Nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. Nem, nem mondanám, hogy határozott irányban haladnak a dolgok. Nincs itt igazi koncepció a mezőgazdaság tekintetében. A kárpótlásnak én sose voltam híve. Úgy éreztem, hogy ez nem oldja meg az ország mezőgazdaságának, és ha úgy tetszik, a lakosság élelmiszerellátásának kérdését. Ez be is bizonyosodott. Egy olyan országban, mint mi vagyunk, ahol a lakosságot kilencvenöt százalékig ellátta a hazai mezőgazdaság élelmiszerrel, most jelenleg az élelmiszerek legalább harminc-negyven százaléka külföldről érkezik, vagy még annál is több. Ami nem tartható állapot egy olyan országban, amelynek nincsen más nyersanyaga, mint a termőföld, amelyet meg kellene művelni, és amelyet ki kellene használni a lehető legjobb, leghatékonyabb módszerrel. Meg kellene keresni azokat a hungaricumokat, azokat a terményeket, amelyeket mi tudunk Európában a leggazdaságosabban és a legjobb minőségben előállítani, és azt kellene termelni. Azt hittem, hogy ezek a fél- meg egyhektáros kárpótlási földek néhány év alatt meg fognak szűnni különálló gazdaságként, és valamiképpen össze fognak jönni egy-egy nagyobb birtokká. Ez az ország egyes régióiban elég szépen haladt is előre, ám aztán megtorpant. Békés, Csongrád, Hajdú megyében jól mentek ezek a dolgok. Óriási hibát követtünk el akkor, amikor viszonylag korszerű mezőgazdasági, élelmiszeripari feldolgozó vállalatainkat privatizáltuk, és azok mind külföldi kézbe kerültek. Nem vagyok ellensége, sőt híve vagyok a globalizációnak, csak értelmesen kellett volna ezt megcsinálni. Egyes embereknek sok pénz jutott a zsebébe, és éppen a legjövedelmezőbb feldolgozó ágazatok privatizációját szorgalmazták. Ez meg is történt a söripar, az étolajipar, a cukoripar esetében – meg még lehetne sorolni azokat az ágazatokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azok, akik megvásárolták, azok igazában csak piacot akartak teremteni maguknak ebben a kis tízmilliós országban. Mindenki nyíltan megmondja, hogy az ipar itt ma nem más, mint bérmunkát végző ágazat. Alig van olyan iparág, amelyik valami originális, sajátosan magyarországi terméket tudna előállítani. Gyorsan lemondott az ipar olyan dolgokról, mint a cipőipar, meg a textilipar, meg sok minden másról is. A magyar textilipar, ami Európában egy elismert ágazat volt, teljesen megszűnt létezni. A rádiógyártás, motorkerékpár-gyártás, amelyek ötven-hatvan évvel ezelőtt európai hírűek voltak, teljesen megszűntek. Tulajdonképpen nincsen más lehetőség kilábalni a gödörből, mint hogy az ipart is – persze a célszerűen – fejlesztjük. Meg az infrastruktúrát, ami nagyon elmaradott. És a mezőgazdaságnak a fejlesztése. A munkaintenzív, tehát a munkanélküliséget is fölszámoló vagy csökkenteni segítő mezőgazdasági ágazatoknak a fejlesztése.

Énnekem az a négy év, amkor országgyűlési képviselő voltam, veszteségnek számított. Nem is vagyok alkalmas politikusnak. Ilyen szempontból jókor hagytam abba, mert azóta még jobban szenvednék attól a dologtól, hogy az ember nem a saját véleményét, hanem egy közösség, közelebbről a párt véleményét kénytelen képviselni, és nem a magáét mondhatja. Nagyon sokan elfordultak tőlem akkor, amikor én a Szabad Demokraták Szövetségének tagja, meg képviselője lettem. Azok az emberek, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, azok önmagában azt vették tőlem rossz néven, hogy politikával foglalkozom, talán nem is annyira a pártválasztást. Képviselőségem négy éve veszteségnek számított azért is, mert kiestem egy csomó olyan dologból, ami nekem egzisztenciálisan fontos lett volna, és ami az én szellemi igényeimet is kielégítette volna. Komolyan szó volt róla, hogy kineveznek professzornak a Kertészeti Egyetemre – ezt sutba dobták. Működött a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület, az ottani tevékenységet kénytelen voltam áthárítani másokra. Emiatt az egyesület szinte teljesen megszűnt létezni, bár magának az egyesületnek a létjogosultsága is csökkent egy kicsit időközben.

Az SZDSZ-ben először a bicskei körzetet ajánlották, de végül is Érdre, pontosabban az Érd, Százhalombatta és Diósd választókerületbe kerültem, és örültem neki, mert érdekesnek láttam azt a területet. ’94-ben engem tényleg könnyedén meg is választottak Pest megye 9. választókerületében országgyűlési képviselőnek. Én pedig, azt hiszem, tisztességesen igyekeztem is ezt csinálni. Elejétől fogva megmondtam, hogy engem elsősorban természetesen a vidék és a mezőgazdaság érdekel, más témákban nem is érzem magamat eléggé felkészültnek. Amikor a ciklus közepén éppen új elnök volt, Kuncze Gábor, akkor – abban a ciklusban hatvankilenc képviselője volt az SZDSZ-nek – mindenkivel megbeszélte a jövőt, és én megmondtam neki, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni, és úgy érzem, hogy az SZDSZ nem tartja elég fontos témának, nem szívügye ez a téma. Erre a Kuncze Gábor azt mondta nekem, hogy „nézd, Gyuri bácsi, ez egy kis párt, amelyik három-négy témával tud behatóan foglalkozni, és ezek között nincs ott a mezőgazdaság”. „Gábor, akkor viszont vedd tudomásul, hogy én a következő ciklusban nem akarok képviselő lenni” – válaszoltam neki. Ebben megállapodtunk, és én, úgy érzem legalábbis, tisztességgel végigcsináltam még a hátralevő két évet.

Az SZDSZ-ben egy kiváló társaságot találtam tényleg, emlékezetesen kiváló társaságot, ami egy kicsit emlékeztetett persze a Borsos-féle társaságra is, de azért nem volt a szívemhez annyira közel, mint Borsosék. Igazában nem is találtam barátot magamnak ebben a pártban, csak olyanokat, akikkel együtt akartam dolgozni vagy tevékenykedni. Olyanok voltak, mint Kis János, akivel akkor nagyon jó kapcsolatom volt. Tamás Gazsi – mármint Gáspár Miklós – meg Tölgyessy Péter, akivel később is, még fideszes korában is jó kapcsolatot tartottam, vagy Dornbach Alajos, akivel egy kicsit jobb, közelebbi viszonyba is sikerült kerülnöm, Eörsi István, Eörsi Mátyás. Juhász Pál pedig négy éven keresztül az állandó vitapartnerem és nagyon becsült mezőgazdász kollégám volt. A legjobb kapcsolatom Tardos Mártonnal volt, akitől mint közgazdásztól igen sokat tanultam, és sok problémát tudtunk megbeszélni egymással. Szellemileg is elég közel voltunk egymáshoz. Ő nagyon szerette a természetet, és annak ellenére, hogy Leányfalun volt egy villája, nem nagyon ismerte a kertészkedést. Nagyon szeretett kirándulni, élvezte is, és tisztelte a természetet. De a szakmáról is sokat beszéltünk, és nagyon gyakran meghívott a nemzetközi delegációkkal való találkozásaira, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről. Talán értékelte is azt, hogy én viszont a mezőgazdasághoz sokkal többet értek, mint ő. Ő egy igazi urbánus lélek volt, de tudta, hogy ez hiányzik neki. A többieket, azokat sokkal kevésbé ismertem. Síeltünk néha együtt Tardos Marcival meg Litván Györggyel.

Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.

Tisztségeim megszaporodásával is tudományos teljesítményem az elsődleges. A magyar szociológusok publikációinak számát tekintve biztosan az elsők közt vagyok, sok a külföldi publikációm is. A másik tényező: a rendszerváltozással létrejött vákuum fölfelé szívott. Én nem voltam párttag, a múltamban nincs olyan folt, ami gátolta volna, hogy valamilyen pozíciót kapjak. A helyzet volt olyan, hogy az egyetem nagy része egyik pártnak sem elkötelezett rektort akart, aki viszonylag normális viszonyt ápol az egyetem nagy többségével. Ahogy egy hallgató megfogalmazta: „A professzor úrról nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra kirúgja az egyetem egyharmadát.” Tőlem nem féltek, mert én nyugodt átmenetet biztosítottam. Megpróbálták felhasználni ellenem, hogy Antall József iskolatársa voltam, sokan azt várták, hogy az MDF helytartója leszek. Erre azt mondtam, hogy valóban Antall iskolatársa voltam, de Tőkei Ferencnek pedig nyolc éven keresztül voltam osztálytársa, nagyon jó barátságban vagyok is vele – ettől még nem vagyok marxista. Nem is tudom, az Akadémia, miért engem választott taggá. Különösebb ismeretségekkel nem rendelkeztem, amelyek ezt elősegítették volna. Az Akadémia nyilván olyan társadalomtudósokat akart választani, akik sohasem voltak párttagok. A szociológusok közül kézenfekvőnek tűnt, hogy engem választanak, mert hasonló „előfeltételekkel” csak Cseh-Szombathy László és én rendelkeztem. Az én megválasztásomat követően, 1993-ban ő is akadémikus lett.

Leginkább szimbolikus ügyek miatt robbannak ki viták. Az egyik ilyen vitakérdés volt a Marx-szobor ügye. Mióta rektor vagyok, senki nem állt elő komolyan azzal az ötlettel, hogy Marxot tegyük ki az aulából, de tudom, ez még mindig ott motoszkál többek fejében. Amíg én rektor vagyok, nem fogom kidobni. 1993 tavaszán Bohó Róbert – aki 1956-ban az egyetem oktatója volt – vetette föl azt a gondolatot, hogy legyen egy Nagy Imre-emléktábla az egyetemen. Ezt az ötletet örömmel elfogadtam. Bejelentettem, senki sem szólt ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ha Nagy Imrét kitesszük, akkor tegyük ki Teleki Pált is, ő is az egyetem tanára, sőt dékánja volt, ő is miniszterelnök volt, és bizonyos értelemben ő is feláldozta az életét az országért. Ezt is bejelentettem. Először erre sem szóltak semmit, de aztán elkezdődött, hogy miért is tesszük ki Nagy Imrét, miért is tesszük ki Telekit. Amin csodálkozom, mert ahogy Nagy Imre összes cselekedetével sem tudok azonosulni, úgy Teleki minden cselekedetével sem. Mégis, mindkettő a magyar történelem nagy alakja, mindkettő azok közé tartozott, akikre tisztelettel tudok gondolni, és mindkettő az egyetemen tanított. Nagyon sok kollégám egyetért velem, de a vitában nyilvánvalóan pártszempontok, politikai indulatok csaptak össze.

Itt helyben súlyos gondok vannak, mikroformában van jelen a harmadik világ problémája, aminek a megoldására még nincs modell. Az emberi jogokat chartába foglalták, az emberhez méltó tevékenységet viszont nem vették bele. Ha valamit szeretnék, akkor ezen segíteni. A jövő nem kilátástalan. A kommunista rendszernek két súlyos csapása volt az egyház számára. Először lefejezték az egyház szellemi elitjét, ezek a szerzetesrendek voltak. Utána pedig a kezét-lábát vágták le, ezek pedig a katolikus kántortanítók voltak. A rendszerváltozás után új lehetőségek adódtak az egyház számára, megnyílhattak a katolikus iskolák, és újra létesültek a szerzetesrendek. Miskolcon például két katolikus gimnázium van. Óriási a jelentősége a jövendő számára, hogy lesz olyan elit értelmiségi rétegünk, amelynek tagjai ízig végig modernek, otthon vannak az információs társadalomban, ugyanakkor nincsenek kiszakítva a családi, a nemzeti és a vallási gyökereik.

Úgy látom, hogy a változás tovább rombolta a hagyományainkat. Az emberi közösségek alapvető kötődései sok ezer évre nyúlnak vissza. Ezek hatalmas, szövevényes, szerves kapcsolatrendszerek, amelyeknek története van. Az elmúlt ötven év állandóan szaggatta ezeket a gyökereket, az utóbbi tíz évben pedig mindez csak fokozódott, mert a szabadság és a jólét égisze alatt történt. Most már nemcsak hogy szabad a hittan óra, hanem az itteni iskolában a tanrend összeállításánál elsőnek a hittant rakják be, hogy a főállású hitoktatóm két nap alatt le tudja adni az óráit, így van a másik faluban, Girincsen is. Ugyanakkor a gyermekek vasárnapi miselátogatása drasztikusan visszaesett. Ez a folyamat már korábban elkezdődött, a televízió pedig felgyorsította. Nagyon mély az erózió. Azért van egy mag, azok a családok, amelyekben több nemzedék él együtt egy házban vagy a falun belül szoros rokoni kötelékben. Ők meg tudták õrizni a keresztény vallásos hagyományokat úgy, hogy közben nem deformálódtak ebben a modern társadalomban. Van egy éles választóvonal aszerint, hogy ezt a tömegkultúrát – ha kultúrának nevezhetjük ezt a moslékot –, amivel elöntöttek bennünket, ki veszi át, és ki képes ellenállni. Itt minden gyerek jár hittanra, de kétarcú a dolog. A vallásos nevelés a személyiségformáláshoz tartozik. A személyiség lényeges része három éves korig kialakul. Ehhez mi hozzá tudunk adni valamit, ami nagyon fontos. Ha valaki, mondjuk, egy cigánygyerek az iskolaévek alatt megtanulja a Miatyánkot, meg az Üdvözlégy Máriát, akkor egész életén keresztül másként gondol majd az élet alapvető dolgaira, a Tízparancsolatra, mint az, akinek ez semmit sem jelent. Az a kettősség jelent igazán problémát, hogy mást tanulnak az iskolában, a hittanon, és mást tapasztalnak otthon. Akárcsak a kommunizmus alatt. Hiába tanulják a Tízparancsolatot, ha otthon közösen nézik a pornókazettákat. Korábban a faluban nem volt prostitúció, pláne nem a cigányok között, és most van. Nem volt uzsora sem, és most van. Itt nagy ellentétek feszülnek. Ezért olyan fontos, hogy most már hároméves kortól óvodába járhatnak a gyerekek. Az egyébként is zsúfolt iskola egyik termében volt az óvoda, a huszonöt férőhelyen negyvenöt gyerek szorongott két korcsoportban. Biztattam a polgármestert, hogy el kell kezdeni az óvodaépítést minél hamarabb. Hála egy belga katolikus építőipari iskola nyári táborainak – három éven keresztül dolgoztak itt, pénzt is hoztak –, a segítségükkel az itteni önkormányzat képes volt felépíteni az óvodát. Most lesz az ünnepélyes avatása, Antall József nevét veszi fel. Heroikus erőfeszítés volt, rengeteg társadalmi munkával és kétségbeesett koldulással. Azok a hatalmas beruházások, amik az elmúlt tíz évben megvalósultak – a víz, a gáz, a telefon, a csatorna –, annyira leterhelték banki kölcsönökkel az önkormányzatot, hogy ilyenbe nem tudott volna egyedül belevágni. A külföldi segítség elindított egy szélesebb körű támogatást. Az az anomália, hogy a költségvetés statisztikai átlaggal dolgozik, a probléma pedig helyi. Magyarországon demográfiai apály van, nálunk pedig demográfiai robbanás. Ebben az ezerkétszáz lelkes faluban harminc gyereket keresztelek évente, és a legnagyobb részük cigány származású. Nekik most kell óvoda, nem tíz év múlva. Ha két-három emberben van életerő, fantázia, kreativitás, akkor ők meg tudják oldani azt a problémát, amit egyébként nem tud megoldani az egész világ. Több alapítványunk is van. Az elsőt még a rendszerváltás előtt hoztuk létre a fogyatékos gyerekek nyaraltatására, ez a Conditio Humana Alapítvány, ma is működik. 1995-ben pedig, hogy a falu segítségére legyünk, létrehoztuk a Köröm Életminőségéért Alapítványt. Aztán jött egy nagy botrány, három vérhas megbetegedés. Az én híveim ugyanis eljárnak kukázni Tiszaújvárosba. Éjjel fölkelnek, tizenhat kilométert bicikliznek, és hozzák haza a nejlonzacskókat – abból fonnak lábtörlõt –, a kidobott biciklikerekeket meg a kenyérhéjat, amivel a disznókat etetik, és olykor ők is megeszik. Ez egy negatív szenzáció volt, a sajtó, a TV megszállta a falut, aminek az eredménye egy válságkezelési program lett. Ötmillió forintot adott a minisztérium, és a cigánytelepről eltávolították az évtizedek óta felhalmozódott szemetet, felszántották a kerteket. Negyvenkét helyen szilárd klozetot telepítettek, és szemétgyűjtőket helyeztek el. Az a pénz elfogyott, de kaptunk támogatást egy felemelkedési programra. Az alapítvány keretén belül úgy foglalkozunk a gyerekekkel, hogy játszva sajátítsák el a háztartási ismereteket. Barátaim, akik kimentek Franciaországba, egy katolikus közösségbe, az itt vásárolt házukat, kertjüket átadták nekünk, és ezen a portán folyik már egy éve a program.

Amikor kiléptünk a Köztársaság Pártból, másnap megjelent Nagy Tamás, hogy legyünk az ő tanácsadói. Megkérdeztük, hogy „Mit fog ehhez szólni Palotás? Elszakítottuk a babaruhát, és akkor te, a legközvetlenebb szövetségese, fölveszel bennünket?” Mondta, hogy őt ez nem érdekli, mert neki szüksége van arra, amit mi tudunk. Úgyhogy Fábri Gyurival az Agrárszövetség tanácsadói voltunk a kampányig. És aztán még a következő kampányban is ott voltunk egypár hónapig, négy évvel később, 98-ban. Próbáltuk kitalálni, hogy mit lehet csinálni abban a megváltozott politikai helyzetben. Ugye, tudjuk, hogy a tanácsadók nem azért vannak, hogy megfogadják a tanácsaikat, hanem azért, hogy aki csinálja, aki a bőrét viszi a vásárra, az jobban meg tudja fogalmazni azt, hogy ő mit miért akar. És igazából ez a szerep volt az, amiben én jól éreztem magam. Tehát nekem a tanácsadó szerep jobban passzolt, mint a közvetlen szereplés. De ez egy kitérő volt. Arra jó volt, hogy többet ilyet nem fogok csinálni.