Fogarassy Miklós 1939. június 27-én született Budapesten polgári családban. Apja, aki vezérkari tiszt volt a magyar hadseregben, 1941-ben eltűnt a doni fronton. A családot 1951-ben kitelepítették. Középiskolai tanulmányait a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban végezte. 1956-ban beválasztották a Győri Ifjúsági Bizottság tagjai közé, közreműködött a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányok megszervezésében. Egyetemi felvételi kérelmét többször is elutasították származása miatt. 1957–1962 között az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott. 1959-től az ELTE BTK magyar–könyvtár szakos hallgatója volt esti tagozaton. 1961-től jelentek meg irodalmi, képzőművészeti és szociológiai tanulmányai, kritikái. 1962–1968 között a Magyar Írószövetség Könyvtárában dolgozott. 1968-tól az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjának munkatársa, az Új Könyvek című lap egyik szerkesztője, a hazai gyermekkönyvtárak és a könyvtári-informatikai fejlesztések szakembere volt. Jan Vermeer, Mészöly Miklós és Tandori Dezső munkásságáról jelentek meg könyvei. 2002-ben nyugdíjba vonult. 2013. augusztus 14-én meghalt.
Jelenlegi hely
Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.
Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.
Filmhíradók Online
A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek. Anyám próbálkozott közbenjárni érte, azt remélte, az aktivitásával valamit el fog tudni érni. Próbált a magyar kormánykörök felé is lépni, de a Sztójay-kormány mindentől elzárkózott. Véget ért a háború, de még mindig semmit nem tudtunk az apámról. Valaki a magyar kormány részéről Mauthausenben járt, és ott listákat készített azokról, akik életben vannak. Ezeket a listákat valamelyik pártházban kitették a hirdetőtáblára. A nagybátyám rohant el és jött haza azzal, hogy apám nincs rajta. Teljesen kétségbeesett. Az utolsó listán végül megtaláltuk apám nevét. Akkor még mindig hetekig nem jött haza. A KGB őt és Bakay Szilárdot Mauthausenből Bécsújhelyre vitte, ahol a szovjet főparancsnokság székelt, és ott tartották néhány hétig.
Amikor apám hazajött, itthon töltött két hetet. Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: „Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.” Ő tehát 1945 júniusában már világosan látta, hogy a politika itthon nagyon rossz irányba megy. Semmilyen politikai funkciót nem vállalt, nem azért, mintha Tildy Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Szakasits Árpáddal nem értett volna egyet. Szóba is került, hogy esetleg párizsi vagy londoni nagykövet lesz, de csak a halvány esetlegesség szintjén. A nyugdíját kapta, és a Vasútforgalmi Vállalatnál lévő igazgatótanácsi tagsága is megmaradt, onnan volt valami keresete. A Magyar Aszfalt Rt. viszont megszűnt, ami azt jelentette, hogy 45 után elég nehezen álltunk anyagilag. Úgy gondolom, életben maradása annak köszönhető, hogy 1945 után kívül maradt a politikán. Ha belép a politikai életbe, igazi jelölt lett volna rá, hogy fölakasszák. Így azért enyhébben megúszta. 1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot. Ez volt az egyik letartóztatási ok: miért kapott pénzt Szakasits Árpádtól? Aztán 1950 tavaszán őt is letartóztatták.
Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.
Úgy tűnik, a letartóztatás közvetlen oka az 1943-as Szakasits-kapcsolat volt. De megpróbálták mindenféle ügyekbe belekeverni. Valaki megküldött nekem egy 1950. évi titkos jegyzőkönyvet, amely arról szólt, hogy a Rajk–Pálffy–Szőnyi-féle összeesküvés felszámolásakor az ügy katonai vonalát nem sikerült teljesen fölgöngyölíteni. Rákosi „elvtárs” már akkor rámutatott arra, hogy a hadseregben ott vannak Pálffy társai. Így az Államvédelmi Hatóság tovább folytatta a nyomozást, és a jegyzőkönyv keletkezését megelőző másfél hónapban hatvanhat személyt vettek őrizetbe: az első Andorka Rudolf vezérőrnagy volt. A listán szerepelt Szakasits Árpád, Schiffer Pál, Sólyom László, Kuthy László, Merényi István is. Elképzelhető tehát, hogy ezekkel a katonákkal is valami összefüggésbe hozták. Szörnyű részlet, ugyanakkor az események komikumára utal: mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy angol kém volt, és ezen keresztül Szakasits is az angoloknak kémkedett. Számos esetben amiatt hallgatták ki, hogy ki volt egy bizonyos Miss Simpson. Ez az öreg angol hölgy valahogy itt ragadt a második világháborúban, és 1941–44 között az apám angolórákat vett tőle. 1945 után megint találkozott vele – addigra teljesen elnyomorodott, már nagyon öreg volt –, és hogy valamiképpen támogassa, megint angolórákat vett tőle. Erre az angol vénkisasszonyra akarta az ÁVH mindenáron rábizonyítani, hogy az angol kémszervezet ügynöke, aki az apámon keresztül Szakasitsnak adott utasításokat.
Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg. Tényleg nagyon beteg volt, a tüdejével is volt valami, a szíve is gyenge volt. Attól fogva otthon volt, nem tudott már dolgozni. Éjjeliőrséget vállalt valahol néhány napra, statisztált egy filmben. Eljárogatott a Szabó Ervin könyvtárba, olvasgatta a nyugati lapokat.
Nagyüzemi munkásnak lenni fizikailag nehéz volt, és rendkívül nyomasztó légkör jellemezte a gyárakat. Kimerültem, jóformán semmiféle szórakozásra nem jutott időm, csak a munkára és az egyetemi előadásokra. Összességében azonban nagyon érdekes élményben részesültem, mert a munkások közt éltem, velük érintkeztem, így közelről tapasztaltam meg, milyen a magyar munkásosztály. A kommunista rendszert a nagy többség gyűlölte, nem érezték magukénak. Nem álltak ki ordítani, egymás között viszont hangot adtak véleményüknek az alacsony bérekről meg a normarendezésről. Közömbösen fogadtak. Nyilván kicsit furcsa figura lehettem, de nem viselkedtek barátságtalanul velem. Nagy érzelmi melegség sem volt jellemző a munkások között, de mindkét helyen akadtak olyan barátok, akikkel jó viszonyba kerültem.
1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet. „Miért?” „Mert mentek a bányába.” Oda viszont nem nagyon akartunk menni, ezért elbújtunk, és többet a „laktanya” környékére sem mentünk. Senki nem keresett, mert hihetetlen zűrzavar uralkodott az alakulatnál. Olyan állapotok voltak, hogy gyakran idéztük a Láthatatlan légiót. A Nagy Imre-korszak előtt sokáig foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ha leszerelek, itt maradok, és elmegyek a metróépítéshez szakmunkásnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben elegáns bridzspartikon vettem részt, azzal a gondolattal foglalkoztam, milyen jó lenne keszonmunkásnak lenni.
A következő napokat változatlanul Budapesten töltöttem. Ahol tüntetni lehetett, ott tüntettem. Járkáltam az utcákon, néztem, mi történik. Nem jártam viszont a Köztársaság téren, tehát sem a pártház ostromát, sem az öldöklést nem láttam.
Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál. Hajnalban arra ébredtünk, hogy lőnek, és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy fegyvert kell ragadni, és harcolni kell. A jogi kar épülete elé mentünk. A már ott lévő fegyveresektől kaptunk géppisztolyt. November 6-án délelőtt járőröket küldtünk ki, de azpk belesétáltak egy orosz tankos alakulatba. Letartóztatták őket, és a tankosokkal lévő ávéhások kiszedték belőlük, hogy a jogi karon van egy katonai alakulat. Négy-öt tank jelent meg a jogi egyetem körül, az ágyúkat ránk fordítva fölálltak, mi pedig az ablakoknál álltunk a géppisztolyokkal: most itt a halál órája, most szétlőnek bennünket – gondoltuk. Azonban elterjedt a hír, hogy letettük a fegyvert. Bevittek és megkezdték a kihallgatásokat. Amikor rám került a sor, azt mondtam a kihallgatónak, hogy én csak azért jártam az utcán, mert mentem megnézni a nagymamámat. Elfogadta, jegyzőkönyvet vett föl, és másnap reggel szabadon engedtek. A továbbiakban ez a jegyzőkönyv semmilyen kapcsolatba nem került velem. Soha meg nem kérdezték, hogy mit kerestem akkor a jogi kar épülete körül.
El kell mondanom egy igazán jelentéktelennek látszó esetet. November 7-én vagy 8-án történhetett. Még mindig Kaas Ervinnél laktam a Deák Ferenc utcában. Megjelent Gyurkó László, akit a gimnáziumból ismertem. Kaast kereste, azzal, hogy röpcédulákat kellene terjeszteni. Az orosz nyelvű röpcédula a katonáknak szólt, hogy ne lőjenek a magyarokra, mert azok nem fasiszták. Gondoltam, elvállalom. Nagyon megörültek ennek. Gyurkó megadta, melyik utcasarokra kell mennem, és Népszabadságot kell a kezemben tartanom. Elmentem a röpcédulákért, álltam a sarkon valahol az V. kerületben. Odajött egy fiatalember, és azt mondta, sajnos a röpcédula még nem készült el, de adhat egy másikat, amelyen Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse van, elvinném-e azt? „Igen, elviszem.” Másnap elmentem a röpcédulákért, és elvittem őket Kaas lakására. Ebből állt a bűncselekmény, amelyért később bűnsegédként elítéltek. Kitől vettem át a cédulákat? Lipták Tamás matematikustól, aki Krassó Györggyel együtt tevékenykedett.
Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul. Halvány emlékként dereng bennem, hogy ebben az ügyben beszéltem Göncz Árpáddal is, akit az októberi napokban ismertem meg a lakásán. Az lett volna az irányelv, hogy mondjuk azt, mi a Bibó-féle kibontakozási programot támogatjuk. A Margit-szigeti Nagyszállóba kellett elmenni. Bementünk, és jó félórát beszélgettünk Menonnal, aki a forradalomról és az egyetemi ifjúság álláspontjáról érdeklődött. Nagyjából tehát azt az értékelést adtuk a forradalomról, ami a Bibó István által fogalmazott kompromisszumos tervezetben szerepelt. Megkérdezte, hogyan ítéljük meg Mindszentyt. Mondtuk, hogy nem értünk vele egyet, mi nem akarjuk a kapitalizmust visszaállítani. Utána barátságosan elváltunk. A következő napokban véget ért politikai tevékenységem.
Novemberben a szüleim beköltöztek Budapestre, a Rökk Szilárd utcába, a nagynénémék lakásába. Oda jöttek ki a politikai rendőrök, és le akartak tartóztatni, de én a barátomnál laktam. Reggel szaladt hozzám anyám, nagy rémülettel mesélte, mi történt. Amikor ezt elmondtam a partneremnek, aki később az első feleségem lett, elhatároztuk, hogy Nyugatra megyünk. A határig jutottunk el, ott azonban beleszaladtunk egy járőrbe. Letartóztattak, és egy nagyobb csoporttal visszahoztak Budapestre. Itt – a legnagyobb meglepetésemre – szabadon engedtek. A következő héttől bejártam dolgozni. Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.
1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik. A kéthetenként összejáró kör fölkeltette a belügy érdeklődését. Visszatekintve már világos, hogy ebből egy nagy összeesküvési pert akartak csinálni. Nincs kizárva, hogy engem szemeltek ki fővádlottnak. A pernek az lett volna a koncepciója, hogy egy Nyugatról visszajött ötvenhatos egyetemi vezető találkozott nálunk Pomogáts Bélával. Rám küldtek egy besúgót, Halmi Gábort, akivel 1956 novemberében egyetemista körökben találkoztam. Összeesküdni egyáltalán nem akartunk, mert világosan láttuk, rettenetesen veszélyes lenne, és az adott helyzetben céltalan is. Halvány remény ugyan élt bennünk, hogy egyszer talán megint lesz lehetőségünk az ország sorsának jobbra fordítására, de ez csak nagyon bizonytalan elképzelés volt. Föl sem merült, hogy kiáltványt vagy röpcédulát fogalmazzunk. Ha az Írószövetség nyilatkozott volna, vagy Magyarország vezető tudósai kiálltak volna, annak lett volna értelme – de mi, volt rabok, nyilvánvaló, hogy nem sokat érhettünk el. Mindazonáltal közvetlenül a forradalom leverése után sokkal optimistábban ítéltük meg a lehetőségeket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Abban reménykedtünk, hogy a folyamatok majd visszakanyarodnak a helyes irányba. Nem tudom, hogyan lehettünk ilyen optimisták. Halvány elképzelésünk szerint Kádár nem ért egyet azzal, ami itt történik, és megpróbálja visszafordítani az eseményeket az 1956-os forradalom irányvonala felé. Kádárról az a legenda élt, hogy tisztességes magyar reformkommunista, tehát nem moszkovita, nem sztálinista, akit Rákosi idején meg is kínoztak a börtönben, éppen ezért demokratikus szocializmust akar. Ez azonban a helyzet teljes félreértésén alapult. Sokáig osztottam ezt a nézetet, bár egyre csökkent a lelkesedésem, ahogy mind nyilvánvalóbbá vált az elnyomás, a megtorlás. A Nagy Imre-per és a halálos ítéletek nagy kiábrándulást hoztak. A másik rettenetes kiábrándulást Angyal István kivégzése okozta. Angyalról olyan kép élt bennünk, hogy ő egy tiszta mártír. Olyan szentnek számított forradalmár körökben, amilyen talán nem is akadt több. Valamikor 1958-ban vagy 1959-ben a társaság szétszéledt, mert két tagját, Dornbachot és Pomogáts Bélát a politikai rendőrség megpróbálta beszervezni. Mindketten szóltak nekem, hogy ez történt. Ekkor abbahagytuk az összejöveteleket. Utójátékként később mindkettőjüket letartóztatták, mert elárulták, hogy be akarták szervezni őket, és ezt államtitoksértésnek minősítették. Egyikük két, másikuk hat hónapot töltött letartóztatásban, illetve internálásban.
1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott. Az első társaság írótársaság volt, amely zömmel Gyurkóéknál jött össze: Konrád György, Bernáth István, Albert Gábor, B. Nagy László, Horváth Lajos, aki az Európa Kiadónál volt lektor. Amikor Eörsi István kijött a börtönből, Gyurkó rögtön összehozott vele. Ezután egy ideig a kör magját Gyurkó, Eörsi meg én alkottuk. Később, amikor kijött a börtönből, Kemény Pista is csatlakozott hozzánk, majd barátja, Lóránt Imre, aztán Pomogáts Béla, amikor kijött az internálótáborból. Dornbach is egy darabig, de ő aztán megszökött a politikai rendőrség zaklatásától: elment Gyöngyösre, ám a kapcsolat vele is megmaradt. A későbbiekben kialakult négy-öt ilyen központ. Gyurkóéknak Somoson, Szántód mellett volt egy üdülőházuk, és én ott vitorláztam 1956-tól kezdve a munkahelyem bérelt vitorlásán. A hatvanas évek első felében Huszár Tibor is bekapcsolódott a társaságba. Szabó Miklósnál, Józsa Péternél is gyakran összejöttünk. 1960-ban Donáth Ferenc kijött a börtönből. Úgy ismertem meg, hogy Pomogáts vitorláztatta Balatonon, és a két vitorlás összefutott. A találkozásból később szoros barátság lett. Arra már nem emlékszem, hogy Göncz Árpád is ott volt-e, de az biztos, hogy a feleségével együtt vitorlázott a vitorlásunkon a szabadulása után. Azután ő kivált ebből a körből, mert a politikai rendőrségen megmondták neki, hogy ha nem szakít meg minden kapcsolatot velünk, megint beviszik, és akkor már nem ússza meg.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.
Korábban személyesen nem ismertem Bibót, csak az 1956-os forradalom idején hallottam róla. A következő években viszont nagy nehezen hozzájutottam egy-két régebbi írásához. Tudtam, ha a könyvtárban túl sokat és túl hosszú időn keresztül tárgyalok vele, azzal ártok neki, mert körbevették besúgókkal. Ha túl sokat beszél olyanokkal, akik politikailag „foltosak”, mint például én, elveszítheti az állását. Nagyon sokszor nem beszélhettem vele tehát, de azért ő tudta, hogy én ki vagyok, és hogy az apám ki volt. Másrészt félmondatokból, jelekből is kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Bibót nagyon szerették a KSH könyvtárában, mert kedves és szerény ember volt. Nagyon visszafogottan viselkedett, egyrészt hogy magát védje, másrészt pedig hogy ne hozzon valakit kellemetlen helyzetbe azzal, hogy túl sokat beszél vele. Rám nagyon hatott, mert én a hatvanas évek elején el tudtam olvasni egy-két művét. Mélyen egyetértettem azzal, ahogy ő látta a magyar társadalmat 1945 és 1948 között írt műveiben. Bibó a társadalomtudományi gondolkodásban a periférián helyezkedett el, csak egy szűk kör ismerte és forgatta a műveit.
Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.
Először hadd adjak általános áttekintést a KSH-ról és vezetéséről, s arról a huszonkét évről, amelyet ott töltöttem, 1962 őszétől 1983. december 31-ig. Az első években Péter György volt a KSH elnöke. Még nem dolgoztam ott, amikor 1948-ban odakerült, de a többiek elmesélték, hogy Péter odakerülése után a korábbi munkatársak felét vagy kétharmadát rúgta ki. Mindazonáltal intelligenciáját egyáltalán nem lehet kétségbe vonni. Már 1954 körül rájött, és meg is írta, hogy a rendszer, ami Magyarországon akkor létezett, működésképtelen, a központi tervgazdálkodás gazdasági csődhöz fog vezetni. Ennek következtében az egész KSH-ban az adott korszak korlátai közt még megengedett kritikus légkör uralkodott. Mindig arra törekedtünk, hogy megpróbáljuk a valóságot feltárni és bemutatni. 1956-ban Péter György – szerencséjére – Moszkvában tartózkodott, így nem kellett állást foglalnia a forradalommal kapcsolatban. Amikor hazaérkezett, már lezajlott a szovjet támadás, Péter György pedig maradt. Amikor 1962 őszén odakerültem a hivatalba, világosan látszott, hogy arra törekszik, a KSH-ban színvonalas munka folyjék, és ennek érdekében úgy igyekezett irányítani személyzeti politikáját, hogy intelligens embereket vegyenek fel, illetve ilyen embereket politikai okból ne távolítsanak el. 1969-ben egyszer csak elterjedt a hivatalban, hogy Péter Györgyöt letartóztatták, házkutatást tartottak a KSH-ban, a gépkocsiját szanaszét szedték, a bútorokon fölhasogatták a kárpitot. Az első változat szerint Péter György amerikai kém, a következő változat szerint izraeli kém volt. A következő változat szerint pénzérme gyűjteményében a megengedhetőnél sokkal több aranyérmet tartott. Aki gondolkodott, rájött, hogy itt politikai leszámolásról van szó. Utólag tekintve ez világos. A következő elnök, Huszár István soha egyetlen kritikus szót sem mondott elődjéről. Míg Péter György rendkívül művelt, nagypolgári családból származott, Huszár egy hernádlaki parasztcsaládból jött, és népi kollégiumon keresztül végzett egyetemet. Péter György mellett emelkedett föl, egyetemen, aztán a pártközponton keresztül, majd a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett. A Huszár István-korszak bizonyos fokig a hivatal aranykorának tekinthető, mert ő mindenféle jó törekvést támogatott, a valóság feltárását, az igényes tudományos munkát, és politikai kérdésekben ugyanolyan felvilágosult volt, mint Péter.
1971-ben vagy 1972-ben Nyers Rezső – úgy tudni – azt mondta a pártvezetésnek, nem hajlandó tovább együttműködni a pártközpont gazdasági főosztály-vezetőjével, Bálint Józseffel. Bálintot ezért 1973-ban odahelyezték a Statisztikai Hivatal elnöki posztjára, Huszár Istvánt pedig átvezényelték a Tervhivatalba elnökhelyettesnek. Bálint Józsefet azért távolították el a pártközpontból, mert a piaci reformok. ellen dolgozott. Leningrádban végzett, szovjet nőt vett feleségül. Teljes mértékben a szovjet érdekeket, a sztálinista vonal érdekeit szolgálta. Ezt az „uralma” alatti években éreztük is a Statisztikai Hivatalban. Megpróbálta a hivatalt a kemény vonalat alátámasztó intézetté alakítani. Még Huszár István döntött róla, hogy készüljön nemzetközi összehasonlítás a jövedelem egyenlőtlenségekről, amelyben Magyarország és néhány nyugati ország vett részt. Részünkről a Statisztikai Hivatal egyik legkitűnőbb munkatársa, Éltető Ödön kapcsolódott be e kutatásba. Írtak egy kitűnő tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a magyar jövedelemelosztás kevésbé egyenlőtlen, mint a francia vagy a kanadai, és alig egyenlőtlenebb, mint a finn. Az írás elkészült, szabály szerint bemutatták Bálint elvtársnak, hogy engedélyezze a kiadását, ő azonban nem engedélyezte ezt a szakmailag jó, Magyarországra nézve pedig még kedvezőnek is mondható nemzetközi összeállítás közlését. Éltető Ödön évekig nem is kapott utána útlevelet.
