Fogarassy Miklós 1939. június 27-én született Budapesten polgári családban. Apja, aki vezérkari tiszt volt a magyar hadseregben, 1941-ben eltűnt a doni fronton. A családot 1951-ben kitelepítették. Középiskolai tanulmányait a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban végezte. 1956-ban beválasztották a Győri Ifjúsági Bizottság tagjai közé, közreműködött a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányok megszervezésében. Egyetemi felvételi kérelmét többször is elutasították származása miatt. 1957–1962 között az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott. 1959-től az ELTE BTK magyar–könyvtár szakos hallgatója volt esti tagozaton. 1961-től jelentek meg irodalmi, képzőművészeti és szociológiai tanulmányai, kritikái. 1962–1968 között a Magyar Írószövetség Könyvtárában dolgozott. 1968-tól az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjának munkatársa, az Új Könyvek című lap egyik szerkesztője, a hazai gyermekkönyvtárak és a könyvtári-informatikai fejlesztések szakembere volt. Jan Vermeer, Mészöly Miklós és Tandori Dezső munkásságáról jelentek meg könyvei. 2002-ben nyugdíjba vonult. 2013. augusztus 14-én meghalt.
Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.
1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!
Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.
Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.
Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.
Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.
Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.
Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.
56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.
Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.
Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.
Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.
Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.
Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.
Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.
Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.
Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.
Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.
Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.
Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.
Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.
Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.
Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.
Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.
Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.
Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.
Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.
Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.
Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi Intézete egy nagyon speciális intézmény volt, és most is az. (Most Könyvtári Intézet a neve). Mint a nemzeti könyvtár egyik sajátos főosztálya egészen önálló egységként működik. A hatvanas évek elején hozták létre. Szükség volt ugyanis valamifajta olyan szervre, amelyik nem a minisztériumi irányítás maga, de ugyanakkor a könyvtári hálózatokba szervezett közművelődési könyvtáraknak, meg más könyvtári fejlesztéseknek egyfajta fejlesztő intézete, agytrösztje. A továbbképzésben, különböző szakmai fejlesztési munkákban központi szerepet játszó intézmény volt, viszonylag limitált létszámmal. Az egész intézetnek 40-50 munkatársa volt. Ennek volt a része az Új Könyvek szerkesztősége, amelyet állománygyarapítási osztálynak hívtak. A szerkesztés mellett ugyanis itt a munkatársak a különböző könyvtártípusok gyarapítási, szakmai problematikájával is foglalkoztak. Ezen kívül volt az intézménynek egy szakkönyvtári osztálya, ahol nagyon korán elkezdődött a tudományos és szakkönyvtárak számítógépes rendszereinek kidolgozása – nagyon primitív gépeken, de a nemzetközi szakirodalom alapján. Volt olvasásszociológiai osztály, akkoriban jött létre, amikor én odamentem. Négy-öt főből álló kutatói gárda dolgozott ott. Volt egy könyvtártechnológiai osztály, amelyik a könyvtári technikával foglalkozott, a könyvtárépítéstől kezdve a raktározás, a katalogizálás és egyéb, a praktikumot érintő kérdések specialistáit fogva össze. Az intézmény centruma lényegében a szakkönyvtár és a dokumentációs osztály volt, sokféle szakmai referáló szolgáltatással. Én elég sokat utaztam korabeli szocialista országokban, de ilyen jól megszervezett dokumentációs hátteret sehol sem láttam.
Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.
Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.
Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.
Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.
Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.
Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.
Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.
A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem.
A feleségem délvidéki születésű, a nyolcvanas években költözött át. Szülei zombori illetőségű polgáremberek, egy kis nyaralóval a Duna partján. Rendszeresen jártunk haza, így aztán elég sok mindent tudhattam az ottani viszonyokról. Az egyik ilyen nyári hazautazáskor a televízión láttam a képeket, ahogyan Eszéken szerb tankok menetelnek, meg a képsorokat, ahogy kitör a polgárháború. Az ember ilyen leesett állal éli meg ezeket a szinkron történelmi eseményeket, és azt a szinte hihetetlen élményt, ahogy a szövetségi állam összeomlik, hiszen a gyönyörűnek látott Jugoszlávia paravánja mögött alapvető tisztázatlanságok szennyese volt a szőnyeg alá söpörve. Eleinte el sem lehetett képzelni, mi következik majd a szlovén és a szerb tüzérségi harcokból.
Az a Rembrandt-önarcképek könyve, amelyen most dolgozom, a Vermeer-esszéhez hasonló jellegű műnek ígérkezik. Valahogy a fordítottja, mert Vermeer mindig hátat fordít, nem mutatja az arcát, Rembrandt viszont mániákusan tanulmányozza a tükörben látott arcait. Ezzel a két nagy művésszel foglalkozni, meg ezeken a jelenségeken elmélyülten gondolkozni, érdekes és építő jelegű feladat.
Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját.
