Jelenlegi hely

Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja.

Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást.

1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk.

Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben
A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben
Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai

1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van.

Szörnyű dolgok történtek, elvették a nagyanyámnak a házát, úgynevezett kényszereladásban az apámnak a fűrésztelepét, aztán a sárga csillag, aztán tiltva volt moziba járni, tiltva volt személyzetet tartani. Hosszú lenne felsorolni, nem lehetett normális életet élni, de ez valahogy az én életemet nem bélyegezte meg.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidómentes Magyarországért kampányol a Pesti Újság a Városligetben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Közben jöttek a zsidótörvények. Apámat kitették, szóval árjásították a bankot. Apám egy barátjának mezőgazdasági ipari üzemei voltak. Volt egy ipari szeszgyára. És apám ott könyvelt. Hát ez nem egy sine cura volt, de tényleg komoly baráti segítség. A szolgálati lakásból természetesen el kellett mennünk. Volt két öröklakásos házunk – azt hiszem, ez viszonylag újdonság volt akkoriban –, egy kicsi, félreeső negyedben.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást.

Zsidó munkaszolgálatosok Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia)

Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

40-ben a numerus clausust kiterjesztették a középiskolákra is. Apám egy régi ismerőse révén, aki történelemtanár volt a Református Kollégiumban, felvettek oda. A harmincöt fős osztályban ketten voltunk zsidók. A Református Kollégium nagy hírű és nagy tradíciójú iskola volt. A tanári kar, azt hiszem, kivétel nélkül református lelkészekből állt, tehát mindegyik teológiát is hallgatott. És nagy részük egy-két esztendőt általában Skóciában töltött. Szóval volt egy nyugati orientáció.

Női portréfotó sárga csillaggal

Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe.

Zsidó munkaszolgálatosok Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia)
Zsidómentes Magyarországért kampányol a Pesti Újság a Városligetben

Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg.

Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.
Munkáltatói igazolvány

1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé.

Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben

Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni.

Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten
Magyar hivatali helyiség 1938-ban
Munkahelyi igazolás

Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?!

Akkor voltak már igazi igazolványaim és élelmiszer-jegyem. A nővérem azt találta ki, hogy menjünk el dolgozni. Ő „Beckó Éva” volt, én Hegedűs Györgyi és egy „Fischer és Lukács” nevű labor működött Budapesten még 1944. decemberében is, egy púder üzem a Gresham Palotában, oda kerestek munkásnőket. Akkor az egyik igazolványom szólt egy címre, a másik egy másikra, a munkahelyi pedig egy harmadikra. Mentem dolgozni, és elkezdtek igazoltatni a Lánchídnál.

Apámat behívták munkaszolgálatra, Izbégre 60 évesen. Van egy fényképe, karszalaggal. A mamám meglátogatta, mert beteg lett, valami fertőzést kapott, úgyhogy akkor visszahozták, de pár hónapig ott volt. A mi házunkat, az Izabella utcát nem jelölték ki sárga csillagos háznak, mi odaköltöztünk a Katona József utcába, a nagyszüleim lakásába, ahonnan a nagybácsim már munkaszolgálaton volt. Mi az ő lakásába költöztünk át a szüleimmel és a nővéremmel.

A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek
Hegedűs Györgyi születési anyakönyvi kivonata

Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki.

A gazdaság az első zsidótörvényes megcsonkítás előtt kétszázötven hold volt. Ennek körülbelül a fele Gyöngyöshalmaj, a másik fele meg Visonta határába esett.Abasár határában, a Sárhegy keleti oldalán is volt egy darab föld. Gyerekkoromban nagyon szerettünk oda kijárni a nővéreimmel is. Kellemes környék volt. Ott volt a levendulás, ezen a földön. A levendulás a testvérem, Erzsébet ügye volt.

Egyszer elmentünk anyukámékhoz, és üres volt a ház, felszabadulás előtt két héttel. Január 16-án szabadult fel Pest, és december utolsó napjaiban elvitték anyukámékat és a nagypapát. A nagymamám meghalt 24-én, volt olyan szerencséje, hogy még el tudták temetni. A nagypapám életben maradt, és a szüleimmel meg a nagynénémmel együtt elvitték őket a gettóba az utolsó két hétre itt Budapesten. De nem a Dunába, csak a gettóba….

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidók begyűjtése Budapesten