Nagy ellenállást tanúsítottunk Bálint minden ilyen törekvésével szemben. Az alig fordult elő, hogy teljesen megtiltott volna egy adatközlést, de például az öngyilkossági arányszámot nem hozta le a Statisztikai zsebkönyv, de az évkönyvek igen. Később készítettünk egy időmérleg-vizsgálatot, és nem engedte, hogy a szöveges rész is megjelenjen a kiadványban. Azt, hogy az országban valami nem megy jól, nem engedte leírni, igyekezett megakadályozni az ilyen adatok közlését. Noha mindvégig erre törekedett, nem teljesen sikerült neki. A szegénységvizsgálatokat szinte teljesen leállította. Nem tudta egészen tönkretenni a hivatalt, de azt megakadályozta, hogy kiugró eredmények szülessenek. Bálint elvtársat 1979-ben korkedvezménnyel nyugdíjba küldték.
Bálint József után Nyitrai Ferencné következett. Úgy lett KSH-elnök, hogy Bálint alá, aki nem szeretett dolgozni, kellett egy első elnökhelyettes – ha őt nem találják, legyen valaki, akit elővehetnek. Nyitrainé elnökhelyettesként nagyon ügyesen viselkedett, eszes és szorgalmas volt. Ha valaki tőle kérdezett valamit a kormányból, készségesen, pontos információkat adott. Nyitrainé először jóindulatúan viselkedett velem, utóbb azonban, amikor 1983-ban elhívtak egyetemi tanárnak, valamiért dühös lett rám. Ezt én akkor rossz néven vettem, mert semmi okot nem adtam rá. Nyitrainé Lázár György vonalát követte. Törekedett rá, hogy színvonalas munka folyjon a KSH-ban, de vigyázott, hogy semmi olyan írott szöveg ne szülessék, amely bármi értelemben is arra engedne következtetni, hogy valami rosszul megy Lázár György miniszterelnöksége alatt. Ha egy KSH-elemzésben erre utaló megállapítás szerepelt, kihúzta. Jellemző, hogy amikor Józan Péter népesedés-statisztikus, halandóság-szakértő leírta, hogy Magyarországon romlik a felnőttek halandósága, és hasonló tendenciák vannak más szocialista országokban is, Nyitrainé nem engedte kiadni. Ellenezte azt is, hogy a magyarországi szegénység szóba kerüljön. Kijelentette, hogy a KSH sosem fog létminimumot számítani, a szegénységgel nem foglalkozik. Azt, hogy a gazdaság romlik, nem engedte közölni. Amikor Lázár György megbukott és Grósz Károly került a helyére, Nyitrainé egy óriási húzással át tudott állni Grószhoz. Összebarátkozott Grósz Károllyal, és amikor 1987-ben miniszterelnök lett, teljes mértékben az ő álláspontját érvényesítette. Utóda, Németh Miklós miniszterelnök viszont egy szűkebb kabinetet állított össze, és ebbe nem vette be Nyitrainét. Nyitrainé ekkor elment Némethez és sértődötten közölte vele, hogy ő akár le is mondhat. Legnagyobb csodálkozására Németh Miklós azt mondta: „Elfogadjuk a lemondását.” Ekkor én már nem dolgoztam a KSH-ban.
Szabady Egon, a KSH Népességtudományi Intézet igazgatója a közvetlen főnököm volt. Dzsentriszármazású volt és mindig büszkén mesélte, hogy a Teleki Intézetben dolgozott. Amikor 1962-ben a KSH-hoz került, párttitkár, majd párt- és BM-es kapcsolatai révén elnökhelyettes lett. Szabady semmilyen idegen nyelven nem beszélt, azonban úgy tett, mintha tudna. Mindig tolmácsot vitt magával, mint mondta, azért, mert egy nagy államférfi tolmáccsal beszél a külföldiekkel. Szabady ráadásul egyáltalán nem olvasott és nem is írt, minden cikkét a munkatársaival íratta meg. Nagyon korrupt rendszer alakult ki, mert akadt néhány fiatal munkatársa, aki, ha írt valamit, bemutatta Szabady elvtársnak, hogy inkább az ő neve alatt jelenjen meg. Aki ezt nem tette, mint én, az természetesen hátrányba került.
