Jelenlegi hely

Gimnáziumi felvonulás március 15-én Nagyváradon
Munkáltatói igazolvány
Lucien Hervé az Alpokban, Grenoble-ban
Lucien Hervé katona
Zsidók begyűjtése Budapesten

Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette.

Vöröskeresztes levelezőlap

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet.

Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze.

Távírászok

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak.

De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt.

1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre.

Óvóhely bejárata
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban

De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek.

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

Hegedűs Györgyi naplója 1944-1945

Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte.

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

Női portréfotó sárga csillaggal

Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború.

Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

A II. utászzászlóalj hidat épít, háttérben a felrobbantott Dnyeszter híd Michalcze és Uscieczko között, Ukrajnában

1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra.

Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam.

1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla.

Hegedűs Györgyi munkakönyve

Apukát 1944 márciusában elvitték katonának, aztán novemberben megszökött és hazajött. Mi hamarabb szabadultunk fel, hogy úgy mondjam. Az oroszok már október 9-én bent voltak Túrkevén, apuka november végén már otthon bujdosott. Közben az oroszok többször elfogták, de mindig megszökött és hazajött. Otthon sikerült kihúznia, nem vitték el hadifogságba.

Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után
Szabadságon lévő katona családjával
Lucien Hervé Francia Becsületrend oklevele
Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.

Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk.

1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni.

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai