Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.

Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.

Azokban az években az útlevélkérvényekhez hozzátartozott a munkahelyi ajánlás is. Az útlevélkérő lap hátoldalán volt egy előnyomott szöveg, amit a munkahelynek pecsétekkel és aláírásokkal kellett ellátni. Legalább három aláírás kellett: igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár. Nekem mindig stempliszöveget írtak: „Munkáját jól látja el, nincs kifogásunk külföldi útja ellen. Kérését támogatjuk.”

A kihallgatók nagyrészt ávós tisztek voltak. Az én Galambos nevű főhadnagyom, akire később rá lettem bízva, sem tagadta, hogy ávós volt. Tudja maga, Lambrecht, micsoda küzdelem folyt az ÁVH-n belül a törvényesség megóvása érdekében? – kérdezte egyszer. Hát én nem hallottam ilyen küzdelmekről, és úgy elnéztem az én Galambos főhadnagyomat – akkor már elhízott, nagy, tohonya ember volt –, milyen klassz verőember lehetett két-három évvel korábban a nagy lapátkezeivel. Hozzáteszem, egy újjal sem nyúltak hozzám a Fő utcán, de a fenyegető hangsúly meg az egész miliő természetesen így is nyomasztóan hatott az emberre. A másik nyomasztó érzés az örökös aggodalom volt, hogy vajon mi lehet a kint maradt családtagokkal. 

Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.

Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.

A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.

De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének. Ezek után egy magas rangú rendőrtiszt behívott. A következővel állt elő: „Változtak az idők, már nem vagyunk ellenségek. Olyan embereket pártolunk, mint maga, és én segítek magának, hogy ez az ügy el legyen intézve.” Aztán 73-ban beadtam a hollandiai útlevélkérelmemet. Ekkor megint fölhívott ez a rendőrtiszt, hogy akar velem beszélni. Följött a Pozsonyi úti lakásomba, és letette a szalonasztalra az útlevelet, és azt mondta, hogy volna még egy kis kérése. „Miről van szó?” – kérdeztem. Ha Hollandiában vagyok, akkor tájékoztassam őt arról, amit ott látok. „Arra nincs szüksége magának. Ön sokkal könnyebben és gyorsabban, újságokból és egyéb forrásokból megtudja azt, amit én talán alig ismerek.” De más, ha tőlem kapja meg. „Ne haragudjon, de erre én nem vállalkozom.” Látszott, hogy nagyon meglepődött, de megköszönte, fölállt, és otthagyta az útlevelet. Ezek miatt tehát úgy gondoltam, hogy az én zavaró ügyeim el vannak simítva, és most már meg fogják engedni, hogy külföldön tanulmányokat folytassak. És ezért voltam meglepődve, amikor 73. október végén mégis elutasítottak. Most, utólag, az egyházi ügynökök beszervezésének ismeretében már világos, hogy miután én a tavasszal megtagadtam a titkos együttműködést, ősszel a BM–ÁEH akadályozta meg a tanulmányutat. De más téren is szemmel tartottak. 73-as hollandiai utam után szeptemberben a budapesti papságnak a Központi Szeminárium dísztermében előadást tartottam a hollandiai egyházi helyzetéről. Erről a nagy érdeklődéssel hallgatott továbbképző előadásról „Fekete Mihály” ügynök már október elején részletesen beszámolt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak szóló jelentésében.

63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs. Ez azért érdekes, mert előtte behívtak egy közel négyórás beszélgetésre. „Maga szeretne kimenni – mondták. – De magának volt egy büntetett előélete.” „Nem, megszüntették az eljárást.” „Igen, megszüntették. De maga nem volt ártatlan.” Szóval megint oda lyukadtunk ki, hogy ha én tudok nekik valamit adni, akkor ők segítenek nekem. Erre aztán egyértelműen azt mondtam: „köszönöm, nem”. Ekkor én még vissza akartam jönni. Tudtam, hogy ha az ember odaadja a kisujját, akkor vége. Megtanultam, hogy sokkal könnyebb nemet mondani, mint taktikázni. Tudtam, hogy én a tárgyaláson végig nemet mondtam, kerek-perec, és ennek az eredménye az lett, hogy felmentettek, és kiszabadultam. Ez akkor olyan erőt adott nekem, hogy úgy gondoltam, ez a legokosabb. Nemet mondani, és nem csűrni-csavarni, mert abban csak el lehet veszni. Most utólag már látom, hogy kiutazásomat arra akarták felhasználni, hogy beépítsenek. Mindenesetre én azt próbáltam garantálni, hogy vissza fogok jönni. Tehát – hogy úgy mondjam – én nem leszek rossz pont mint disszidens. A dolgok egyre jobban mentek, jól éreztem magam. Úgy tűnt, egyre inkább megvalósul az az elképzelésem, amiért pap akartam lenni, és Magyarországon maradni. Úgy éreztem, ezen az úton szívesen megyek tovább. Tehát nem láttam értelmét annak, hogy én meneküljek. Szóval itt sem rosszabb, mint misszionáriusnak lenni Afrikában. Oda se azért megy az ember, hogy a Zserbóban kávézzon. 

Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959. júniusából ’Kapcsolatai’ címszó alatt a Sas őrs tagjait, úgy mint „Vigh Szabolcs, Ginter Károly, Báldi Tamás, Kádár Ágoston, Alföldi [Alföldy] Géza, Loskai Rudolf” szintén felsorolja. A központisták kizárása után tehát újból keresték feltételezhető ’illegális’ tevékenységeim összefüggéseit. Pomogátstól aztán 1960-ban – nyilván a „Fekete Hollók” fedőnevű 60–61-es országos letartóztatási akció előkészítése céljából – egy hosszú, huszonegy oldalas önvallomást csikartak ki, amelyben ismertette az egész illegális Pilis-munkát. Részletesen leírta mind a szervezeti felépítést, mind az ideológiai célkitűzéseket. A rólam szóló személyi jellemzésében azt állítja, hogy nagy szerepem volt az Ördögh-féle csoportban. Majd elmondja, hogy tudomása szerint Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban, illetve barátságban vannak egymással. Mindezek után 1961. július 14-én 13 órára a belügy betervezte „beszervezés és személyes megismerés céljából” a kihallgatásomat, de lefújták. Nevemet ugyanis Szeifert József rendőr-őrnagy a listáról utólag kihúzta. Feltehetőleg egyrészt azért, mert 59-ben Ördögh kihallgatása után az egész Pilis-munka leállt. Másrészt pedig egy kizárt központista Hrotkó Géza osztálytársam ugyan pesti lakásomban lakott és a titkos papképzés miatt le is tartóztatták, de én a Tabódy-féle „földalatti teológiában” már nem vettem részt. (Csak időnként vészjeleket továbbítottam feléjük.)