Más hasonló intézményekhez képest a KSH légkörét a felvilágosultság jellemezte, főleg Péter György és Huszár István alatt. Bálint József után nehezen tudott visszaállni a korábbi, relatíve magas színvonalra. Bálint nagy károkat okozott, sok értelmes ember el is ment, és főleg nem jöttek intelligens fiatalok. Azonban a Statisztikai Hivatal még így is az akkori Magyarország egyik kiváló szigete volt, ahol lehetett gondolkodni, föl lehetett tárni a tényeket, még le is lehetett írni, legfeljebb nem dicsérték meg az embert, ha a fennálló rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat írt meg. Igaz, időnként előfordult, hogy megkísérelték meghamisítani a tényeket. Itt meg kell különböztetni a különböző statisztikákat, és a különböző személyeket. Kezdjük azzal a területtel, amelyikkel én foglalkoztam, a társadalomstatisztikával. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy objektív tényeket közöljünk, sosem közöltünk meghamisított adatokat. Minden nyomás ellenére kitartottunk például amellett, hogy az öngyilkossági számokat közöljük. Más szocialista országban leálltak a közlésükkel, amikor ezek nagyon kedvezőtlenné váltak. Végig közöltük a romló halandósági mutatókat is. Igaz, bizonyos következtetéseket nem lehetett levonni, és bizonyos szavakat nem lehetett használni. A „szegénység” szót például tilos volt leírni. Amikor Kemény István egy tudományos előadásban egymillió magyarországi szegény létét említette a hatvanas évek végén, akkor ezt leállították a témát. Nem lehetett tovább foglalkozni vele egészen a nyolcvanas évek közepéig.
Időmérleg- és társadalmimobilitás-vizsgálatokat majdnem elsőként végeztünk a világon. A háztartási jövedelmekkel kapcsolatban a KSH ötévenként végezte kitűnő adatfelvételeit. A gazdaságstatisztika problematikusabbnak számított. A nemzetijövedelem-számításban a Statisztikai Hivatal nagyon jó munkát tett le az asztalra. Főleg azért, mert már a hatvanas évek végén átállt arra, hogy a szocialista típusú nemzeti jövedelem mellett kiszámította a nyugati típusú, úgynevezett SNA szerinti GDP-t is. Kérdés, hogy a „rejtett gazdaság” vagy „második gazdaság” mennyire szerepel a GDP-ben, tehát hogy a tényleges GDP mennyivel magasabb a kimutatottnál. A legnagyobb viták az ipari termelési indexek körül dúltak. Módszertani kérdésként merült fel, hogy a szovjet típusú indexet számítják-e ki, vagy egy nyugati típusú indexet vesznek alapul. Azt hiszem, hogy a szovjet típusú számítás maradt, amelyik valamivel nagyobb növekedést mutatott, mint a nyugati típusú.
Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.
A másik nagy téma, amellyel foglalkoztam, az alacsony születési szám kérdése volt. Először 1963-ban gondoltam rá, hogy erről írni kellene, de akkor lebeszéltek róla. Ennek ellenére foglalkozgattam a témával, amikor is jött egy nagy fordulat. A népi írók köre 1963–64 körül elkezdett erről a problémáról írni, de az volt a hivatalos álláspont, hogy ők nem értenek hozzá, mindenféle butaságokat írnak összevissza, nem is kell velük foglalkozni. 1964-ben azonban a TIT budapesti szervezete a Kossuth Klubban vitát hirdetett a témáról, amelyre a népi írókat és a Statisztikai Hivatal demográfusait hívta meg vitatkozni. Szerettem volna elmenni én is, de Szabady Egon uralma alatt nem mehetett oda az ember, ahova akart, és én nem szerepeltem azon a listán, amelyen a résztvevőket felsorolták. Amikor másnap reggel bementem a kutatóintézetbe, a kollégák döbbent arccal járkáltak. Kérdeztem, mi történt a tegnapi vitán. „Elképesztő volt!” – válaszolták. A népi írók, Fekete Gyulával az élen kifejtették, hogy rémes a népesedési helyzet, mire demográfus kollégáink visszavágtak, hogy nem is olyan rossz az, és a népi írók nem értenek a demográfiához, tudománytalan eszközöket alkalmaznak. Erre Fekete Gyula kimutatta, hogy a demográfusok várakozásaival ellentétben az élveszületési arányszám a hatvanas évek elejére nem lendült föl magától 17 ezrelékre, 1963-ban csak 13 ezrelék volt. „Hát ennyit a tudományról…” – mondta Fekete Gyula. A demográfusok próbáltak magyarázkodni, védekezni, és mindenki azt gondolta, hogy az elnöklő Péter György azzal zárja majd be a vitát, hogy a demográfusoknak van igazuk, de legnagyobb megdöbbenésre a népi írók mellé állt. Demográfus kollégáim nagyon le voltak hangolva. Szabady elvtárs délután kettőre többünket berendelt a szobájába. Azt mondta, a Demográfia meg fog jelentetni egy dupla számot, amelyben elmondjuk, hogy milyen alacsony az élveszületési arányszám, miért van így, miért baj ez, és mit kell tenni, hogy magasabb legyen. Ki is osztotta, ki miről fog írni. Nekem az jutott, hogy megmagyarázzam, gazdaságilag miért baj az alacsony élveszületési arányszám. Így született a Demográfia híres 1964/3–4. száma, amely teljes fordulatot hozott a népesedési vitában. Ezen az alapon nyílt lehetőségem foglalkozni a születésszámmal. Írtam egy cikket a Demográfiában, ahol a matematikai statisztika alkalmazásával próbáltam a születésszám alacsony voltát megmagyarázni. 1969-ben pedig úgy gondoltam, írok a Valóságnak is egy cikket ezeknek a kutatásoknak az összefoglalásáról, hogy a nagyközönség is megismerje őket. A tanulmány meg is jelent a folyóirat 1969. évi 3. számában. Összefoglaltam benne, miért alacsony szerintem az élveszületési arányszám, és milyen gazdasági problémákat okoz. Azt is megfogalmaztam, hogy jó lenne népesedéspolitikai eszközökkel – családi pótlékkal, anyagiakkal – elősegíteni, hogy valamivel több gyerekszülés legyen. Szabály szerint bemutattam a cikket Szabady Egonnak, aki azt mondta, leadhatom. Megjelenése után viszont maga elé idézett, és hatalmas letolásban részesített. A vitánk azzal zárult, hogy ha még egyszer a mai magyar születésszám helyzetéről merek írni, kitesz a hivatalból. Sőt, ha egy éven belül bármilyen témáról írok, akkor is kirúg.
Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek – történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.
A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.
Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem. Azért is hangsúlyozom ezt, mert manapság egyesek – korábbi marxisták – szeretnék betiltani Marx tanítását az egyetemeken. Jelentős módszertani különbség húzódott köztünk, és létezett egy nagy politikai választóvonal is, ami sosem nyílt vitában jelent meg, de egyértelmű volt. Hegedüsék köre a hatvanas évek végén elkezdte a rendszer egészének a bírálatát, ami meglehetősen sajátosnak mondható, mivel nem tették világossá, azért bírálják-e a rendszert, mert úgy érzik, hogy a rendszer rossz, és ebből a többpárti demokrácia, egy liberális rendszer és a piacgazdaság felé kell elmozdulni, vagy pedig azért, mert egy eltorzult szocializmus, amelyből az igazi szocializmus irányába kell fordulni. Emlékezetem szerint a Szociológiai Intézet nem állt egyértelműen a gazdasági reformok oldalán, és nem állt egyértelműen a liberális demokrácia oldalán sem. Mindig volt némi ultrabalos beütésük, ki nem mondott tételük szerint ez egy rossz szocializmus, mert bürokratikus, de ha igazi szocializmust csinálunk, akkor az jó lesz. Nekem és a hozzám közel álló szociológusoknak az volt a véleményünk, hogy az előrehaladást az jelentheti, ha a piac, a magángazdaság teret hódít, és ha a rendszer totalitárius jellege csökken, ha a szabadság korlátozása mérséklődik, és több beleszóláshoz jutunk a magánéletben, a munkahelyeken, mert azt reméltük, ez lassanként át fog terjedni az egész országos politikára.
Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla. A reformközgazdászokkal is mindig jó viszonyban álltam, számos kérdésben Kornai Jánoshoz, Tardos Mártonhoz hasonlóan gondolkodtam.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.
Időnként előfordult, hogy megpróbáltak politikai oldalról, az ellenzék oldaláról, befolyásolni. Ahhoz azonban nagyon határozottan ragaszkodtam, hogy politikai szempontokat nem veszek figyelembe, sőt aktív politikust nem hívok meg az egyetemre. Nem kívánatos, hogy aktív politikus itt lényeges szerephez jusson. Azt hiszem, ez felrobbanthatná az egyetem belső békéjét és az együttműködést. Más kérdés, hogy az egyetem már korábban is úgy döntött – én is ezt az elvet folytatom –, hogy aki innen ment el az kormányzati pozícióba, ha megszűnt miniszter lenni, és vissza kíván jönni, visszajöhessen. Az összes volt szocialista minisztert, aki előtte az egyetemen tanított, visszavettük, Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere is visszatért.
A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba. Úgy ítélem meg, és ezt számos kollégám is mondja, hogy mindeddig sikerült az egyetemet viszonylag elszigetelten tartani a politikától. Az egyetemen belül súlyos összeütközésekre, harcokra nem került sor. Mindig fölbukkan egy-egy ember, aki nagy hévvel és demagógiával megpróbálja behozni a politikát, ezeket a kísérleteket általában sikerült leszerelni.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.
Az interjút készítette Javorniczky István 1993–94-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
Németi Irén 1919. augusztus 8-án született Rosenzweig Irénként Nyíracsádon (Szabolcs megye) szegényparaszti családban. Szülei egy Újléta melletti tanyán gazdálkodtak, de 1929-ben, a nagy gazdasági válság miatt elárverezték a tanyát, és a család Debrecenbe költözött. 1930-ban az édesanyja meghalt hastífuszban. A nehéz anyagi körülmények ellenére az Izraelita Polgári Leányiskolában, majd méltányosságból a Női Felsőkereskedelmi Iskolában tanult, 1938-ban érettségizett. 1937-től részt vett a Szociáldemokrata Párt legális keretei között működő kommunista csoportok munkájában Debrecenben és Budapesten. 1944 júniusában Auschwitzba deportálták, majd Gleiwitzben volt rabmunkás. 1944 februárjában társaival együtt ismét bevagonírozták, Drezda felé indultak. Szállítás közben megszökött a vonatról, de elfogták, és Theresienstadtba vitték, ahonnan 1945. május 5-én szabadult. Gyalog indult haza. Az egyik bátyját munkaszolgálatból való szökésért kivégezték, a másik bátyja Ukrajnában, édesapja és mostohahúga Auschwitzban halt meg.
