Jelenlegi hely

Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le.

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak.

Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt.

​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt.

Lucien Hervé Francia Becsületrend oklevele
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.
Horthy Miklós ünnepi beszédet mond a magyarok bevonulása alkalmából, Kolozsvár, 1940. szeptember 11.

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam.

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak.

Óvóhely bejárata

1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni.

1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre.

Magyar katona Harkovnál, az ukrán fronton
Hegedűs Györgyi naplója 1944-1945
Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban
Munkahelyi igazolás

Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk.

Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.

Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott.

Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk!

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Magyar hősi temető Ukrajnában, Vinnyicán
A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek

A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek.

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe.

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben

A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek.

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten
Hegedűs Györgyi munkakönyve
Lakcímigazolás
Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”.

Apukát 1944 márciusában elvitték katonának, aztán novemberben megszökött és hazajött. Mi hamarabb szabadultunk fel, hogy úgy mondjam. Az oroszok már október 9-én bent voltak Túrkevén, apuka november végén már otthon bujdosott. Közben az oroszok többször elfogták, de mindig megszökött és hazajött. Otthon sikerült kihúznia, nem vitték el hadifogságba.

Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után
Zsidók begyűjtése Budapesten

A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat.