Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.

Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró. Én voltam a harmadik gyerek. Zsuzsanna nővérem Gyulán született, Hintsch Elek nőgyógyásznál, mivel a nagymamám, Erkel Mária gyulai, és a mamám az első gyerek születésekor hazament az édesanyjához. Mária nővérem születése előtt a szüleim lementek Pécsre a rokonokhoz. Amikor én is úton voltam, mamám ismét Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban. Aztán született egy húgom, Borbála, ő Kiskunhalason.

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.

Éjszaka a Kurta patak fejében hatalmas zápor esett. Olyan, hogy a magas hegyekről leomló víz a Somlyó patakát, amely ér számba is alig megy el, hatalmas folyóvá duzzasztotta. A folyó útján mindent ölébe kapott, és vitte az Olt felé. Állatokat, kisebb házakat, a Cziffra Elek malmát is felkapta, és úgy elvitte, hogy csak a Petresek és Salamonok fűzfái tudták megállítani. Ezen a záporos éjszakán, június 28-ról 29-re virradólag, 1901-ben, Csíkvárdotfalván, Domokos Elek családjában megszületett a legkisebb gyermek, s ez én volnék.

Én 1929. január 20-án születtem. Az almáskamarási nagyapám másik fia után – aki az első világháborúban meghalt – kaptam a Pfeff Vilmos nevet. Az öcsém 1932-ben született, anyánk meghalt a születésekor. Anyám háznál, bábaasszonnyal szült. Az is lehetett, hogy valami műhiba történt, de anyám akkor már 38 éves volt, és szült egy nagy fiút, ami túlságosan igénybe vette. Nekem összesen három évem volt az édesanyámmal együtt. Egyetlen emlékem van, az is a temetésről, hogy a ravatal az udvaron volt és engem síró asszonyok ölelgettek és sajnáltak, de nem tudtam, mi történt. Akkor a néhány napos öcsémmel visszakerültünk a sváb nagyszülőkhöz Almáskamarásra.

1924. augusztus 11-én születtem Komáromban, mégpedig Dél-Komáromban, az anyaországi Komáromban, és annak is azon a részén, amelyet abban az időben Konkoly-telepnek hívtak. Azért hívták Konkoly-telepnek, mert a Konkoly famíliának volt ott a birtoka. Édesanyám ennek a Konkoly-Thege famíliának a leánya volt. Lánykori neve Konkoly-Thege Gizella. Anyai fölmenőimnek a XIII. század óta írásos nyomai vannak: Komárom megyeiek. És ezek a Konkoly-Thege-birtokok, amelyeket én örököltem. Apám, Pákh János itt vette el anyámat. Itt is kereszteltek meg. Abban az időben még egy karácsfalvi előnév is tartozott a nevemhez, de ezeket az előneveket 1947-ban megszüntették, elvették. Római katolikus vagyok.

1926. március 15-én születtem mint Molnár Judit. Ilyen hősies lányka voltam, hogy ezen a jeles napon mertem születni!

1937. május 23-án születtem Budapesten, értelmiségi családban. Édesapám gépészmérnök volt, édesanyám nem járt el dolgozni. Hárman vagyunk testvérek. A bátyám 35-ben született, az öcsém 41-ben. Az I. kerületben, az Ág utcában laktunk. A háború előtt jó körülmények között éltünk, utána nehezen, szűken.

1934. november 19-én születtem a Vöröskereszt Kórházban.

1920 júniusában összeházasodtak, 21-ben megszülettem én. Mire végre megkereszteltek, nyolchónapos voltam, pedig akkoriban a gyerekeket születésük után azonnal megkeresztelték. Anyám református lévén, biztosan fontosnak tartotta, hogy én is református legyek, hiszen a lányok az anya vallását követték. Ki is töltötték az anyakönyvi kivonatot: Kovách Erzsébet, református. Ez volt áprilisban, és a következő januárból van egy katolikus keresztlevelem. Apám nővére, a patikusné meg az édesanyja, a nagyanyám – aki akkor lett reformátusból katolikus, amikor megözvegyült – addig machináltak, amíg édesanya idegei felmondták a szolgálatot, és ő maga is áttért reformátusból katolikusra.