Jelenlegi hely

Státusz: 
ellenzéki tevékenység
 

A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Két nap alatt szétbontottuk ezt a malmot, két nap múlva a földdel egy szintben volt az egész. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]
ellenzéki tevékenység
 

A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten, mert egyrészt fiatalok voltunk és jó volt bulizni, másrészt az volt a konspirációnak az egyik legfontosabb területe. Aki kicsit is ismeri Kis Jánost, az tudja, hogy ő valószínűleg nem táncolni ment egy ilyen buliba, meg nem is csajozni, hanem azért, mert dolga volt ott. Adyligeten minden évben volt két nagy buli, de azt még mi mint lakóbulit kezdtük el csinálni. Az első buli a húsvét volt, amikor egy kicsit archaizáló tavaszünnepet rendeztünk, nagy, vödrös locsolkodás, meg minden. Aztán ez kinőtte magát egy olyan húsvéti bulivá, ahol később két-háromszázan voltak. Akkor Csákó Misi a Gellérthegy oldalában lakott, egy földszinti lakásban, és abban a pici lakásban meg a pici előkertben kezdett el augusztus 20-i bulit csinálni. És amikor onnan elköltöztek, akkor én átvettem, mert Adyligetről nagyon jól látszik a tűzijáték. És a SZETA-bál is egy ilyen nagy adyligeti kerti buli volt, ahol gyűjtést szerveztünk. És volt még egy érdekes dolog: a „nem karácsonyozók karácsonya”, akik ugye vagy vallási, vagy politikai okok miatt nem karácsonyoztak. Én gyűlölöm a karácsonyt. A legagresszívabb dolog: akkor minden alá van ennek a történetnek rendelve. Karácsonykor nem lehet elmenni egy kocsmába, minden be van zárva, sőt a járművek sem járnak. Négy óra után nincs tömegközlekedés karácsonykor. És voltak zsidó barátok, meg egyedülállók, és akkor mindig jó nagy buli volt. Petri, Bence, Sulyok Miklós, de volt olyan is, aki a családjával letudta a kötelező karácsonyi izét, és utána kijött éjszakára. Ez inkább intim buli volt, tíz-húsz fős, nem olyan, mint ezek a nagy bálok. Konspiráció, zene, tánc, csajok, pia – ez így mind együtt. És nagyon érdekesen bővült ez a kör. Például a fizikai munka kapcsán. Ugye nem csak én voltam munka és jövedelem nélkül, hanem rengetegen. Föl nem tudnám sorolni, hogy ki mindenki dolgozott velem, Jeles Andrástól kezdve Kardos Andráson, Hamburger Misin, Eörsi Lacoson keresztül rengeteg ember. És sok totál „anti”, akik életükben nem fogtak kalapácsot a kezükben. De hát meg kellett valamiből élniük, úgyhogy egy csomó ilyet hordtam magammal mindenfelé. És ők természetesen Adyligeten is megjelentek. Amikor elkezdtünk építkezni, akkor egy csomó fiatalember került hozzám alkalmi munkára, aztán ottragadt. Nagy háló volt, ahol mindenki a periférián élt, vagy még annál is rosszabb helyzetben, és ettől még élhető meg működőképes dolog volt.
ellenzéki tevékenység
 

A Repülő Egyetembe Sacin keresztül kapcsolódtam be. Nem ő kezdte szervezni, de aztán ő vette át, és ő lett az igazgató, ahogy saját magát szereti meghatározni. Kovács Mari meg Örkény Tóni kezdték. Nemcsak a Szabadegyetem volt, hanem voltak szemináriumok is. Ezeket a kiscsoportos foglalkozásokat zömmel Szabó Miki tartotta: 56-ról, Oroszországról stb. – rettenetesen jó, okos dolgok voltak. Az Iskola utcába jártunk, Betlen Panni lakásába. Lehet, hogy Kovács Andrásnál, a Teréz körúton volt a legelső, vagy a Szondi utcában volt a legelső, nem emlékszem, de mindegy, ezek már le vannak írva, úgyhogy ezek nem érdekesek. És aztán az Óra utca. Az idén volt az Óra utcában egy nosztalgia-parti, és ott mindenki azt mondta, hogy ő sokkal nagyobb lakásra emlékszik. Szakmai ártalomból én pontosan tudtam, hogy mekkora, és hogy milyen elképesztő módon voltunk oda bezsúfolódva, még sokszor a függőfolyosóra is kifolyva. Rengeteg jó történet volt. Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában Tamás Gazsi tartott előadást Erdélyről. És az egyik szünetben egyszer csak a Körútról egy borízű hang hallatszott fel, amint azt kiabálja, hogy: „Éljen Sztálin, éljen a Párt!” Elképesztő röhögés volt. Aztán Hegedüs András, Zsille tartott előadást. Ezek mind nagyon fontos és soha nem hallott dolgok voltak, különösen egy építész számára. De olyan vonatkozása is volt – Szabó Mikitől tudom –, hogy Erdei kriptokommunista volt, tehát neki már volt kommunista párti tagkönyve, amikor a parasztpártot szervezte – ez azért elég érdekes. Erről az én családom semmit nem tud. Mert párszor megpróbáltam tőlük ezt megtudni, és semmit nem tudnak, mint ahogy a másik dicstelen tettéről sem tudnak, hogy hogy van az, hogy a tököli küldöttségből Malétert kivégzik, Erdei meg politikai karriert fut be.
ellenzéki tevékenység
 

Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket azon a lakáson szerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte. Én meg mondtam, hogy akkor talán hívjuk meg! Ez kb. nyolc alkalom volt, elég hosszan zajlott. Olyan húszan voltunk mindig. Zömmel építészek, esetleg barátnők. De lehet, hogy ez volt előbb, és ezután volt a Fodor utca. Ez is azon a környéken volt, a Mártonhegyi úton. Innen például ezért az előadássorozatért raktak ki bennünket, nem tűrték. Hogy aztán maguktól raktak-e ki, mert zaj volt, vagy azért, mert megkérték őket? Ezt nem tudom. És akkor a következő albérletből is kitettek bennünket, és akkor egy utcai lakást béreltünk, de azt már talán öten vagy hatan béreltük. Akkor keveredett hozzánk szegedi ismeretségen keresztül Saci. Szilágyi Sándor. A Bölcsészkaron volt egy diákmozgolódás: az Oktatásügyi Klub. Ez, gondolom, 77–78-ban lehetett. Tehát ez már egy picit átfedett a Hétfői Szabadegyetemmel. Én mint kívülálló és egy pár évvel idősebb, kvázi mint konzultációs partner – nem mondtunk akkor még ilyen csúnyákat –, ott voltam, meghallgattam a vitákat az egyetem vezetésével, és utána próbáltuk kitalálni, hogy mit meg hogyan lépjenek. Ez is nyilván az ELTE KISZ-en keresztül szerveződött, mert másképp nem szerveződhetett. De ennek már egy önálló formája volt.
ellenzéki tevékenység
 

A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze. Ott volt Szaló Péter, aki most államtitkár a minisztériumban. Ott volt Miklóssy Bandi, aki aztán később szamizdat-ügyben fontos figura lett, és aztán Andrásfalvynak volt államtitkára talán, vagy tanácsadója. Tehát ő a nemzeti vonal felé orientálódott. Szóval jó döntés volt odamenni. Lehet, hogy nekem való világ lett volna ott maradni – de hát nem így alakult. Ugye ez az ellenzéki tevékenység legelején volt. A Charta ’77-et én még nem írtam alá, csak a 79-est. Hogy miért nem, azt már nehéz megválaszolni. Harmincnégyen írták alá, szinte mindenkit ismertem már, tehát lehetett volna. Én akkor még nem voltam még benne ebben a dologban. De a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk. De az is olyan pikáns! 72 óta volt „táncrendem” – táncrendnek hívtam a határidőnaplómat –, és abban volt olyan, hogy egy oldalpáron az volt az egyik oldalon, hogy Tőkei-szeminárium, a másikon meg hogy Szabó Miki Szabadegyetem. Tehát ez a két dolog még erősen együtt volt. Adyligeten, ahol együtt laktunk, ott volt a Koszorú is meg a Farkas Péter is, aki a közgázon volt tanársegéd, mindketten párttagok voltak. Farkas Péter révén kerültem be a Tőkei-szemináriumra. És közben meg már jártunk egy másfajta szabadegyetemre is. A Szabó Miki-félére.
ellenzéki tevékenység
 

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált.
ellenzéki tevékenység
 

Hogy milyen volt annak az „ellenzéki” irodalomnak az arculata? Tágan véve a mai irodalom, a mai folyóiratok mintegy prenatális formái jelentek meg. Akkoriban úgy éreztük: ez a cenzúrázatlan és modernista irány. Ami esztétikailag nagyon változatos dolog volt. Elég szorosan kötődik mindehhez a Filmkultúrához való kapcsolatom. Ezt akkoriban Bíró Yvette szerkesztette a Népstadion úton. Egy darabig elég rendszeresen dolgoztam a lapnak, kritikákat írtam – ideális hely volt, ideális szerkesztővel. Kialakult akkoriban egy érdekes szerzői holdudvara a lapnak, írtak oda írók, kritikusok, szociológusok, pszichológusok, esztéták – Mészöly, Csepeli György, Mérei Ferenc, kiváló elmék a legkülönbözőbb szellemi területekről. Amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulója után kezdett megkeményedni megint a légkör, szimpatizánsként magam is részt vettem a korai ellenzéki akciókban. Néhány aláírásban. Aláírtam például a Charta-nyilatkozatot, meg még egy párat. Nem tartoztam a centrális körhöz. Nálam sokkal aktívabb literátust mondhatok, például a Könczöl Csabát, aki ezekben a mozgalmi akciókban, az aláírások összegyűjtésében, magában a kvázi konspirációban nagy agilitással vett részt. Eleinte benne voltam a Naplóban, talán kétszer írtam bele. Megjelent egy mindenünnen visszautasított Mészöly-tanulmányom a Kenedi által szerkesztett Profilban. Kenedi Jancsinak fordítottam pár francia írást a Máshonnan Beszélő számára.
ellenzéki tevékenység
 

Aztán véletlenül újból összeakadtam Fricivel. Hetekig csavarogtunk, egészen Finale Liguréig jutottunk el. Ez volt a neve a falunak, ahol azt mondtam, hogy innen tovább egy tapodtat se. Már tízedik napja, hogy nem ettünk, az utcán élünk, a szemétből turkálunk. Azt javasoltam, menjünk be a rendőrségre, mondjuk azt, hogy csavargó gazemberek vagyunk, minimum bezárnak egy-két éjszakára a börtönbe. Ott enni adnak, ágy van, meleg van, milyen jó lesz! De nem sikerült. Minden erőfeszítésünk ellenére nem akartak bennünket letartóztatni. Végül kitaláltuk, hogy felülünk egy vonatra, visszafelé, Rómának, akkor úgyis lebukunk, mert jegyünk nincs. Következésképpen bevisznek a börtönbe, milyen jó lesz! Föl is ültünk a vonatra, de ott is hiába. Az első ellenőr kinevetett bennünket, a másik meg egyszerűen ott akart hagyni, amikor erősködtünk, hogy vigyen már be a rendőrségre. Úgyhogy Genovában Fricivel kétoldalt megfogtuk a két karját, és bevittük az állomási rendőrségre, ahol a csendőrök kinevettek. Végül addig erősködtünk, hogy márpedig mi mindenképpen börtönbe akarunk menni, míg az egyik csendőr adott egy címet. Ez a prefektúra volt, ahol mindenféle ügyeket intéztek, a lopott kocsitól kezdve a betörésen keresztül a hajléktalanságig. Zavaros volt minden. Ha valaki nem eszik két hétig, akkor már minden zavaros a fejében. A lényeg az, hogy a végén kaptunk két ingyen vonatjegyet Latináig.
ellenzéki tevékenység
 

Mert abban az időben, egészen a disszidálásomig igyekeztem eltűnni a szín elől. Ez nem igazán sikerült, mert 72. március 15-én Budapesten voltam egy szegedi barátommal, és belekeveredtünk a tüntetésbe. Az Ifjúsági Parkban volt valami koncert, autóstoppal mentünk föl. De már Szegeden hallottuk, hogy készül valami. Abban az időben március 15. nem volt piros betűs ünnep. Ez azt is jelentette, hogy a nemzetiszínű zászlót nem tűzték ki sehova. A szegedi egyetem rektora a saját felelősségére kitűzte a nemzetiszínű zászlót. Ez a hír eljutott majdnem mindenkihez. Pestre érve megkerestük az egyik havert, aki mondta, hogy tüntetés van a Petőfi-szobornál, és „gyertek már oda”. Persze, jövünk. Ott aztán nagyon gyorsan szétzavartak bennünket, gumibottal. Nem is nagyon volt magyarázkodás vagy fölszólítás. Miután a rock-koncertet is törölték, estefele, úgy kilenc-tíz óra körül megpróbáltam autóstoppal visszamenni Szegedre. A Soroksári úton nem állt meg egy autó sem. Fölhívtam a nagybátyámat, és elmentem hozzájuk. Legnagyobb meglepetésemre kit találok ott? Az édesapámat! Kérdeztem, miért jött utánam. „Hagytál egy cédulát, hogy följöttél Pestre, mi meg tudtuk, hogy itt mi van és féltettelek.” Ugye apám ezt az utat már egyszer megtette 56-ban, csak annak más lett a folytatása. Az én kalandomból aztán nem lett semmi.
« Vissza a listához
Kenedi János
Hely: 
Budapest

Oldalak