Megyek tovább a névsoromon. Kenedi János. Nem is tudom felidézni, hogyan ismerkedtem meg Jancsival. Feltehetően akkor kerültem vele szorosabb baráti kapcsolatba – említettem már –, amikor az Új Könyveknél szerkesztő voltam, és ő, mint állástalan, az összes legális munka-forrásoktól eltiltott valaki, elég rendszeres járt be hozzánk, ahogy ő mondta a „recigyárba”. A hatvanas évek végétől közel is laktunk egymáshoz, én ott laktam a Móricz Zsigmond körtér környékén, Jancsi meg a Villányi úton. Nem volt ez mélyebb barátság, de őszintén jóban voltunk, sokszor fölmentem hozzá, vonzott a radikalizmusa, a mély műveltsége. Amikor a Profil című összeállítást szerkesztette, megtisztelő volt számomra, hogy Mészölyről szóló tanulmányomat belevette. Jancsi padlástéri lakásában – akár kettesben voltunk, akár mások társaságában – mindig eleven, felvillanyozó volt a szellemi légkör. Akkoriban Jancsóval foglalkozott, sajtótörténettel, Szabó Zoltánnal, Bibót szerkesztett. Jancsival egy közös baráti vonzalmunk is összekötött: ő is odaadó híve volt Szűcs Jenőnek, akivel a hatvanas évek elejétől voltam baráti kapcsolatban. Szűcsöt a felesége révén ismertem meg, ő évfolyamtársam és kollégám volt. Hallatlan érdekes egyéniség, kevés beszédű, de remek judíciummal megáldott ember volt, amikor megszólalt, mondataiban mindig rejtőzött valami mély szellemi tartalom. Tulajdonképpen remek humora is volt, óriásiakat tudott kacagni. Jenőékhöz elég rendszeresen jártam, és a nemzeti kérdésről szóló munkáit éppoly nagy lelkesedéssel olvastam, mint az Árpádokról írt műveit.
Barátaim sorát Marno Jánossal szeretném lezárni, a neves költővel. Félig-meddig közös undergrund irodalmi körökben ismerkedtem meg Erdély Miklóssal, Rácz Péterrel, Tábor Ádámmal… Ennek a kapcsolati hálónak a rajzolatát még azzal egészíteném ki, hogy miután Radics Viktóriát a nyolcvanas évek közepén Újvidéken megismertem és kettőnk között szerelem, majd házasság alakult ki, közel kerültem a baráti köréhez is. Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Kalapáti Ferenc, Szügyi Zoltán, Sebők Zoltán alkották azt az Új Symposion-generációt, amely Jugoszláviában tudatosan választotta az ellenzéki, radikális irodalmi szerepet. Hidegre is tették őket, ellehetetlenítve az egzisztenciájukat. Viktóriának ezek a barátai nálunk is sokszor megfordultak, amikor Pestre jöttek. Sokan itt is aludtak, beszélgettünk sokat. A sors különleges ajándékának tartom, hogy ezt az akkor még a háború előtti miloševići Jugoszláviában élő nagyon radikális, tiszta gondolkodású, bátor értelmiségi, irodalmár embereket megismerhettem. Máig is felettébb jóban vagyok velük. Ismeretségi horizontom ezzel egy olyan irányba nyílt meg, amiről korábban is voltak olvasói ismereteim. A kilencvenes évek elején szép lassan átszöktek, átköltöztek Magyarországra, menekülve katonaság elől, menekítve gyerekeiket, családjukat.
Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
Tihanyi László 1949-ben született Győrben. Édesanyja női szabó kisiparos volt. Édesapja, Tihanyi Árpád (1916–1957) magyar–történelem szakos tanár, 1956. október 25-én a győri tüntetésen elszavalta a Nemzeti dalt. Másnap, miután hírét vette a mosonmagyaróvári vérengzésnek, önként vállalta, hogy segít a rend helyreállításában. Békítő és embermentő szerepe ellenére halálra ítélték és kivégezték. Bátyja, Árpád (1944) elvégezte a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolát, majd a Győr-Sopron Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál dolgozott. A hetvenes évek közepén felmondásra kényszerítették, ezt követően másfél éven keresztül nem kapott képzettségének megfelelő munkát. Később a Komárom Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál volt felvásárló, majd osztályvezető, végül Tatán kirendeltség-vezető lett. László 1967-ben elvégezte a villanyszerelői szakközépiskolát és az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál helyezkedett el. Főiskolára készült, de munkahelye apja 56-os elítélése miatt nem javasolta felvételét. 1968–1971 között sorkatonai szolgálatot teljesített. 1971-től a győri Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál volt villanyszerelő. Esti tagozaton villamosipari technikumot végzett, majd 1979-ben a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola levelező tagozatán üzemmérnöki diplomát szerzett. 1975-től a győri kórházban műszaki ügyintéző, később csoportvezető, 1992-től fejlesztési osztályvezető volt. 2010-től nyugdíjas. Felesége szintén az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgozott ügyintézőként. Egy fiuk van. 1988-ban kezdeményezte apja rehabilitálását, 1989-ben pedig a sopronkőhidai temetőben elhantolt győri kivégzettek exhumálását és végső nyughelyre temetését. A kutatást és a kihantolást végig nyomon követte. Édesapja hamvait a családi sírhelyen temették el, Győr városa díszpolgári címet adományozott Tihanyi Árpádnak. Tihanyi László 1994-től 1999-es megszűnéséig a Szigethy Attila Alapítvány kuratóriumi elnöke, 2002-től 2013-ig a Szigethy Attila Társaság elnöke volt. Az MDF mosonmagyaróvári szervezete több emléklappal ismerte el tevékenységét.
1953-ban halt meg az apai nagyapám, ehhez kapcsolódik egy misztikus történet. Ahogy minden családban van nézeteltérés, a mi családunkban is volt, és azt hiszem, a szüleim jól rendezték el. Apám általában úgy zárta le a vitát: ugyan, hagyjad, Mária, ezt a pár évet még kibírod velem! Ennek az a magyarázata, hogy 53-ban, miután meghalt a nagyapám, édesapám vele álmodott, és álmában azt mondta neki a nagyapám: ne búsulj, fiam, négy év múlva találkozunk. Mindig így mesélték. És szegény négy év múlva, 1957. december 31-én meghalt. A szülő–fiú kapcsolatban náluk rendkívüli tisztelet volt a követelmény, amellett meg apám rendkívüli módon szerette az édesapját. Nem volt babonás ember, de ez az álom gyakran eszébe jutott. Apám búcsúlevelét is misztikus körülmények között találták meg. A ruhái – köztük egy bekecs –, miután kiadták, édesanyám nagynénjéhez kerültek Olaszfára, mondván, ott, falun még el tudják használni. Egyszer csak anyám nagynénje megjelent édesapám búcsúlevelével. Ő úgy mesélte el, hogy éjszaka azt álmodta, édesapám az ölébe tette a bekecset, mire ő fölriadt. Rögtön szólt Miklós bátyámnak: Miklós, hol a bekecs? Ment is az öreg ki az istállóhoz, és hozta be a bekecset. Fölfejtették, és ott volt édesapa búcsúlevele, összehajtogatott vécépapíron, tintaceruzával írva. Van egy másik levél, amit szeptemberben hivatalosan írhatott a börtönből az elsőfokú halálos ítélet után, azt ellenőrizték, de amelyik be volt varrva a bekecsbe, azt nem. Szegény, úgy tudott írni a halálos cellában, hogy sem formai, sem helyesírási hiba nincs benne.
Fantasztikus, ahogyan az életet látta. Tulajdonképpen ezt hagyta örökül. A búcsúlevelet az első pillanattól kezdve ismertük, annak minden betűjét tudtuk. Édesanya már a kezdet kezdetén sem óvott bennünket az események ismeretétől. A győri tárgyalásra is elvitt mindkettőnket. Én egyre emlékszem. A foglyoknak lehetett ennivalót adni, és édesanyám az akkoriban a Vöröskereszttől származó szardíniás szendvicset csinált. Nagyon megkívántam a szendvicset, jó lett volna megenni, de édesanya azt mondta, édesapának lesz. De ezután is olyan jó lett volna megenni azt a szendvicset. Azt szoktam ismételni magamnak, hogy hát kicsi gyerek voltam… Hátul álltam, előttünk sok magas ember, nem merem azt mondani, hogy láttam őket, azt sem tudom, hogyan jutottunk oda, csak a szendvicsre emlékszem. Mentünk a börtön melletti parkba is, hogy lássuk édesapát az ablakban – mindig egy kendőt láttunk –, a börtönrácson keresztül. Aztán észrevették, és átvitték egy másik cellába. Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat.
Nehéz a történtek kibogozása, különösen a visszaemlékezésekből. Amikor mi ennek komoly jelentőséget tulajdonítottunk, édesapa már nem volt itthon. Aki kapott két évet vagy tíz évet, miután hazatért, mesélhetett a családnak. Tőle már nem lehetett kérdezni. Azt tudom, hogy az óvári út után édesapa az átlagpolgár tevékenységén túl nem sok mindent tett. A pedagógusoknál is alakult valamilyen szervezet, amely főleg azt célozta, hogy a gyerekekkel tudatni kell, mi történik az országban, és a leghatározottabban meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a fegyveres harcokban. Talán 27-én történt, hogy több diákja felkapaszkodott egy teherautóra, hogy Pestre menjenek harcolni, de apu és még néhány pedagógus leszedte őket. Csak agyonlövették volna magukat.
Amikor jöttek a kuncsaftok, édesanya állandóan mesélt, hogyan történt, mint történt, min mentünk keresztül. Kisgyerek voltam, bent lehettem, és hallgattam a történeteket: mi történt, mit mondott édesapa, hogyan szavalta el az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című versét. Állandó téma volt a családban, hogy megtörtént ez a tragédia, de mégsem éltük meg tragédiaként. Ebben a nyíltságnak volt a legnagyobb szerepe, annak, hogy mindig beszéltünk róla. Mivel soha semmi nem volt titok, semmi olyasmi nem történt, hogy egy titokról hirtelen kiderül az igazság, és azt megdöbbenve veszi tudomásul az ember.
Összegezve az egészet, a tragédián túl azt mondhatom: ez az egész pozitív irányba befolyásolta a személyiségemet. Amikor éreztem, hogy valami nehezen megy, illetve nem úgy engednek, mint másokat, az munkált bennem, majd én megmutatom ennek a sok gazembernek. Például akkor is megszerzem a diplomát, ha megpróbálnak elgáncsolni. Az ember nem látott más lehetőséget az elégtételszerzésre, mint hogy bebizonyítsa, akkor is előbbre tud lépni, ha bármit tesznek ellene.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, a bátyám tizenkilenc-húsz, nyilvánvaló volt, előbb-utóbb elkerülünk a háztól. Egyszer megjelent nálunk Czéh Sanyi bácsi, régi ismerős, aki együtt tanított édesapával. Később is meglátogatta néhányszor édesanyát. Szóba került, hogy eljöhet-e máskor is. Édesanya megkérdezett bennünket is. Megértettük, hogy biztosan nem akar egyedül maradni, régóta ismertük őt, korábban evangélikus kántortanító – úgymond közülünk való volt. Hamarosan házasságot kötöttek. Százszázalékos rokkant volt, már akkor bottal járt, később tolókocsiba került. T iszteltük, szerettük, befogadtuk a családba, de a mi életünk ettől nem változott. Az megnyugtató volt, ha elmentünk csavarogni, anyánk nem maradt egyedül. Ez a házasság egymás tiszteletére épült és tulajdonképpen legalizálta Sanyi bácsi látogatásait. Sajnos állapota egyre rosszabb lett. Sclerosis multiplex betegsége volt, egészen fiatal korától. Megtettünk mindent, amit egy ilyen családban meg lehet tenni. Én a hátamon hordtam le kerekezni, hogy el ne essen a lépcsőn. Aztán közösen vettünk egy Trabantot. Amikor elvittük Balatonra, úgy nézett ki az autó, mint a karácsonyfa, fölpakoltunk és bezsúfolódtunk. Már nős voltam, Sanyi bácsi, az anyám, a feleségem meg még Gergő is a Trabantban, a csomagtartó megpakolva. Sanyi bácsi idővel nagyon rossz állapotba került. Egy-két hónapig én jártam föl édesanyához minden reggel – már külön éltünk –, hogy segítsek. Nehéz volt. Féltünk, hogy édesanyám rámegy. Próbáltak bekerülni nyugdíjasházba, ahol van orvosi ellátás, nővér, minden, de nem sikerült. Akkoriban igen nagy keletje volt a nyugdíjasházaknak. Nővért nem tudtak volna fogadni a nyugdíjukból, egy év után viszont Sanyi bácsinak sikerült bekerülnie a szociális otthonba; egyedül volt a szobában, jobban lett, később zenét és németet tanított, tanítványok jártak hozzá. Édesanya mindennap ott volt. Sanyi bácsi 1984-ben meghalt. Édesanya sokáig a régi lakásában élt, de aztán lakásfelajánlással sikerült kijárni, hogy bekerüljön a nyugdíjasházba. Még a telefont is el tudta intézni. Szeret ott lakni.
1989. július 26-án az Igazságügyi Minisztériumból megkaptuk a levelet, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, de éreztették, nem lesz egyszerű, mert a temető nagy, pontosan nem behatárolható, hol keressék őket. Nem biztattak eredménnyel. 1989. október 15-én ezt írtam az Igazságügyi Minisztériumnak: Pantali Zoltán százados megerősítette a soproni EKA-tól kapott értesülésemet, miszerint az édesapám perében kivégzetteket, valamint Szigethy Attilát és Török Istvánt – a soproniaktól tudtam meg ennek a felkelőnek a nevét – a rabtemető egy jól elkülöníthető, mintegy harmincöt négyzetméteres területén temették el. A temetésnek vannak szemtanúi. Mivel a kihantolásnak, exhumálásnak, azonosításnak és végső nyughelyre szállításuknak jogi és gyakorlati akadályai megszűntek, az eljárások elvégzésére mielőbbi időpont kitűzését kérem. Erre Dornbach Alajostól, a TIB jogászától kaptam egy levelet, ami nagyon nem tetszett nekem. Amellett, hogy együttérzéséről biztosított, javasolta, vonjuk vissza a kérelmünket. Azzal indokolta, hogy ilyen sűrűn betemetett helyen csak akkor van értelme elkezdeni a feltárást, ha igen nagy bizonyossággal lehet valószínűsíteni, melyik sírhelyen van az eltemetett személy. Rájöttem, hogy Dornbachot az Igazságügyi Minisztérium kereste meg, mint a TIB jogászát. A TIB-től viszont azt vártam volna, hogy az asztalra vernek, és azt mondják, ameddig ásó van, addig ásnak – főleg azok után, hogy nagy valószínűséggel tudtuk, hol vannak –, nem pedig azt, hogy álljunk el a kérelmünktől.
Korábban a többiekkel sem igen tudtunk egymásról, nem adhattunk fel hirdetést, hogy megtaláljuk egymást. Egyszerűen nem tudtam, hova menjek, kit keressek. Még csak az kellett volna, hogy megtudják, szervezkednek a kivégzettek hozzátartozói.
Erre a levélre postafordultával jött válasz, hogy menjek be a titkárságra megbeszélni a dolgokat. A többieknek is írtak. November 21-én találkoztunk Borics úrral. A nejem jött el velem, a Gulyás lányok is ott voltak, ott volt Földesné, Irmi néni meg Zsigmondéktól valaki. Borics azzal kezdte, hogy kikérte magának a levél hangvételét. Emlékeztettem rá, hogy korábban nagyon udvariasan fogalmaztam, de csak nesze semmi, fogd meg jól választ kaptam. Igenis jogutódnak tartom őket, akik mindenről tudtak. Azt is megkérdeztem tőle, hogy koros ember lévén, mit csinált eddig? Nem az igazságügyben vagy a pártállam berkeiben dolgozott? Akkor hogy lehet, hogy nem tekinti magát senki utódjának sem? Meg kijött belőlem még olyan is, amit most nem akarok elismételni. Ő meg valami olyasmit is mondott, hogy mik derülnek ki ebben az országban. Alig tudtam uralkodni magamon, azt hittem, agyonütöm. De mondtam neki, tekintsünk el ettől, nem ezért jöttünk, mindketten tegyünk be egy szép fehér lapot a dossziéba, aztán írjuk le, ki mit és hogyan lép. Ezután mindent megígért.
Ez azért is érdekes, mert a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Kertész Péter írta, és úgy állította be, hogy a lincselők Győrből mentek Mosonmagyaróvárra. Én aztán megírtam neki, le is hozta az újság, hogy óriási tévedésben van. Mert a Népbíróság mindent elkövetett, hogy győri illetőségű lincselőt találjon, és gondolhatja, ha nekik nem sikerült, nem is volt ilyen. A korabeli ítélet sem tartalmazta, de még a vád sem, hogy Győrből érkeztek volna lincselők Óvárra.
A feltárást elvben engedélyezték, de az exhumálási és az azonosítási eljárást minden kivégzett esetében a hozzátartozóknak kellett kérvényezni. Mivel a kilenc érintett közül egynek, Török Istvánnak a hozzátartozóiról semmit sem tudtam, írtam a Tér – Kép című újságnak, tegyék közzé felhívásban, hogy keresem Török hozzátartozóit. Ők aztán a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézetnél jelentkeztek. 1990. január végén elküldtem az Igazságügyi Minisztériumba a közös kérvényt, és áprilisban dr. Bajnóczky Istvántól, a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetőjétől kaptam levelet, hogy április 6-án megbeszéljük a dolgokat. Ettől kezdve elég sok megbeszélés volt, hogy mikor és hogyan kezdik a feltárást. 1990. április 17-én kezdték el. Enyhe tél lévén, ebben az értelemben szerencsénk volt. A feltáró csoportban egy győri régész házaspár, dr. Tomka Péter és dr. Szőnyi Eszter vett részt, a csoport vezetője Bajnóczky István volt. Bajnóczky doktort felületesen ismertem a kórházból, a régészeket korábban nem ismertem. Hamarosan kiderült, hogy Eszter édesapját az ötvenes években elvitték, négyéves „továbbképzésre”, ami hozzájárult, hogy ötvenegynéhány éves korában meghalt. Ezt csak azért mondtam el, mert nekünk ez garancia volt a hozzáállásukra.
Az első megbeszélésen, amit Bajnóczky doktor összehívott, bemutatta azokat az embereket, akik majd a feltárás anyagi és egyéb feltételeit fogják biztosítani. A bódétól kezdve az aggregátorig, a vizes bödönig, hogy ott mi mindent kell létrehozni. Szakmailag meghatározott rendszer szerint kezdték a munkát: kutatóárok satöbbi, amiben később egy kicsit kiokosodtunk. A kezdési pontot a temető északnyugati csücskében jelölték ki, hiszen Karakás emlékei szerint Szigethy Attilának ott kellett lennie. Nagyon sok sírt tártak fel, amit a feltárási napló rögzít. Találtak egy üres koporsót, amelyről többen úgy vélték, biztosan Szigethy Attila koporsója, és kilopták belőle a holttestet. Meg is jelent egy cikk, Az üres koporsó titka, mindenféle újságírói dolgokkal kiszínezve.
Azt hiszem, 64-ben temettek oda utoljára. A sírhelyeket egy bizonyos időpontig megjelölték, idővel viszont letettek erről a szokásukról, már senki sem tudta, milyen sorrendben és rendszerben temettek. Egyszer nagy izgalom támadt, mert két koporsó körvonalai jöttek elő a tisztítás során, nyilván egyszerre helyezték oda őket, ráadásul fejtől s lábtól voltak. Karakástól is hallottunk hasonlót. Akkorra ebben is megedződtünk, elég sok csontot meg koponyát láttunk, de ennek a két sírnak a feltárását másképp vártuk, azt hittük, hogy ők azok. Irmi nénit tudtam csodálni, ő volt kinn a legtöbbet. Volt olyan időszak, amikor később mentem ki, és Irmi néni azzal fogadott: Gyere, Lacikám, megmutatom neked! Lemásztunk a gödörbe, Irmi néni fölemelte a nejlont, és megmutatta a csontokat. Megrendítő volt, ahogyan tudott róla beszélni: látod a kis bajszát, szegénynek. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy néztük a fogazatot, meg hogy volt-e bajsza. Mi azokat a jegyeket kerestük, amelyek alapján beazonosíthatók. Édesapának voltak olyan ismertetőjegyei, amelyek alapján egyértelműen lehetett tudni, hogy ő az. Végül arról a kettős sírról kiderült, hogy nem az övék.
Sehol sem volt egyetlen azonosító cédula és rabszám sem. Bajnóczky doktor az egyik sírban olyan támpontot adó jelzőkövet talált, amelynek megtalálták a nyomát a börtönben. Tehát abba a sírba egy ottani rabot temettek, a nyomokból pedig tudtak következtetni a temetés évére. Mivel összevissza temettek, ennek végül nem volt jelentősége. Egy másik azonosítási szempont volt, hogy a koponya fűrészelt-e vagy sem. Boncolásnál fűrészelt, kivégzetteknél nem. Egymás után tárták fel a sírokat, minden eredmény nélkül. Volt egy Zsuzsa nevezetű hölgy, aki annak idején a börtönben GH-s alkalmazottként dolgozott, illene tudnom a vezetéknevét, ő rengeteget segített. Földesné, Irmi néni korábbról ismerte. Zsuzsa közbenjárásával sikerült szóra bírni azt az embert, aki szavahihetőnek tűnt. Ez az a férfi, Kuslics István, aki sokáig nem akart beszélni. Róla az derült ki, hogy ő vezette azt a gépkocsit, amely a temetést végzőket szállította. Elmentünk a lakására, Zsuzsa kérlelte, aztán a felesége agitálta: Ugyan, mitől félsz már, miért nem mondod meg? Látod, itt van ez a gyerek, keresi az apját, a másik az urát, hát gondolkodj már! De az csak hajtogatta: nem emlékszik rá, nem tudja. A végén csak rávettük, és kimentünk vele a rabtemetőbe. A bizonytalansága volt meggyőző. Ő nem mutatott sehova, hanem azzal kezdte: úgy megváltozott itt minden, nagyon megnőttek a fák. Nem emlékszik a pontos sírhelyekre, de biztosan ide temették őket. Akkor éjjel már lefeküdt, az ágyból húzták ki, hogy induljon el a kocsival. Ilyen emlékei voltak, és mutatta, körülbelül hol lehetnek. Szerinte lejjebb történtek az eltemetések, mint ahol a feltárás tartott. Nagyon megörültünk az információnak.
Június elejéig tartott az első terminus, és szinte az utolsó napon találtak egy olyan holttestet, amelyen többszöri törésnyomok látszottak, az arcon meg egyéb helyeken is. Volt félig gyógyult törés, meg olyan is, amelyik nem gyógyult be. Nyilvánvaló volt, hogy Szigethy Attila csontjai, hiszen a vizsgálati fogságban egyszer felvágta az ereit, kétszer ugrott ki az ablakon, szegény az utóbbiba belehalt. A koporsóban a feje alatt német nyelvű orvosi újságokat találtak. Ezek úgy kerülhettek oda, hogy Szigethy Attila a kórházban halt meg, valahogyan a koporsóba kerültek ezek az újságok. Hála Isten, a kórboncnok segítőjének ilyen újság akadt a kezébe. Kiderült, az újság a győri kórházba járt, a soproniba nem. Szigethy Attila koporsója éppen az alatt a kőhalom alatt volt, amelyet 1989. június 15-én emeltek, mint Pro patria emlékhelyet.
És akkor abbamaradt az ásatás. Megdöbbentünk, pedig korábban is tudtuk, hogy a régészeknek az M1-es autópálya Győrt elkerülő szakaszának építéséhez kell menniük, programozott feltárási munkára. Szerződésük volt egy avar kori temető feltárására. Amikor Sopronkőhidán elkezdték a munkát, valószínűleg nem tudták, hogy ennyi ideig fog tartani. Mi felfokozott állapotban voltunk, bennünket csak az érdekelt, hogy mielőbb megtaláljuk a halottainkat, és akkor abbamarad. Bajnóczky összehívott egy megbeszélést, közölte, hogy felfüggesztik a munkát, de ha végeznek a régészeti feltárással, folytatják. Először nem akartunk belemenni, csűrtük-csavartuk mindenhogyan, mit lehetne tenni. Aztán úgy gondoltam, és megkaptam a többiek beleegyezését is, hogy hozzájárulunk a prolongáláshoz. Bajnóczky megígérte, hogy augusztus 20-a után folytatják.
A régészek rendkívüli emberséggel végezték a munkát. Bajnóczky doktornak voltak segítői is, két munkatársa felváltva járt ki. Az egyik Oltványi Éva kórboncnok. Ő elég nagy részt vállalt a munkából, majdnem két hétig kint is lakott ott egyedül. Változó létszámban voltak, akik ástak, főleg börtönőrök. Jól megvoltunk velük. Soha egyetlen számunkra nem tetsző megjegyzést nem hallottunk tőlük. Egy férfi pedig társadalmi munkában járt ki ásni Sopronból. Jólesett, amikor megtudtam. Mi is felajánlottuk, hogy tologatjuk a talicskát, de nem hagyták. Ott álltunk naphosszat, már nem tudtuk, hogy miről beszélgessünk. Őket nem akartuk zavarni. Jó is lett volna, ha az ember leköti magát a munkával.
Amikor édesanyának elmondtam, hogy két hónap múlva folytatják a feltárást, nem értett egyet vele. Azt mondta, ő nem volt ott, nem egyezett bele. Íratott velem egy levelet a minisztériumba, hogy ő ezzel nem ért egyet, és haladéktalanul meghallgatást kér a miniszter úrtól. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, miért ne, végül is igaza volt. Olyan értelmű levelet írtam, hogy mivel az eddigi feltárások megkérdőjelezik a biztosnak vélt szemtanú emlékeit, kérjük – hasonlóan a Nagy Imre-feltárásokat megelőző időszakhoz –, rendeljenek el rendőrhatósági nyomozást. A két hónapig tartó leállás éppen elegendő lesz rá, hogy utána biztosra menjenek. Azért is szerettem volna, ha nyomoznak, mert abban meg kellett egyezni, hogy meddig folytassuk a feltárást. Mi sem akartunk minden halottat kiforgatni a sírjából. Azt mondtuk, hogy a rendezett sírok kezdetéig ássanak, ami még egyszer akkora terület volt, mint amit már feltártak. Főleg azért gondoltunk a nyomozásra, hogy akkor talán előkerül néhány dokumentum a temetésről, hiszen addig egyetlen papírt sem láttunk róla.
Június 22-én íródott ez a levél, és augusztus 6-án kaptunk választ, hogy szeptember 5-én menjünk föl a minisztériumba, dr. Isépy Tamás államtitkár úr fogad bennünket. Szeretek őszinte lenni, Isépy államtitkár úrnál is úgy indítottam, szeretnék hangot adni a véleményemnek. Nagyon fájlaljuk, hogy júniusi megkeresésünkre augusztusban kapunk választ, úgy, hogy az érdemi munka szeptemberben kezdődik. És hogy ez annál is inkább bánt bennünket, mert gondolható, hogy hova szavaztunk, és azok az emberek, akiknek az utósorsát kell intézni, nagyon is benne voltak abban, hogy ők kerültek kormányra. Többet érdemeltek volna, illetve valamilyen prioritást érdemeltek volna. Meglepődött. Nem akartam udvariatlan lenn. Aztán megbeszéltük vele, hogy folytatódik a feltárás, hiszen akkor már bizonyos volt, hogy Szigethy Attila holttestét találták meg.
A hármas sírt is megtalálták, három méterre a négyestől. Az egyik kibontásakor a mellrészen zöldes valamit lehetett látni, meg zipzár nyomait. Földesné mindig mondta, hogy a zöld pulóvert, amit Gábor annyira szeretett, ő nem kapta vissza. Abban a zöld pulóverben temették el. Még egy vizsgálatnak is alávetették őket. Földesről például, színész lévén, sok felvétel készült, és videokamerás pozíciós vizsgálattal rávetítették a koponya képét a fényképre. A többieknél a fogazat, hiányzó ujjperc, görbe láb, rendkívül vézna alkat voltak az azonosság bizonyítékai. Egyértelműen beazonosítottak mindenkit. Ezekről a vizsgálatokról tudok.
Édesanyát fölhívtam telefonon, csak sírt szegény. Féltem egy kicsit, de jól fogadta, bizonyos értelemben megnyugvás volt neki, lezárult egy szakasz. Amint kiadták a csontot a sírgödörből, elvettük és tettük be a ládába. Bajnóczky doktor felesége is ott volt akkor, az ő kezébe adták a régészek édesapa koponyáját, én nyúltam feléje, de egy pillanatig még magánál tartotta így fejezte ki a részvétét. Aztán szegény Földes Gábor maradványait Zsigmond Imre fiával ketten vittük be a faházba.
Én a kórházban dolgozom, és a győri kórház proszektúrájára hozták be a maradványokat. Tudtam, hogy édesapáé egyértelmű, azt nem kell tovább vizsgálni, a többiekét igen, azokat tovább is küldték Pestre. Bementem a proszektúrára. Akkor tisztították, főzték a csontokat. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor az ember az édesapja fejét látja egy edényben. Dr. Bajnóczkyval megbeszéltem, hogy valami emléket szeretnék édesapától, valami maradandót, az arany fogkoronát szeretném emlékként eltenni. Bajnóczky doktor adott egy írást, és a boncmester fiúval le is vettük a koronát. Azóta őrzöm.
A győri TIB nyilatkozott az újságban az óriási végkielégítésekről. Munkásőr-parancsnokok meg a nem tudom kik, komoly végkielégítést kaptak. Erre volt pénz? Nem azt mondom, hogy egzisztenciálisan lehetetlenítsék el a volt pártfunkcionáriusokat. De ilyen óriási kedvezményeket biztosítani nekik! Az átlag, aki ezeket az évtizedeket megszenvedte, vállalkozhat. De mire a csupasz fenekével? A volt funkcionáriusok viszont, egyrészt a végkielégítésük, másrészt az éves keresetük alapján nagyon komoly anyagi tőkével rendelkeznek, arról meg nem is beszélek, amit elloptak a privatizálás meg az egyebek kapcsán. Lezüllesztik a vállalatot, olcsón megveszik és kft-t csinálnak belőle. Egyértelmű, hogy ellopták. Egyértelmű. Ki az Úristen tud vállalkozni, ha nem ők? A szomszédom, akivel eddig is kitoltak? Melós volt a Vagongyárban, neki nem mondhatják, hogy vállalkozzon. Hol tudna vállalkozni? Három műszakba járt, de már nem jár, lehetetlenné vált a helyzete, most kinn dolgozik Ausztriában.
Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.
1941-ben Spanyolországban voltunk, amikor Hitler előkészítette Jugoszlávia lerohanását. Apám azt a tanácsot kapta az angol nagykövettől, hogy be ne lépjünk a háborúba, ne támadjuk Jugoszláviát. Hirtelen azt hallottuk a rádióból, hogy Teleki öngyilkos lett. Apám ekkor rögtön lemondott nagyköveti állásáról. Most sem egészen világos, hogy a lemondás hatására jött vissza, vagy Bárdossy miniszterelnök azonnal visszahívta. Nem akart állami pozícióban szolgálni, annyira nem értett egyet a hivatalos politikával.
Hazajövetelünk után Horthy kormányzó egyszer még fogadta apámat. Apám azt mondta neki, csak egyre kéri: ne vegyünk részt a Szovjetunió elleni támadásban, mert az katasztrófába sodorja az országot, a németek el fogják veszíteni a háborút. Mire Horthy azt felelte: „A németek már megnyerték a háborút.” Horthy felajánlotta apámnak valamelyik nagy csapattest vezetését, amelyik utóbb Szovjetunióban részt vett a háborúban. Apám azt mondta, ha a kormányzó igényt tart rá, akkor egyszerű aknavető honvédnek kimegy, de katonatisztnek nem. Hazajövetelünk után fokozatosan bekapcsolódott a náciellenes polgári ellenállásba. Negatív véleménye volt minden szélsőjobboldaliról, ez világos, de nagyon negatív véleménye volt Bárdossy Lászlóról és Kállay Miklósról is.
Apámat végül eleresztették. Elment a Régiposta utcába, és látta, hogy a háznak az a része, ahol laktunk, összeomlott. Bement az utcában lévő fodrászhoz, megkérdezte, él-e a család. A fodrász mondta, hogy él, így találtunk egymásra. Az iskolából hívtak haza, hogy az apám megérkezett. Rémes állapotban volt. Rettenetesen lefogyott, a szíve nagyon meggyöngült. Hetekig ágyban feküdt, míg valahogy helyrejött.
A népi mozgalom, a falukutatás, a népi gondolat a cserkészeten keresztül jutott el hozzám. A piarista cserkészet 1944–48 között egyáltalán nem volt jobboldali, konzervatív. Nagyrészt ezen keresztül értesültem róla, milyen súlyos szociális gondok vannak Magyarországon, és valamit tenni kell. Megtanítottak arra is, hogy az ember ne vesse meg a fizikai munkát, sőt ez az önbecsülés egyik tényezője. Jól jött, amikor később tizenegy évig fizikai munkás voltam.
Ezután a következő aratásig kubikos voltam. Erre mindig úgy emlékszem, mint életem legharmonikusabb munkahelyére. Elég jól kerestünk, igaz, keményen is dolgoztunk. Az első héten iszonyúan szenvedtem, a kezem csupa vízhólyag lett, de hamar belejöttem a munkába. Óriási előnye más, mezőgazdasági munkával szemben, hogy jó levegő van, nincs por, télen és tavasszal még forróság sincs. A legfőbb előnyt azonban abban láttam, hogy ez a kubikos banda rendkívül összeszokott és összetartó társaság volt. Élményt jelentett mindennap reggeltől késő délutánig együtt lenni velük. Sokat beszélgettünk ebédnél, amikor sütöttük a szalonnát, és néha-néha pihentünk a kubik közben. Kifelé menet sétáltunk egy órát, este vissza egy órát, közben megtárgyaltuk a falu eseményeit. Jött ismét a nyár, négy hetet arattam parasztoknál. Kaszáltam, a húgom szedte a markot, ami megint jó keresetet biztosított.
Éppen a népesedéspolitikával kellett tehát foglalkoznom. Ebben a kérdésben az az álláspontom, hogy a születésszám ma már nemcsak Magyarországon, de egész Európában nagyon alacsony. Ennek különféle hátrányos hatásai vannak, ezért kívánatos lenne, hogy legalább ne csökkenjen a népesség. Ennek érdekében lehetne tenni valamit a gyerekes családok anyagi támogatásával, a családi pótlék emelésével és más anyagi eszközökkel is, de semmiképp sem az abortusz tilalmával. Ebben a kérdésben is konfliktusba kerültem Szabady Egonnal. Fock Jenő akkori miniszterelnök valamikor 1972 őszén bejelentette a parlamentben, hogy ezentúl annak a nőnek, akinek nincs legalább három gyermeke, nem fogják engedélyezni a művi abortuszt. Erről a Népszabadságból értesültem, pedig akkor már évek óta dolgozott a Tervhivatal égisze alatt, a Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság keretében egy népesedéspolitikai albizottság, amelynek a hatvanas években tagja voltam. Ez a bizottság mindig úgy foglalt állást, hogy az abortusz szabadságát nem szabad korlátozni, és fenn kell tartani a hatvanas évek megengedőbb abortuszpolitikáját. A hetvenes évek közepén kerültek szülőképes korba a Ratkó-korosztályok, tehát amúgy is több gyerek született, a családi pótlék emelése és a gyes bevezetése szintén megemelte a szülések számát. Ha tehát azt tették volna, ami ezekben a bizottságokban sokszor elhangzott, akkor a helyzet normalizálódik. Ezzel szemben bevezették a művi abortusz korlátozását, aminek az lett a következménye, hogy nem több gyerek született, hanem előbb születtek meg gyerekek.
Amikor a mobilitást vizsgáljuk, valamilyen társadalmiszerkezet-képből kell kiindulnunk, mert az összeírtakat és a szüleiket társadalmi osztályok vagy rétegek szerint kategorizálni kell. Azt a kategóriarendszert, amelyben én a társadalom mobilitását vizsgáltam, Ferge Zsuzsa rétegződésvizsgálatából vettem át. Kis módosításokkal, amelyeket Kemény Istvánnal beszéltem meg a hatvanas évek végén. Kemény István is részt vett a Ferge-féle vizsgálatban, a mobilitás-részt írta meg belőle. Ahhoz képest, hogy a Szabady-féle első feldolgozásban csak három réteget különböztettek meg, szellemit, fizikait és mezőgazdaságit, mi egy finomabb, hét-nyolc réteges társadalmi szerkezet modellt alkalmaztunk. Ha igazán látni akarjuk, mi történik, akkor részletesebb társadalmi kategóriákat kell használni. Ebben a témában mindig voltak viták, amelyek a rendszerváltozás után is újra föllángoltak. Lehet azt állítani, hogy a magyar társadalom szerkezete egészen másként nézett ki, de én ma is hajlok arra, hogy első megközelítésben ez a rétegmodell helyes társadalmiszerkezet-képet tükrözött. Persze a viták hátterében – és az én meggyőződésem hátterében is – az állt, hogy ha ezt a modellt alkalmazzuk Magyarországra, akkor hallgatólagosan elfogadjuk, hogy Magyarország is iparosodó társadalom. Elfogadtuk az ipari társadalom koncepcióját, mely szerint a kapitalizmus és a szocializmus között nincs nagyon lényeges különbség. Mindkettő utat kínál az iparosodáshoz, a modernizáció felé. Azt lehet mondani, hogy az egyik út jobb, a másik út rosszabb, de ugyanabba az irányba halad mind a két rendszer. Azt hiszem, hogy valóban lehet így értelmezni az egész szocialista korszakot. Kísérlet zajlott arra, hogy az országot iparosítsák és modernizálják, és ezért több a hasonlóság a nyugat-európai és észak-amerikai kapitalista társadalmakkal, mint a különbség. Nagy különbségek voltak, az nem kétséges, de ezek a társadalmi szerkezetben nem olyan erősen jelentkeztek. Amit a társadalmi szerkezetben tapasztaltunk, az az, hogy sokkal kevesebb az önálló iparos és kereskedő, illetve a parasztság nagy része nem önálló, hanem tsz-paraszt vagy állami gazdasági munkás.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
A szociológia a következő években fellendülőben volt, tehát ilyen szempontból is kedvezőnek tűnt a helyzet. A föllendüléshez hozzájárult az is, hogy a tanszék a Soros Alapítványtól az akkori viszonyokhoz képest lényeges hozzájárulást kapott. A tanszéken a kollégákkal jó viszonyt sikerült kialakítanom. A hallgatókkal nagyon jó viszonyt tartottam mindig: arra a következtetésre jutottam, hogy szeretek oktatni, és szeretek a hallgatókkal foglalkozni, ilyen értelemben is tetszett ez a munkakör.
Bálint György a tarnabodi hajléktalan-befogadó programban
Részlet az Otthonom Tarnabod című dokumentumfilmből, rendező: Hajdú Eszter, operatőr: Magyari Zsolt, gyv: Tóth Gergely Máté, producer: Varjasi Farkas Csaba 2005, gyártó: Pax Televízió Műsorszolgáltató Rt.
(Bálint György interjúhoz)