Jelenlegi hely

Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte.

Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni.

Bizonyítvány a Notre Dame Gimnáziumban

A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek.

Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli.

Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza.

A II. utászzászlóalj hidat épít, háttérben a felrobbantott Dnyeszter híd Michalcze és Uscieczko között, Ukrajnában
Márton Áron püspök
Zsidók begyűjtése Budapesten
A kolozsvári Fő téren magyar katonák 1940-ben

Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le.

​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt.

Lakcímigazolás

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak.

Nádasdy Ferenc édesapja
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten

Aztán jött a háború. Az iskola állandóan szükséglaktanya volt, és minket hol ebbe, hol abba az iskolába dobáltak. 1944-ben szörnyű bombázást éltünk át. A tanítás hamarosan abba is maradt, és átkerültem a nagyszüleimhez Sárospatakra, ott éltem át 44 telét. A harcok elől a Kollégium pincéjébe menekültünk.

Légiveszélyre felhívó plakát az ostrom idején

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború.

1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre.

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla.

Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban
Óvóhely bejárata

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt.

A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat.

Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt.

Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze.

Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk!

1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre.

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

Felvonul a gimnázium

Aztán kitört a háború, és ezzel megváltozott az élet. Édesapám nagyon nem volt németpárti és az egész család sem volt az, történelmileg sem, apám sírt aznap, amikor a németek átlépték a magyar határt. Azt mondta, hogy ezzel vége van Magyarországnak és majdnem igaza is lett. Édesapám, bár már nem volt katonaköteles 34 éves korában, mégis úgy érezte, Nádasdy Ferencnek hazafias kötelessége ugyanúgy bevonulni, mint másoknak a faluból.

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után
Horthy Miklós ünnepi beszédet mond a magyarok bevonulása alkalmából, Kolozsvár, 1940. szeptember 11.
Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”.

Női portréfotó sárga csillaggal

A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország.

A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek

De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek.