása: hogy teljességgel hiányzott belőle a nemzeti ájtatosság vagy népi, nemzeti öblögetés, és a másik, hogy nem ájultam el az irodalmi tekintélyektől, és nem az volt a meggyőződésem, hogy az irodalomnál fontosabb dolog nincs. Én az egészre úgy tekintettem, mint a szellemi produkciók egyikére. Örültem, amikor abbahagyhattam a kritikusi tevékenységet, mert egyheti tehertől szabadultam meg. A hatvanas évek vége felé az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjévé váltam, anélkül, hogy a rendszeres heti recenziózást abbahagytam volna. Ennek személyi okai voltak. Az addigi olvasószerkesztő eltávozott, valakivel pótolni kellett, és a főszerkesztő úgy találta, megkérdezi tőlem, tudom-e együtt csinálni az olvasószerkesztést és a könyvkritika-írást. Minthogy a szó szoros értelmében a szegénység állapotában leledztem, hiszen egy kicsi fizetés nagy rezsivel járt együtt, vállaltam.

Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt. Erkély van hozzá és reluxa, ami akkor rettentő újdonság volt. Szövetkezeti volt a lakás. Addigra én fillért fillérre rakva összegyűjtöttem harmincvalahány ezer forintot, és ebből huszonhétezret kellett lefizetni a lakásért, amelyet akkor 180 ezer forintra értékeltek. A maradékot harminc év alatt kell törlesztenem. A lakás új, a lakás kellemes, a lakás boldoggá tesz, de a házasságon semmit nem javít. A házasság egyre rosszabb lesz. És elkövetkezik 1964 körül, hogy a feleségem a pedagógus-továbbképzés révén fölújítja ismeretségét egy volt egyetemi társával, aki éppen akkoriban vált el. A mi házasságunk rossz. És elkezdődik közöttük egy érzelmi kapcsolat, amit én jól fogadok. A különböző normák, kötelező előírások szerint nekem ezt nem lett volna szabad jól fogadni, nekem a féltékeny és megcsalt férj szerepét kellett volna játszanom. De én úgy fogtam föl, hogy valami segítség érkezett. Ha ez a kapcsolat szerencsésebbnek ígérkezik, mint amilyen a miénk, akkor miért ne legyen. Ekkor még egy gyerekünk van, Zsuzsa. A feleségem egyszer bejelenti, hogy a férfi azzal a javaslattal állt elő: váljunk el és ők házasodjanak össze. És én ezt nem fogadom fölháborodott elutasítással. Ezen a feleségem megbántódik, milyen férj az, aki ilyen könnyen elengedi a feleségét. És lejátszódik egy komikus jelenet. A férfi eljön, és megkéri tőlem a feleségem kezét. Én úgy viselkedem, mint egy apa, aki a lányát most házasítja ki. Akkor jön egy másfél éves időszak, és egyszer csak kiderül, hogy a békességteremtés szándékával újabb gyermekáldásnak nézünk elébe. És megszületik Panna, a kisebbik lányunk, és nagyon örülök neki, azóta is örülök neki és szeretem őt. De ő se tudja ezt a házasságot rendbe hozni. S akkor végül mégis válás következik, Panna még egészen pici, pár hónapos.

 

Akkor kezdődik egy furcsa, új élet a számomra. Mert az derül ki, hogy egy saját lakás birtoklása micsoda érték. Ezt az örömöt szívesen megosztom kollégákkal és másokkal is, ezért a lakásnak több kulcsa lesz, és a lakás használatának órarendje, beosztása lesz. Nekem tudnom kell, mikor menjek el otthonról és mikor kell hazaérnem. Az is akkor derült ki számomra, hogy mennyi olyan nő van ebben a városban, aki a boldogtalanság magányában él, és nem tudtam vissza nem élni ezzel a helyzettel. Ez alatt az öt vagy hat év alatt sikerült kigyógyulnom a rossz önértékelésből, bár ennek a házasság előtt kellett volna inkább következnie, kikutyálkodtam, kilegénykedtem magam, harmincvalahány évesen.

Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban. Az ő apja az angol-magyar bank cégvezetője volt. A két háború között cégvezetőnek lenni egy banknál nagy rangot jelentett: ötszobás lakást a Szabadság téren, nevelőnőt a háznál, cselédlányt és egy olyan életvitelt, amelyik az enyémtől meglehetősen messze volt. A gyerekkor csak pici korban volt az ő esetében védett, hiszen az apja eltűnt a Don-kanyarban, s mint ahogy szinte az egész nemzedék, ő is félárvaként nevelkedett. Nagyon különbözünk egymástól, ez a különbözés mégsem jelent súrlódást közöttünk. Bizonyára azért, mert a kezdeményezései jó szándékúak, mind az én javamra is szolgálnak, és én alávetem magam ezeknek a kezdeményezéseknek. Évának az irántam való bizalma, gondoskodó szeretete a külső szemlélő számára egy túlzó anyáskodás formáját ölti, és még baráti körökből is ironikus kommentárokat provokál. Az anyahiánytól gyerekkoromban sokat szenvedtem, azt hiszem, hogy ezt a gondoskodást én egy valamikori anyahiány nagyon jóleső pótlásaként is élem át és fogadom jól.

A volt feleségem a két gyerekkel végül mégsem ér révbe, a házasság nem válik valóra, viszont benne laknak egy lakásban, ahol a lehetséges férj főbérlővé alakul át, ők pedig albérlőkké. Ezen a helyzeten változtatni kell. És itt jön megint a szerencse. Minthogy a feleségem a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanít, egy csepeli munkáslakás-akció keretében Csepelen kap lakást, és elköltözhet ebből az elromlott kapcsolatból. Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá. Ez a helyzet arra késztet – ez teljesen úgy hangzik, mintha valamilyen érzelem nélküli, racionális döntés lett volna, nem ez volt –, hogy összeházasodjam azzal, akivel tartós a kapcsolatom. Évával a hetvenes évek elején házasodtunk össze, és elkezdtünk cserelakást keresni. Ott, a József Attila lakótelepen sikerült egy nagyobb cserelakást találni. Amikor az 52 négyzetméteres nagy lakás a miénk lett, már túl voltunk a házasságkötésen, összeköltöztünk, és hamarosan Zsuzsa is odajött. Az új feleség nagy szeretettel, várakozással fogadta Zsuzsa lányomat, hogy most neki lesz egy nagylánya, Zsuzsa pedig örült nekem. Hamar kiderült, hogy ebben az életkorban – Zsuzsa 73-ban már gimnazista nagylány volt – nagyon nehéz összenevelődni egy nevelőanyukával. Hát nem is sikerült. A kamaszlányok rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, haza nem érkezéseivel telt az az időszak, az aggodalommal, hogy este tizenegy óra van, hol járhat. Szenvedtem tőle, hogy a lány kezelhetetlen, és Éva joggal elvárná, hogy én mint apa üssek az asztalra, és próbáljam megoldani ezt a nevelési problémát. De nekem még soha senkit nem sikerült megnevelnem, mert dolgozik bennem egy talán téves eszme, hogy valakinek a szuverenitásába avatkozom be, ha nevelni akarom. Elkezdődött egy feszült, rossz állapot a lakásban, és ezen az változtatott, hogy Zsuzsát fölvették a szombathelyi tanárképzőbe, és elköltözött.

Nem vagyok biztos benne, hogy az Élet és Irodalom a hatvanas években volt a csúcsán, de hogy akkor volt a legjobb személyi gárda ebben a szerkesztőségben, abban bizonyos vagyok. Sokan voltak első generációs értelmiségiek, Jovánovics Miklós, Erki Edit, Csák Gyula, Pintér Tamás, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár Ervin, Katona Éva, Mezei András, de Nagy László is ebbe a kategóriába tartozik. Ő volt a lap képszerkesztője, ezért hozzá az ország grafikusai jártak. Ha hozzászámítjuk azokat, akik nem első nemzedékbeliek: Cseres Tibor, Garai Gábor, Létay Vera, B. Nagy László, Perneczky Géza, Nagy Péter, Abody Béla, akkor látszik, hogy erős gárda volt ekkor együtt. Az Élet és Irodalom egy nagy, népfrontos szerkesztőség volt. Ez volt az az idő, amikor már érvényes volt a kádári kijelentés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkoriban volt olyan illúziónk, hogy mindenki velünk van, és ez a velünk nem föltétlenül az MSZMP-t jelenti, hanem azt, hogy a társadalom konszolidálódott, és hogy berendezkedett egy korábbinál liberálisabbnak bizonyuló diktatórikus rendszer, és ez lesz ezentúl az életünk kerete. Ezt megváltoztathatatlannak tekintettük, és mindnyájan, függetlenül attól, honnan jöttünk, bizalommal fordultunk egymáshoz. Tekintettel a szerkesztőség tagjainak sokféle, de kétségbevonhatatlanul magas tehetségére, ez a gépezet szinte magától működött, mert elég volt mindenkinek fél erejét beleadni, hogy egy eredetileg tizenkét oldalas lap minden héten színvonalasan és érdekesen jelenjék meg. Ez a gárda volt olyan erős, hogy a saját írásaival is meg tudta volna tölteni a lap hasábjait, de nem ez volt a dolga, hanem hogy a magyar írótársadalom egészét mozgósítsa, hogy jelentkezzenek kézirataikkal a lapban. Nemesnek az volt az elképzelése, hogy nyitottak legyünk, hogy ne legyenek előítéleteink, hogy ha valakit utálunk, akkor is közöljük a kéziratát, ha jó a kézirat.

Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak. Ezek a határok egyrészt az alkotmányban fogalmazódnak meg, az alkotmány tiltja Magyarországon a faji, vallási előítéletek publikálását, az uszítást. Voltak másféle tabuk is: az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya, a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele és a párt vezető szerepe. Továbbá az elmúlt időszak magyar történelmének bizonyos fordulópontjai, amelyekkel kapcsolatban hivatalos álláspont létezett, és nem illett a hivatalos állásponttól eltérni. Tehát 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor egy ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat, teljes lelkesedéssel fogadta őket, és úgy élte át aprajától nagyjáig, mint valódi felszabadulást. Az én meggyőződésem szerint is felszabadultunk 1945-ben, de a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy kezelnünk illett. Ilyen „a fordulat éve”, amellyel kapcsolatban szintén hivatalos álláspont létezett, miszerint a reakcióval és a jobboldali erőkkel folytatott harc eredményeként a Magyar Kommunista Párt 1948–49-re, minthogy egyesült a Szociáldemokrata Párttal, olyan erőssé vált , hogy nemcsak vezető szerepe, hanem a hegemóniája is kétségbevonhatatlan lett. És a koalíció többi pártjának megszűnése szinte történelmi szükségszerűségként, már-már automatikusan következett be. Ilyen volt 1956 minősítése. Totális kétségbe vonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, nem fordulhatott elő a lapban. Akkoriban nagyon sokan azt mondták, ha az ország megállapodik abban, hogy ezeket a kényes dolgokat nem feszegetjük, akkor az ország lakossága valamiféle cinkosságba kerülhet egymással, és a hatalommal is cinkosságba kerülhetünk. Hiszen a hatalomnak voltaképp ugyanaz az érdeke, mint az ország lakosságáé, hogy eme szorítottságok és kényszerek között teremtsünk egy élhető Magyarországot. S akkor az lesz egy hetilap szerkesztőinek a dolga, hogy összekacsintva a hatalommal és az olvasóval, úgy teremtsen közvéleményt jó ügyek mellett, hogy ezzel senkit ne irritáljunk, noha ez a közvélemény különbözni fog a környező testvér országok hivatalos véleményétől, és nem egyezik se Moszkva, se Berlin, se Bukarest véleményével. Kialakul egy jelbeszéd, amit csak mi értünk. Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait. Hogy örültünk a vélemények viszonylagos szuverenitásának, és úgy gondoltuk, hogy noha ezzel folytonos konfliktushelyzetbe kerülünk a hatalommal, ezt a konfliktust föl kell vállalnunk. Azzal ámítottuk tehát magunkat, azért működtetjük az öncenzúrát, hogy belülről működtetni tudjuk a viszonylagos szabadságot, vagyis ne kockáztassuk vakmerősködésekkel, hősködésekkel és fejjel a falnak rohanásokkal a lap egész létét. Mindenki másképp érzékeli, hol van a fal, de a végső szót ebben a dologban a főszerkesztő mondja ki, mert ő egyszemélyi felelős a lapért, a balhét neki kell elvinnie. Rengeteg múlott azon, mekkora benne a kurázsi. Nemes György egyebek között azért vált olyan emlékezetes főszerkesztőjévé az Élet és Irodalomnak, mert benne ez a kurázsi elég nagy volt. Mindig vállalta a közvetlen vitát azokkal a hatalmasságokkal, akik fejcsóválva, dörgő kiáltozásokkal, telefonokkal vagy a főszerkesztői értekezleteken szinte hétről hétre kifogásoltak valamit a lapban. Nyilvánvaló, hogy ha a főszerkesztőé a végső szó és mindenki máshol látja a határokat, ebből belső konfliktusok is származnak. A rovatvezető, a belső munkatárs gyakran többet akart merni, mint amekkorát a főszerkesztő, minden kurázsija ellenére. Ezért aztán főszerkesztő és beosztott között szakításig elmenő konfliktusra is sor került. Volt egy ilyen konfliktus Nemes György és Kardos G. György között, és végül Fekete Gyula is otthagyta az Élet és Irodalmat, noha akkor úgy látszott, nem haraggal teszi. Kardos G. György haraggal vált el, később azonban nagy örömmel tért vissza ismét a laphoz.

Volt egy nagy szerkesztőségi vita, amely hetekig izgalomban tartotta a szerkesztőséget. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején voltunk a legnagyobb bajban. Ha ugyanis politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre reflektálnunk kell valahogyan. Ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor főszerkesztő-helyettes oldotta meg: nyílt levelet írt Prágába, íróbarátainak: keserves napokat élünk meg, de úgy látszik, a szocializmus érdekeit még jó szándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást mint szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a prágai íróbarátok számára. Nem tudok olyan legális magyar sajtótermékről, amelyik direktben tiltakozott volna a katonai bevonulás ellen. Személyeket igen: Heller Ágnesékre és a Lukács-iskola más tagjaira, vagy a Filozófiai Intézet jó néhány munkatársára gondolok. Ami pedig azt illeti, belülről hogyan éltük meg: a bevonulásnak csak ellenzői voltak, szerencsétlen, kétségbeejtő eseményként éltük át, katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába, és ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak – mintha ezt egyszer már átélték volna.

A lapnak ilyenfajta reagálás-kényszerébe az is belejátszott, hogy az újság 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak, ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubčekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben ne tájékoztattuk volna az olvasókat, hogy milyen vita zajlik Prágában, mi történik Pozsonyban, milyen tanulmányt írt Ota Šik reformközgazdász. Ezeket az eseményeket rendszeresen interpretáltuk, interjúkat készítettünk cseh és szlovák írókkal. Eufóriát és mámort éreztem, de azzal a bizonyossággal, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában már tudni lehetett, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában nem fogják tűrni. És amikor 1968. augusztusban 20-án hallottuk a hírt, megdöbbent ugyan mindenki az országban, de mintha már mindenki várta volna. A mi hatvannyolcunkhoz az is hozzátartozott, hogy ugyanakkor indulóban volt egy magyarországi reformmozgalom is, és még mindig volt bennünk annyi illúzió, hogy odaforduljunk ehhez a magyarországi reformhoz.

A reform 1968-tól 1972-ig tartó szakaszában is zajlottak viták az ÉS-ben. Az egyik a frizsiderszocializmus-vita, amely a magyar háztartások éppen hogy elkezdődő picike kis gazdagodásáról szólt, hogy villanyvasalót vett a háziasszony, hogy már televízió is volt a háznál, és hogy olyan státusszimbólum is került a háztartásokba, amilyen a frizsider. Meggyőződésem, hogy a népesedési vitánk valódi kérdéseket tett föl, mert egy ország demográfiai helyzete van annyira szerves része az általános helyzetnek, hogy róla vitatkozva a társadalom egész állapotának a kérdései fölvetődhetnek. Amikor vita indul az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról, a bűnözés helyzetéről, a válásokról, a férfi–nő kapcsolatról, a gyermeknevelésről, az oktatás helyzetéről, mindig az ország általános helyzetéhez lyukadtunk ki. Ha valaki azt bogozza, miért születik olyan kevés gyerek ebben az országban, akkor egyszer csak eljut oda, hogy milyen az életszínvonal, mennyire bízik a lakosság abban, hogy a jelenre alapozhat és a jövőre terveket dolgozhat ki. Magyarán, pillanatok alatt eljut odáig, hogyan vezetik ezt az országot. A népesedési vita a rendszer vitájává alakult át, és a hatalom érzékenységét súrolta. A hatalom akkor már reformelképzelésekben él, túl van a megszilárdulás görcsein és sok mindent kezd megengedni. De a hatalmat személyek képviselik és az egyiknek nagyobb a toleranciája, a másiknak kisebb. Ezért minden vitánknál az a helyzet alakul ki, hogy a hatalom egy ponton beavatkozik, dorgálni kezd bennünket, becitál. „Maguk sötéten egyoldalú képet festenek, maguk csak azoknak a vitázóknak adnak szót, akik mindenbe belekötnek. Maguk nem adnak tárgyilagos képet arról a népesedési dologról, mert a Központi Statisztikai Hivatal meg a szakdemográfusok másként látják ezt a kérdést. Maguk nem akarnak tudomást venni arról, hogy a népesség csökkenése nem most kezdődött, nem a rendszer hibája.” Ekkor még Szirmai István, a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a vezetője okított minket, vagy beosztottjai a pártközpontból. Nem mondják, hogy hagyjuk abba a vitát, de: tessék olyan szerzőket is megkérdezni, olyanoktól is cikkeket kérni, akik a dolgot összefüggéseiben és tárgyszerűbben tárgyalják. Úgy zártuk le a vitát, hogy a tárca szerint illetékes valakivel készült egy interjú, és erre később is hajlamosak voltunk.

Minthogy ez a népesedési vita spontán módon indult, és ebből a spontaneitásból terebélyesedett ki, azt a tapasztalást hozta a számunkra, hogy egy folyamatos vita érdeklődést támaszt körülöttünk. Úgy találtuk, hogy ezt a gyakorlatot folytatni kell, és most már kerestük azokat a témákat, amelyek országosan érdekesek, fontosak. Így indult vita az életmódról. Ez egy távoli visszhangja volt a frizsiderszocializmus-vitának, de most már nem azon vitatkoztak az Élet és Irodalom hasábjain, hogy ördögtől való státusszimbólum-e a hűtőszekrény, hanem egy erkölcsi vita zajlott, hogy hogyan képzeljük el azokat az életkereteket, amelyek között szívesen élnénk. A vita annak a munkahipotézisnek a jegyében zajlott, hogy itt most nálunk szocializmus épül, ez lesz életünk kerete, a nemzedékek végtelen sokaságáig. A dolgunk tehát az, hogy keressük meg ennek az épülő szocializmusnak az elfogadható formáit, normáit, együttélési szabályait. Vitát folytattunk arról, hogy mit kezdjünk a rossz geográfiai elrendezettséggel, hogy ennek kis országnak van egy vízfej fővárosa, kétmillió lakossal, és van egy vidéke, nyolcmillió lakossal. Nem jó, hogy kialakult a vidékiség mint mentalitás, mint életmód, mint provincialitás, de hogyan változtassunk rajta. Ezek a viták még mind Nemes György főszerkesztése idején zajlottak, és mindegyik elment a rendszer kritikájáig. Ennek a riportrovatnak a vezetését Katona Éva vette át, és kitalálódott, hogy a riportok mindig ugyanazon a helyen, a lap utolsó oldalán jelenjenek meg. Ekkortájt vált a a lap tizenkét oldalasból tizenhat oldalassá, tehát amúgy is át kellett alakítani a lap szerkezetét. Katona Éva azzal az ambícióval, hozzáértéssel és empátiával vette kezébe ezt a rovatot, hogy itt az olvasó az ország állapotának valamely vonatkozásáról hétről hétre képet kapjon. Nem valami híg beszámolót, valami lelkes, apologetikus álriportot, ne valami termelési riport unalmat, hanem szociográfiai igényű tudósítást arról, mit látott, mit tapasztalt a szerző az általa meghatározott és bejárt terepen. Minthogy Katona Évának sikerült néhány jó szerzőt találnia, ez magában is példát kezdett mutatni a lehetséges többi szerző számára, milyen az a riport, amelyik az ÉS számára kívánatos. Katona Éva elkezdte olvasni az üzemi és a megyei lapokat, és ha egy írásban tehetséget vélt felfedezni, a szerzőnek levelet írt, fölsorolt neki tizenöt lehetséges témát, és a levelet a későbbi szerzők többsége örömmel fogadta. Annál is inkább, mert noha az Élet és Irodalom ekkor még csak heti harmincezer példányban jelent meg, jobb publicitást adott, mint amennyit a példányszám sugallna, sőt újságíróvá avatódást jelentett. Ilyen volt Szekulity Péter, aki Szekszárdon működött a megyei lapnál, Ordas Iván, Sulyok Katalin, Megay László, Miskolczi Miklós, Keresztes Ágnes, Kovács Zoltán, és a későbbi időkből a legnagyobb fölfedezett, Megyesi Gusztáv. A sajtóirányítás viszont úgy vélte, a tizenhatodik oldal negativisztikus képet nyújt az országról. Minden pénteken frászban vagyunk, mondta az egyik irányító, hogy megint mi az ördögöt találtak ki, amivel ezt az országot befeketíthetik. Időnként azzal a javaslattal is előálltak, hogy a riportrovatot meg szüntetni. Ezt a javaslatot, amely parancs formájában soha nem hangzott el, nem teljesítette az Élet és Irodalom, mindig sikerült a rovatot átmenteni az egyik bírálattól a másikig.

A hatvanas évek végén feljövőben volt az irodalmi életnek az a népi-nemzeti csoportosulása, amely prófétájának, szellemi atyjának Illyés Gyulát tekintette, és amely saját laphoz szeretett volna jutni. Ehhez a csoportosuláshoz tartozott Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Sánta Ferenc, Koczkás Sándor, Fekete Gyula, Varga Domonkos. Bennük meg erősödött a fölismerés, hogy a környezet nem engedi meg azt a luxust, hogy ne gondolkodjunk nemzetben, hanem azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél inkább nemzetben és a határokon túli magyarság hozzánk való lelki tartozásában gondolkozzunk. Minthogy a párthatalom nem ebben gondolkodik, az ő irányítása alatt álló és az ő szellemiségét bármily szuverén módon, de mégiscsak képviselő Élet és Irodalom se képviseli azt, amit ők szeretnének, ezért az ÉS nem az ő lapjuk. Az ÉS-t tehát támadni kell azokért a fogyatékosságaiért, amelyekben leledzik, és ennek a támadásnak vagy odáig kell eljutni, hogy az Élet és Irodalom az ő lapjuk legyen, vagy odáig, hogy ők egy saját lapot indíthassanak. Utólag nyilvánvaló, ez utóbbi lett volna a szerencsés megoldás, hogy az amúgy is polarizáló ideológiai politikai feszültségek jelentkezzenek nyilvánosan, két egymással vitatkozó lapban. Nagyon sok minden artikulálódhatott volna akkor, kibeszéltük volna egymás elleni panaszainkat. Egy iszapháború folyt, egy reménytelen küzdelme ennek a csoportnak saját lapért, és az Élet és Irodalom iránti ellenérzésük odáig ment, hogy írószövetségi elnökségi összejöveteleken hozták szóba az Élet és Irodalom vétkeit. A fő bűnök a következők voltak: nemzetietlenség, a monopolhelyzettel való visszaélés, a szerkesztőség vezetése hitbizományának tekinti a lapot, bizonyos irányzatokat és személyeket kiszorít, azok, akik a lapot szerkesztik, nem elég nagy súlyú emberek, és micsoda igazságtalanság, hogy most is kiváló írók és költők sokasága él az országban anélkül, hogy lapot szerkeszthetnének. Nemes György igazságtalannak találta, hogy mint bűn ez mind a fejünkre olvasódik. Holott nekünk legalább olyan méltánylandó szellemi pozíciónk van, mint amennyi a népi-nemzetieké, ne kívánják tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint ők, hadd legyünk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Nemes György nagyon sérelmes dokumentumként hordozgatta magánál ezt az írószövetségi a jegyzőkönyvet, és egyre inkább formálgatta magában az elhatározást, hogy az Élet és Irodalom megmentése érdekében kéri a nyugdíjaztatását. Meg is írta ezt 1974-ben Aczél Györgynek. Aczél örömmel vette a levelet, Nemest elbúcsúztattuk és odahelyezték Jovánovics Miklóst főszerkesztőnek. Amikor odajött, úgy döntött, hogy Nemes György ne csak távozzék az Élet és Irodalomtól, de szerzőként se legyen jelen egy ideig. Továbbá, minthogy a második számú bűnbak Faragó, Faragó se írjon egy ideig. Maradjon szürke eminenciásnak, de rendszeres írásaival ne irritálja ezt a csoportot.

 

Ekkortájt az újkígyósi családtörténetben is változások következtek be. Ilonka húgom, a féltestvérem kereskedelmi középiskolát végzett és érettségizett. Feri öcsém, aki 1945 tavaszán született, híd- és vízépítési technikumba került, később leérettségizett. Ilonka húgom 1957 körül férjhez ment, és termelőszövetkezeti könyvelő lett belőle. A férje a békéscsabai Áfész elnöke lett. 1959–60 fordulóján zajlott le az általános termelőszövetkezetesedés. A legforróbb napokban éppen Újkígyóson tartózkodtam, méghozzá Abody Bélával. Abody Bélának akkoriban a békéscsabai színházban egy színdarabját mutatták be, mondtam, jöjjön el Újkígyósra is, annál inkább, mert nálunk éppen disznóvágás lesz. Olyan forró pillanatokat ritkán éltem át, mint amilyeneket a tsz-szervezés kellős közepén átéltünk. Az egész falu forrongott, berúgtak, sírtak, nevettek. Esténként összegyűlt nálunk az agitálók és az agitáltak egy része. Nehezen értettem, hogy ez a kemény gazdatársadalom, amelyik szívósan tartotta magát a legnehezebb beszolgáltatási években is, mitől vált olyan kezelhetővé, hogy néhány nap alatt belépett a termelőszövetkezetbe az egész falu. 1960-ban már működött a termelőszövetkezet, és alig múlt el egy-két év, már látni lehetett, hogy az a szorgalom, amely a parasztokat egyénenként jellemezte, közös szorgalomként is működni fog. 1965 körül már nagyon jó volt a munkaegység-átlag, jó pénzeket kaptak a termelőszövetkezeti tagok. Minthogy a szövetkezetben végzett munka elég hamar párosult az intenzív háztájival, egy korábbival össze se hasonlítható gazdagodás indult el a faluban. Közben egy civilizációs átalakulás is megkezdődött Újkígyóson, amelyet én hajlamos vagyok civilizációs forradalomnak nevezni. Nem volt a faluban korábban villany, víz. Alakult egy vízműtársulás, kutakat fúrtak és kiépült a falu vízvezetékrendszere, majd elkezdődött egy lázas házépítési verseny, hogy kié lesz szebb. Mindez fürdőszoba-építési versennyel járt együtt, és akkor a langyos artézi víz bekerült a házakba. A hatvanas évek második felétől épült föl a sátortetős, kockaházas magyar falu.

 

Egy óriási háztáji gazdálkodás indult el, amely a bika- és sertéshízlalástól, a tojástermelésen át a különböző prémes állatok tenyésztéséig terjedt. Az épülő alpesi házak mellett nagy kiszolgáló melléképületeket húztak föl, infralámpákat helyeztek el, csirkéket és tyúkokat kezdtek nevelni. Az újkígyósi lakosság most tisztább munkával, egy új munkakultúrával, egy új mezőgazdasági és állattenyésztési technológiával új létformában kezdte el élni az életét. Mindig azt kellett tapasztalnom, hogy én vagyok pesti és nekem nincsenek még olyan háztartási gépeim, mint amilyenek ott már magától értetődők, hogy én vagyok a pesti és ők utaznak külföldre. Újkígyóson alakult egy IBUSZ baráti kör nevű társulás, amelynek a tagjai minden évben külföldre utaztak. Lehet, hogy Újkígyós kivétel, mert a kitűnő termőföldi adottságok és a lakosság kivételes szorgalma is nagyon erősen belejátszott ebbe, de ez a falu az életszínvonalbeli és kulturális gazdagodás olyan nagy lépéseit tette meg, amilyenekről Féja Géza, amikor a harmincas években meglátogatta a falut és egy porba fulladt, vízhiányos, voltaképpen mongóliai sátortáborba lépett, igazán nem álmodhatott. És én se képzeltem.

1974-ben járunk, amikor Jovánovics Miklóst nevezik ki az Élet és Irodalom főszerkesztőjévé. Egy új főszerkesztő új személyisége eleve átszínezi a lapot. Új rovatok indulnak és néhány személyiség kezdi új emberként rányomni a bélyegét a lapra. 1974 után, amikor a gazdasági reform befulladt, a reform újjáélesztésének ügye körül kezdett az Élet és Irodalom közvéleményt teremteni, toborozni. Bertha Bulcsunak köszönhető, hogy a lap leghangosabb gazdaságpolitikai vitája, az úgynevezett kesudió-vita elkezdődött a hetvenes évek második felében. A vitaindító cikket Bertha Bulcsu írta, annak az embernek a közérzetében, aki érzékelte, hogy gazdasági reform helyett önkényes gazdasági intézkedések jelentik a gazdaságpolitikát, és olyan ostobaságokig is elmennek, hogy rossz üzleteket köt az ország. Ilyen rossz üzlet van amögött, hogy az országot a magyar külkereskedelem elárasztotta kesudióval, amit Indiából hoztunk be, és ő feltételezte, hogy értékes árucikkeket, szerszámgépeket, híradástechnikai felszereléseket adtunk érte Indiának. Nagy vita alakult ki a cikk nyomán, mert az ország helyzetéről volt szó, és erről mindenkinek kritikai véleménye volt. Az ismerős menetrend szerint a vita dereka táján beleszólt a hatalom, jött egy telefon, menjünk be, beszélni akarnak velünk. Megint elkövetjük azt a hibát, hogy negativisztikusak vagyunk, az ország helyzete nem olyan sötét, vannak kiválóan működő bel- és külkereskedelmi vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek és ipari vállalkozások.

 

 

1980-ban közeledik az Írószövetség új közgyűlése, új főtitkárra van szükség, és a pártvezetés választása Jovánovics Miklósra esik. Nem akarta elvállalni, de addig-addig győzködték, míg 1981 tavaszára megadta magát. Ettől kezdve Jovánovicsot egyre ritkábban láttuk a szerkesztőségben, és a lapcsinálás felelőssége rám hárult. Nagyon rossz helyzetbe kerül, akin rajta van a felelősség, de nemcsak azért felelős, amit hétről hétre előállít, hanem azért a személyért is, aki formálisan felelős az egészért. Nekem Jovánovics nevében is kellett működnöm, úgy, hogy ne kerüljön bajba miattam. Bajba került. Az történt, hogy elém került Csalog Zsolt egy kézirata, aki riportalanyokkal magnetofon-beszélgetéseket folytatott, és ebből könyv állt össze. Akkoriban rátalált egy Dani nevezetű munkásfigurára, egy nagyszájú melósra, aki mindenféléket beszélt. Abban a részletben, amely ebből a beszélgetésből az Élet és Irodalomban megjelent, Dani azt mondta: megette a fene, mert egy kupleráj ez az ország. Ő autószerelő, és amikor azt mondták neki, menjen el a pártgarázsba dolgozni, azt gondolja: végre azt hittem, hogy olyan helyre kerülök, ahol rend van, de hát a pártgarázs ugyanolyan kupleráj, mint az összes többi Magyarországon. Én olyan szerencsétlen voltam, hogy ahány helyre kerültem, mindenütt hülye főnökeim voltak, akiknek egyetlenegy jogcíme volt arra, hogy főnökök legyenek, hogy ott volt a kis piros könyv a zsebükben. Amikor Daninak ez a monológja az Élet és Irodalomban megjelent, megint oroszlánordítás hangzott a telefonban: „Piros könyvecske, pártgarázs mint kupleráj?” Arra köteleztek, azonnal írjak egy igazoló jelentést. Az igazoló jelentésbe beleírtam, hogy hiszen az a vélemény, ami itt megfogalmazódott, nem a szerző véleménye, még kevésbé az Élet és Irodalomé. Ez egy nagypofájú figura, egy melós Háry János, ez olyanokat beszél, aminek a hitelessége csorbulna, ha különböző óvatoskodó megfontolásokból bizonyos mondatait kihagynánk, a dolgot nem kell komolyan venni. Jovánoviccsal együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes elé rendeltek, mellette a Tájékoztatási Hivatal egyik elnökhelyettese és a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Tóth Dezső közölte, hogy nem fogadják el az igazoló jelentésünket, és e miatt a súlyos politikai hiba miatt szigorú megrovásban és prémiumcsökkentésben részesítenek minket. Siklósi Norbert egész idő alatt úgy kacsingatott ránk, mint aki tudja, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Következett a sajtónap, amikor a vállalat mindig különböző jutalmakat osztogatott.

 

1981 decemberében elérkezett az Írószövetség közgyűlése, ahol valóban főtitkárrá választották Jovánovics Miklóst, de csak 1982 szeptemberére találtak helyette új főszerkesztőt, Bata Imre személyében. Addig én vezetem a lapot. Úgy látszik, alkatilag sem vagyok igazán alkalmas arra, hogy a felelősség folytonos feszültségében éljek, újabb betegség tört rám, egy heveny ideggyulladás formájában. 1983 tavaszáig betegállományban töltöttem az időt, otthon heverésztem, rengeteget olvastam. Azt hittem, nagyon fogok hiányozni a szerkesztőségből, de kiderült, hogy egész jól megjelenik a lap nélkülem is. Tavaszra meggyógyultam, visszatértem a szerkesztőségbe, és számomra is elkezdődött a Bata-korszak. Amikor Bata Imre főszerkesztő lett, már túl voltunk azon a veszteségen, amit Nagy László halála jelentett, és egy vele azonos formátumú költő jelenléte kezdődött el, Juhász Ferencé. Az a költői világszemléletmód, amelyet Juhász újdonságként hozott a magyar költészetbe, a nyolcvanas évek elejére már modorrá merevül, és olvasók sokaságát irritálja. Tekintettel a terjedelemre is, mindig kérdéses volt, hogy az egy teljes kolumnán elterülő Juhász-versek vajon alkalmas helyen vannak-e az Élet és Irodalomban, amely egy rotációs hetilap, és amely minden műfajban a rövid terjedelmek újsága. Erről rengeteg szerkesztőségi vita volt. Lehetséges, hogy egy későbbi sajtótörténet azt fogja méltányolni ezekben az évfolyamokban, hogy a lap rendszeresen közölte Juhász Ferenc verseit. Az olvasók többsége azonban nem irodalomtörténetben gondolkodott, hanem olvasmányt akart, kritikákat, publicisztikát, olyasmit, ami egy rotációs lap arculatához hozzátartozik. Nagyon sok ingerült telefont és levelet kaptunk tőlük emiatt. Még egy költő nyomatékosabb jelenléte nyomja rá a bélyegét erre az időszakra, Orbán Ottóé. Oravecz Imre státusba is odakerült az Élet és Irodalomhoz, és verseivel is jelen kezdett lenni: egy epikai, költői sorozatot kezdett el a gyerekkoráról, szülőfalujáról. Kántor Péter is idekerült. Száraz György eltávozott a laptól és a Kortárs főszerkesztője lett. Ez nagy személyi veszteség, itt van viszont Kardos G. György. Katona Évánál jelentkezett riportjaival egy Megyesi Gusztáv nevű fiatalember, aki nagyszerű riportokat írt. Az Élet és Irodalom belső munkatársaiban fiatalodni kezdett. A legfrissebb ide került szerző, majd belső munkatárs Kovács Zoltán. Ekkor már itt dolgozott Széky János. Szále Lászlót publicistaként és riporterként fedeztünk föl a Magyar Ifjúságnál. Utoljára fiatalként Széchenyi Ágnes jött hozzánk, a pártközpontból érkezett. Rendszeres szerzője lett a lapnak Papp Zsolt, Tamás Pál, néhány történész, szociológusok, politológusok. Ez a személyi váltás arculatmódosulással járt együtt. Zöldi Lászlót kinevezték második főszerkesztő-helyettesnek, ekkoriban ketten szerkesztettük az Élet és Irodalmat, Zöldi László és én.

A konfliktusok fölszaporodtak a szerkesztőség és az irodalompolitikai irányítás között. Ez volt az az időszak, amikor olyan hírek jártak, hogy a pártközpont az ellenzék egyik gyülekezési gócának tekinti a lapot. Jöttek híradások, hogy az agitpropos közép- és alsó káderek fejtágítókon tartanak előadásokat a magyarországi ellenzékről, és felsorolásukban, hogy hol kapnak teret, az illegális Beszélő mellett legális fórumként az Élet és Irodalom is mindig ott van. Eörsi István ott is írt és itt is. Előfordult olyasmi is, hogy Petri György vagy valaki más a szerzőink közül a Szabad Európában is publikált. Vagy – hogy szélsőséges példát mondjak – Kunszabó Ferenc, aki hol az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban jelentkezett, hol nálunk. A sajtóirányítás ezt nagyon rossz néven vette. Ez volt a helyzet olyan Nyugaton élő magyar írókkal is, akiknek az itthoni hivatalos megítélése hónapról hónapra változott, aszerint, hogy mit nyilatkoztak éppen valahol. Nagyon kikaptunk, mert Határ Győzővel interjút készítettünk a születésnapja idején, nagyon kikaptunk, amikor Gömöri György egy verskötetéről közöltünk bírálatot, mert tudnunk kellett volna, hogy a kötet egy nyugati magyar kiadónál jelent meg, ráadásul volt benne néhány olyan vers, amelyik Nagy Imre emlékét ébresztgeti és Kádár János felelősségét firtatja. Akkor már működött bennünk valamiféle dac is, hogy nem fogjuk állandóan figyelembe venni az irodalompolitikai pártirányítók pillanatnyi sértődöttségeit, szeszélyeit, folyton változó, kiszámíthatatlan ítéleteit. A nyolcvanas években erősödött föl a kapcsolatunk a szocialista országokban élő magyar írókkal is. Időnként Balogh Edgár, Méliusz József műveit közöljük, de minden olyan könyvükről, amely közös kiadásban jelent meg, vagy a Kriterion adta ki Bukarestben, és magyarországi terjesztésre is átjött, igyekeztünk kritikai reflexiót közzétenni. Sütő András rendszeresen jelen volt a magyar kulturális életben – színdarabjait, minden nehézség ellenére is, mindig igyekeztek a magyar színházak bemutatni –, és arra mi is reflektáltunk. A nyolcvanas években foglalkoztunk annyit a romániai, szlovákiai vagy jugoszláviai magyar irodalommal és kulturális élettel, mint amennyit akármelyik más orgánum.

Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből. Nem engedelmeskedik neki a műhelyek sokasága, sem az irodalmi és művészeti szövetségek, sem a könyvkiadók, a filmgyártók, a színházak és a különböző sajtóorgánumok. A nyolcvanas években Kardos G. György lesz a lap szépprózai rovatvezetője, és kezdő prózaírók sokaságát csábítja az ÉS köré. Van a fiatal prózaíróknak egy nemzedéke, amely az Élet és Irodalomban jelentkezett első írásaival, Békés Páltól Bächer Ivánon át Andrassew Ivánig. Rendszeresen jelentkezett a lapban Valki László jogászprofesszor, és egy új glosszaíró nemzedék is előállt. Erőteljessé vált az Élet és Irodalom interjúrovata. Szántó Péter tehetséges publicistának bizonyult. Hogy ezt az olvasók is méltányolták, azt abból olvashattuk ki, hogy a hatóságilag önkényesen megállapított hatvanezres példányszám olyan kevésnek bizonyult, hogy a lap ekkor vált végképp pult alóli lappá.

1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson. Az Írószövetség elnöke, Cseres Tibor azonban úgy találta, nem búcsúzhat el posztjától anélkül, hogy néhány akciójával puvoárt szerezzen neki. Ambicionálni kezdte, hogy az Írószövetségnek legyen irodalmi hetilapja. 1989 januárjában hírek érkeztek, hogy Cseres Tibor úgy döntött, megszerzi az Írószövetségnek az Élet és Irodalmat. Elment az akkor még hatalomnak számító Berecz Jánoshoz, és azt mondta, Pozsgay Imre már beleegyezett, hogy az ÉS az Írószövetségé legyen. Miért ne, válaszolt Berecz. Majd elment Pozsgayhoz, azzal, hogy Berecz Jánosnak is az a véleménye, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS. Egy 1989. januári írószövetségi választmányon Cseres Tibor bejelentette, már kész tény: az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, Berecz és Pozsgay, két politikai bizottsági tag is hozzájárult. Az évtizedek alatt kialakult reflex alapján ez mindenki számára azt jelentette, hogy a dolog eldőlt. Cseres közölte, a dolog március elsejétől válik érvényessé, de már most próbáljuk kitalálni, ki legyen az ÉS új főszerkesztője, és néhány nevet javasolt. A jelenlévők megszavazták Kulin Ferencet. A hír megérkezett, de velünk erről senki egy árva szót nem beszélt. Ugyanebben az időben záródott le az ÉS sok vitáinak egyike, amit mi nyilvánosságvitának neveztünk, sajtóról, nyilvánosságról, pluralista tömegkommunikációról és egyébről szólt, és záróakkordként Zöldi interjút készített Berecz Jánossal. Az interjú végén azt mondta, olyan hírek érkeztek, hogy az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, mi igaz ebből. Ez már eldöntött dolog – válaszolt Berecz –, lesznek keserves személyi konzekvenciái, de hát ez már eldőlt. Megjelentettük ezt az interjút, és írtunk hozzá egy kis kommentárt, hogy miféle házasság az olyan, amelyről a menyasszonyt még csak nem is értesítették. Hátha a menyasszony nem is akar férjhez menni? Hátha igazából egy olyan vőlegény akarja ezt a menyasszonyt, akinek nincsen jogcíme ehhez a házasságkötéshez? Hátha házassági akadály is létezik? Hátha csak arról van szó, hogy nem az Írószövetség akarja, hiszen tízen mi is Írószövetség vagyunk a lapnál, hanem néhány ember az Írószövetség vezetői közül, és őket is azok piszkálják, akik a hozományvadász rokonsághoz tartoznak, vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül akarnak egy szép menyasszonyt, hozománnyal együtt. A jegyzetet én írtam. Ez kirobbantott egy általános vitát akörül, hogy el akarják venni az ÉS-t, az ÉS vezetői ehhez nem akarnak hozzájárulni, amikor pedig egy demokratikus szövetség kívánja végre a jogait érvényesíteni. A magyar sajtó – anélkül, hogy forszíroztuk volna – jórészt mellénk állt, mert megérezte, itt nem is arról van szó, hogy kié lesz az Élet és Irodalom, hanem annak az eldöntéséről, hogy érvényes-e még az a hatalom, amelyik hozzájárult, hogy valakik egy szellemi tőkét megszerezzenek. Mintha megérezték volna kollégáink, a rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, egymás után szolidaritási közleményeket, állásfoglalásokat juttattak el.

A budapesti pártbizottság 1989 márciusában összehívta az Írószövetség párttagjait, és egy ÉS-vita robbant ki ezen az összejövetelen, ahol Cseres Tibor elmondta: ahogyan mi védekezünk, az egy maffiózó védekezés, Koczkás Sándor, az Írószövetség főtitkára pedig azt nyilatkozta, erkölcstelen, ahogy védekezünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy már a védekezés is erkölcstelen lehet. Cseres Tibor azt is elmondta azon az összejövetelen, ahol Kulin Ferencet megválasztották, hogy Bata Imre már a Látóhatár főszerkesztője, Faragó nyugdíjba ment, Zöldi pedig a Népszabadsághoz. Én meg még nem is tudtam róla. Ez a vita heves volt, és egyszer csak ott találtam magam az emelvényen és kikértem magamnak, hogy bárkik ilyen nem tisztességes módon az egzisztenciánkra törjenek. Utána odajött hozzám egy fiatalember, hogy itt vagyunk a TV HÉT stábjával. Kamera előtt kérdezte tőlem, miért nem akarunk az Írószövetség lapja lenni. Fölsoroltam tizenöt okot, köztük főleg azokat, amelyek az eljárás miatti fölháborodásunkban jelölhetők meg, hogy úgy tesznek, mintha mi nem léteznénk, hogy úgy gazdálkodnak velünk és egy szellemi tőkével, mintha velünk ezt meg se kellene beszélni. Az érvek utolsójaként azt is elmondtam, olyan politikai folyamatok zajlanak az országban, amelyek azt mutatják, hogy jobbra fogunk tolódni. Az Írószövetség mostani személyi vezetésében én garanciákat látok, de ki tudja, hogy ez a folyamat őket nem sodorja-e el, és az Írószövetség maga is jobbra tolódik. Ha az övéké lesz az Élet és Irodalom, el fogja veszíteni eddigi kvázi baloldali szellemi arculatát. Aztán az történt, hogy a tizenöt okot mind kivágták és arra kérdésükre, miért ellenzem, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS, az a válaszom hangzott el, azért, mert attól tartok, hogy jobbra fognak tolódni. Majd átadták a szót Knopp Andrásnak, aki akkor államtitkár volt, és akinek én ezzel föladtam a labdát, mert ő méltósággal azt mondhatta, hogy mi ugyan nem a miatt az ok miatt, amit itt Faragó Vilmos az előbb mondott, de úgy találjuk, hogy az Írószövetségnek legyen saját lapja. Ne az ÉS legyen az övé, a minisztérium még ennek az új lapnak az anyagi fedezetét is biztosítja. Ezzel lezárult az ÉS-ügy, és én a szerkesztőség tagjainak szemében erkölcsi győztesévé váltam ennek a csatának, mert a legkövetkezetesebben én próbáltam megtartani magunknak az Élet és Irodalmat. A közvélemény egy része szemében pedig erkölcsi vesztesévé, mert úgy látszik, hogy én valamilyen kádárizmus jegyében akarom megőrizni az Élet és Irodalmat, és egy ilyen ellenzéki politizálásáról nevezetes demokratikus intézménynek, mint amilyen az Írószövetség, nem akarom átadni, mert nem akarom azt a demokratikus, pluralista változást, amely most az országban zajlik, és amelyet az Írószövetség is képvisel.

A szerkesztőség erősen megoszlott. Egyszer szóvá is tettem, meddig tartható, hogy egyik kollégánk az első oldalon egy vezércikkben ezt és ezt írja, majd egy másik kolléga a glossza-rovatban ugyanezt tagadja. A lap kezd kettéhasadni, egy többségre, akik hajlamosak a radikális változásokkal együtt menni, és azokra, akik ugyan nagyon sok változással egyetértenek, de nem értenek egyet azzal, hogy ezek a változások a korábbi évtizedek totális kétségbevonása jegyében és olyanfajta keresztény nemzeti radikalizmus jegyében történjenek, amelyek végül is egy új keresztény nemzeti kurzusba sodorják bele az országot.

 

Következett a keddi nap, ez már december első napjainak egyike, amikor még szintén sok munka van a lappal. Ezért én bent ültem a szobámban, amikor azt vettem észre, hogy egy TV-stáb jár-kel a folyosón, megy be Bata Imre szobájába, majd egy idő után kijön, és eltávozik. Kérdezem Bata Imrétől, hogy mi volt ez. Azt mondja, semmi különös, a TV Híradótól jöttek és ÉS-ügyek iránt érdeklődtek, ezért én és Szántó Péter válaszoltunk néhány kérdésre. Varjas Endre kollégám, akinek a vészjelző készüléke jobban működött, mint az enyém, azt mondta, neki az a gyanúja, hogy itt valami olyasmit mondtak, ami kész helyzet bejelentését fogja majd jelenteni, ezért hallgassuk meg a tv-híradót ma este. Este bekapcsoltam a készüléket, és egy idő után valóban fölbukkant a képernyőn Bata Imre és Szántó Péter, és bejelentették, a fiatalok egy csoportja úgy döntött, hogy átalakítást hajt végre a lap szerkesztőségében és szerkezetében, és három kollégát leváltanak. A két főszerkesztő-helyettest, Faragó Vilmost és Alföldy Jenőt, továbbá az olvasószerkesztőt. Arra a kérdésre, hogy mik voltak ennek az indítékai, Szántó Péter válaszolt. Azt mondta, hogy szakmai viták előzték meg ezt a döntést. Így én a televízió híradójából tudtam meg, hogy a kollégáim úgy döntöttek, leváltanak, és a döntésben benne van a főszerkesztő is. A leváltás engem nem olyan szempontból érintett, hogy olyan nagyon ragaszkodnék bármilyen hatalomhoz, hanem mert nem beszélték meg velem, és áldozatul dobnak oda. Nincs hozzá indokolás, és ráadásul azt hazudják, hogy ebben a megállapodásban az én döntésem is benne van.

Szót kértem a csütörtöki értekezleten, és elmondtam, hogy a három kolléga leváltásáról szóló döntés jogilag törvénytelen, erkölcsileg pedig tisztességtelen, és remélem, tudjátok, hogy ezzel azt a helyzetet teremtettétek meg, hogy ezek után vagy itt maradok közöttetek, és akkor joggal hihetitek, hogy én egy szarházi vagyok. Vagy nagyon jól tudtátok, hogy ezek után nem fogok itt maradni, és akkor ti vagytok szarháziak, mert akárki felelősségre von benneteket, hogy miért küldtétek el Faragót, azt fogjátok mondani, hogy de hiszen mi nem küldtük el, ő maga ment el, mint ahogy aztán egy rádióinterjúban ezt is hallottam. Azt is mondtam még, hogy én ezt egy zagyva elképzelésnek tartom. Ha jégre viszitek a lapot, amelyhez engem három évtized érzelmi szálai kötnek, akkor én most már nem tudlak mivel megfenyegetni benneteket, csak azzal, hogy feljövök majd a síri világból és éjszakánként az ágyatok fölött fogok huhogni. Majd megkérdeztem, hogy na, mi a véleményetek erről? Egy árva szót nem válaszolt senki. Ültek leszegett fejjel, lesütött szemmel, nem szóltak semmit. Minthogy nem válaszoltak semmire, nem reagáltak a sértegetéseimre se, végül azt mondtam, hogy itt vagyok majdnem harminc éve, még soha nem vettem ki a teljes évi szabadságomat, most harminc évre visszamenőleg kiveszek egy bizonyos szabadságidőt és január elsejéig be nem teszem a lábam a szerkesztőségbe. A szerkesztőségi értekezlet feloszlott, én kijöttem a szobából, összecsomagoltam néhány személyes holmimat és eltávoztam a szerkesztőségből. Azóta a tájára sem mentem az Élet és Irodalom szerkesztőségének. Ezt az egész történetet színezi, hogy az irántam jóindulatú kollégáim többsége sem látszott átérezni, hogy itt az oly szép jövőjűnek festett magyar demokrácia ellen is lezajlott egy akció, hiszen itt emberek leváltását semmi más nem indokolta, mint az, hogy néhány kolléga politikai kifogásokat kezdett emelni ellenük. Ezektől a kollégáktól a lap átállását féltették az új kurzusra, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. Van egy megígért demokrácia, amelyikben a vélemények pluralizmusa lesz jellemző, de milyen demokrácia az, amelyikben a vélemények egy bizonyos irányultsága szalonképtelenné válik.

Akkor, 1989-ben vitába keveredtem egy Békéscsabán élő költővel, és azt találtam mondani, hogy a negyvenéves történetnek, amely mögöttünk van, mindnyájan szereplői vagyunk. Ha egy rezsim negyven évig működik, abba mindenki beleszervesül, akár akarja, akár nem. Nem fogadom el tehát azt a munkamegosztást, hogy ezentúl lesznek majd vádlók, akik felelősségre vonják a vádlottakat, mert együttműködtek a negyvenéves rezsimmel. Elmentem egész odáig, hogy azt mondtam: aki működött a negyven év alatt, az együttműködött. Aki laborált, az kollaborált. Vagyis az én véleményem szerint a történetnek mindnyájan szereplői vagyunk. Egy rádiós, Kövesdy Zsuzsa a Vasárnapi Újság következő számában írt egy vitacikket az én szóbeli megnyilatkozásomra, amelynek az volt a summája, hogy na persze, hiszen én is együttműködtem a Kádár-rezsimmel, pedig én legjobb emlékezetem szerint a nagyanyámnak segítettem krumplit hámozni a konyhájában. Elvitte ezt a rádiójegyzetét a Hitelhez, és címet a Hitel szerkesztősége adott neki. És hogy valami nagyon nyájas legyen a cím, azt írták oda, hogy „A nemzet rágalmazója”. Míg korábban a pártközpont agitprop osztálya ítélkezett fölöttünk, most olyan helyzet alakult ki, hogy a kollégák egymás között döntötték el, kit ítélnek alkalmatlannak és kit a jövő emberének. Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.

Abban az időben zajlott egy tüntetés a Váci utcán. A Váci utcai antikvárium közkedvelt vezetője Simó Jutka volt. És olyan kiváló emberek, mint Réz Pál és Kardos G. György ott járkáltak tüntetve az antikvárium előtt, „Jutkát akarunk” felirattal, mert az ÁKV központja nyugdíjaztatta Simon Jutkát. Arra gondoltam, hogy ha legalább egy ember megjelenne a Széchenyi utca 1. előtt, aki egy táblán tiltakozik az ellen, hogy engem leváltottak, akkor megnyugodna a lelkem. De egyetlenegy ilyen ember nem akadt. A szolidaritásnak annyi jelével találkoztam, hogy hárman visszavonták a karácsonyi számhoz küldött kéziratukat, hogy ezek után ők ebben a lapban nem hajlandók megjelenni. Ez a három Bárdos Pál, Fenákel Judit és Fehér Klára volt.

Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak. Semmilyen keserűség nincs most már bennem, még a kollégáim iránt se. Inkább szégyellem ezt a történetet, és helyettük is szégyellem. Nekik ezzel a szégyennel kell tovább élniük, bennem viszont röstelkedéssé szelídül a szégyen, és talán egyszer el is fogom felejteni. Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.

Itt vagyunk 1990. április 18-án, egy kétfordulós választás után, egy keresztény nemzeti kormány alakítása előtt. Úgy érzem, hogy egy vissza- és egy előretekintést megengedhetek magamnak. Ebben az országban a baloldaliság mindig sok szempontból idegennek számított, az internacionális gondolkodás mindig a nemzetietlenség gyanújába került. Ha tehát most ennek az országnak a rokonszenve egy ilyen párt felé fordult, arról nem a Magyar Demokrata Fórum tehet, hanem a lakosságnak az a része, amely hatalomra emelte, noha már voltak iskolák, amelyeket kijárt az ország, és amelyekben megtanulhatta volna, hogy van a keresztény nemzeti programnál progresszívabb országépítő program is. Úgy látszik, hogy bizonyos etapokat nem lehet átugrani. Ez a kapaszkodás egy nemzeti és vallásos ideológiába, úgy látszik még életképes, és egy urbánus, polgári, liberális Magyarország, amelyről most ugyan programszerűen több helyről hallani lehet, de amelynek az ideje nem jött még el, egyszer majd meg fog talán valósulni, ez lesz hozzá az átmenet. Ez a nemzeti, vallásos ideológiával átszőtt, a magyar múltra mint támasztékra erőteljesebben hivatkozó, felemásan polgári és felemásan demokratikus kurzus fog szerintem elkezdődni, hacsak nem torzul el olyan jobboldaliság irányába, amely már nacionalizmusnak lesz majd nevezhető, hacsak nem támad föl a nemzeti ideológia élesztése közben az idegengyűlölet, a fajelméletek sokfélesége. Ha mindettől meg tudja óvni az új vezetés az országot, akkor két-három évtized után elkezdődhet egy liberális, polgári és urbánusabb, biztonságosabb jogrendű Magyarország kialakulása. Ez a jövő század dolga már, és azoké, akik akkor élni fognak.

Ami ebben a történetben az én személyes sorsomat, vagy az Élet és Irodalomét is illeti, mi ennek a változásnak, és én személy szerint is, sok szempontból előkészítői voltunk. Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke. Az történt tehát velem, velünk, az Élet és Irodalommal, a liberális, lojális ellenzékkel, hogy a mostani radikális változás félreállít, elsöpör bennünket, különösen azokat közülünk, akik ezt az átbucskázó mozdulatot nem végezték el, akik valamilyen kontinuitást fenn akarnak tartani. Akiknek az a véleményük, hogy akármilyen hatalom uralkodik egy országban, alatta mindig működik egy civil társadalom. És a civil társadalomnak megvan a maga izommunkája, eleven lélegzése, a tehetségek érvényesülni akarnak, a gondolatok kifejeződni akarnak, a házak fölépülni akarnak, a gyerekek megszületni akarnak. És akik ebben a szférában élnek, és akik újságíróként ennek a szférának a kifejeződései, akármilyen korlátozottan is, azok tettek valamit az ország akkori jelenéért, és az ország jövőjéért is, és egy valamikori demokrácia az elődjeit kell hogy tisztelje bennük. Azokat az embereket és intézményeket, akik és amelyek azért működtek, a meghatározottságaik szűk keretei között is, hogy az a valamikori demokrácia majd egyszer kiteljesedjék.

 

Az interjút Havril Andrásné készítette 1990-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.