Jelenlegi hely

A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe.

Távírászok

Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam.

Horthy Miklós ünnepi beszédet mond a magyarok bevonulása alkalmából, Kolozsvár, 1940. szeptember 11.

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

Magyar katonák a fronton
Munkahelyi igazolás
A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai

1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza.

Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.

Szabadságon lévő katona családjával

Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte.

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.

A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat.

Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk!

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet.

Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze.

Lakcímigazolás

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

A negyedik nyíregyházi huszárezred pótkeretéhez vonultam be, amely abban az időben már Sopronvölcsejben volt, mert Nyíregyházát már elfoglalták az oroszok. Azért választottam ezt az alakulatot, mert a bátyám ott volt hivatásos katonatiszt, másrészt én úgy gondoltam, hogy egy hagyományos alakulathoz vonulok be. A lovaglás is hozzátartozott ehhez.

Aztán kitört a háború, és ezzel megváltozott az élet. Édesapám nagyon nem volt németpárti és az egész család sem volt az, történelmileg sem, apám sírt aznap, amikor a németek átlépték a magyar határt. Azt mondta, hogy ezzel vége van Magyarországnak és majdnem igaza is lett. Édesapám, bár már nem volt katonaköteles 34 éves korában, mégis úgy érezte, Nádasdy Ferencnek hazafias kötelessége ugyanúgy bevonulni, mint másoknak a faluból.

Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le.

Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált.

De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek.

A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált.

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.

A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak.

Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott.

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben
Hegedűs Györgyi munkakönyve

Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli.

A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után

Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra.

Nádasdy Ferenc édesapja

1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre.

Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt.

Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam.