Jelenlegi hely

Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal

A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten

1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába.

Munkahelyi igazolás

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli.

Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot.

​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt.

A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek.

1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre.

Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott.

Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk.

Munkáltatói igazolvány
Távírászok

Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt.

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország.

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt.

Fráter Ágota 1944-ben Nagyborsán
Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.
Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.
Magyar katona Harkovnál, az ukrán fronton

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak.

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette.

A negyedik nyíregyházi huszárezred pótkeretéhez vonultam be, amely abban az időben már Sopronvölcsejben volt, mert Nyíregyházát már elfoglalták az oroszok. Azért választottam ezt az alakulatot, mert a bátyám ott volt hivatásos katonatiszt, másrészt én úgy gondoltam, hogy egy hagyományos alakulathoz vonulok be. A lovaglás is hozzátartozott ehhez.

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre.

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

Aztán jött a háború. Az iskola állandóan szükséglaktanya volt, és minket hol ebbe, hol abba az iskolába dobáltak. 1944-ben szörnyű bombázást éltünk át. A tanítás hamarosan abba is maradt, és átkerültem a nagyszüleimhez Sárospatakra, ott éltem át 44 telét. A harcok elől a Kollégium pincéjébe menekültünk.

Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt.

Felvonul a gimnázium

A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat.

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben
Lucien Hervé katona
Nádasdy Ferenc édesapja
Márton Áron püspök

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Magyar hősi temető Ukrajnában, Vinnyicán