1945 júniusában házasságot kötött Németi Józseffel, aki a kommunista pártban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1953 után több évre Moszkvába küldték pártfőiskolára. Irén a nőmozgalomban dolgozott, majd pártiskolákban tanított történelmet. 1955-ben a budapesti pártközpontban helyezték át. 1957-ben kinevezték a Nők Lapja főszerkesztő-helyettesének. 1959 tavaszától 1986-ig a lap főszerkesztője volt. 1987-től nyugdíjas. 1971-ben Rózsa Ferenc-díjjal, 1994-ben Aranytoll-díjjal tüntették ki. 2018 nyarán halt meg.
Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt. Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban. Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.
Filmhíradó különkiadás (1953)
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
Faragó Vilmos 1929. január 20-án a Békés megyei Újkígyóson született. Édesapja, Pfeff József borbélymester volt. Édesanyját, Grün Irént hároméves korában elvesztette. A hat elemit az újkígyósi római katolikus elemi iskolában járta, majd Békéscsabán polgári iskolában tanult. 1945-ben a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolába iratkozott be, 1947-ben a békéscsabai Áchim András Népi Kollégium tagja lett. 1949-ben érettségizett. 1953-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakán. 1953–1955 között tanársegéd volt az ELTE újságíró tanszékén. 1955–1956-ban gimnáziumi oktatóként, 1956–1957 között a Népművelési Minisztérium főelőadójaként dolgozott. 1957–1962 között a Népművelés rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben – Dobozy Imre és Nemes György meghívására – az Élet és Irodalom munkatársa lett. 1964–1967 között az újság rovatvezetője, majd olvasószerkesztője, 1973-tól főszerkesztő-helyettese volt. 1989-ben leváltották, 1990-ben nyugdíjba vonult. 1995–1998 között a Magyar Hírlap munkatársa. 2013. január 20-án Budapesten halt meg.
Mafirt Krónika 1947. május
Gyenes Judith 1932-ben született Budapesten, értelmiségi–földbirtokos családban. Apja, Gyenes István (1897–1972) jogi diplomát szerzett, 1923–1944 között a közigazgatásban dolgozott: szolgabíró volt Pest megyében és főszolgabíró Kiskőrösön. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1944-ben központi járási főszolgabíró lett, majd a német megszállás után áthelyezték a délvidéki Bácskapalánkára. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, ezért a németek rövid időre letartóztatták. 1945 januárjában Pest megye alispánjává nevezték ki, de hamarosan letartóztatták, és néhány hétig az Andrássy út 60-ban tartották fogva. Áprilisban a Belügyminisztérium Különleges Osztály II. Számú Igazoló Bizottsága elnöke lett. 1947 nyarán lemondott tisztségéről a bizottságban érvényesülő túlzott kommunista befolyás miatt. 1947–1952 között Pécsett árvaszéki ülnök, majd az Állami Biztosító pécsi igazgatóságán biztosítási körzetfelügyelő volt. 1956. november 1-jén beválasztották a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa elnökségébe. A Kertész Endre és társai elleni per negyedrendű vádlottjaként hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult, 1963-ban Budapestre költözött.
Judith Sacré Coeur-növendék volt, majd mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Származása miatt – két nővéréhez hasonlóan – nem tanulhatott tovább, 1951-től Nógrád megyében dolgozott mezőgazdászként. 1952-ben közlekedési balesetben súlyos sérülést szenvedett és visszaköltözött a fővárosba. 1954-ben kötött házasságot Maléter Pál (1917–1958) katonatiszttel, távoli rokonával. Malétert a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterévé nevezték ki, 1956. november 3-án ő vezette a szovjet katonai vezetőkkel tárgyaló magyar katonai delegációt. A tököli szovjet bázison a küldöttség többi tagjával együtt letartóztatták. A Nagy Imre-perben halálra ítélték, 1958. június 16-án kivégezték, és jelöletlen sírba helyezték. 1989-ben rehabilitálták, és a forradalom többi áldozatával együtt ünnepélyes gyászszertartás keretében temették el. Judithot 1955-ben – mint Maléter Pálnét – felvették az Agrártudományi Egyetemre, 1957-ben – ugyanilyen okból – kitették onnan. 1957 februárjában elbocsátották a munkahelyéről. Leánykori nevén parképítő és temetői segédmunkásként dolgozott. 1957. június elején kilakoltatták otthonából. 1958 őszétől alkalmi munkákból élt, majd a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjánál alkalmazták. 1982-től eladó, majd 1983 júniusától 1985 tavaszáig az ORFI-ban leltárellenőr volt. Közben elvégezte a középfokú orvosi könyvtáros tanfolyamot, 1985-től az Orvostörténeti Könyvtárban, 1992–2010 között az 1956-os Intézetben dolgozott könyvtárosként. Folyamatosan ápolta férje és a forradalom emlékét, 1983 júniusától rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék által szervezett ötvenhatos megemlékezéseken. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagjaként egyike volt azoknak, akik az ötvenhatos mártírok rehabilitálását és méltó eltemetését követelték. 1990-ben 1956-os Emléklapot kapott, 1999-ben Maléter Pál Emlékéremmel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2019. december 1-jén meghalt.
A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam.
UMFI Magyar Filmhíradó 40. 1948. december
Filmhíradók Online
Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna. Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt.