Nagyapám 48-ig volt kisgazdapárti országgyűlési képviselő. Amikor eljött az államosítás meg ezek a dolgok, akkor természetesen a képviselői állásától megfosztották.

Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt.

Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt.

Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban.

Nem tetszett, ahogy változtak a dolgok, de akkor még nem voltam abban a stádiumban, hogy elítéljem. A magasztos cél miatt mentegettem mindent. Később persze egyre-másra történt olyasmi, ami rátett még egy lapáttal, egyre szaporodtak a baljós jelek. Vannak, akik 47-től számítják a fordulat évét, én 1948-tól. A kékcédulás választáskor még nem inogtam meg. A megingás akkor következett be, amikor az MKP bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, és a kettőből lett az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja.

Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés.

Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt.

1945 elején politikailag nehéz választás elé kerültem. Úgy éreztem, hogy a kisgazdák kvázi konzervatizmusa, tempója, nyugalma, békességkeresése alkatomnak nagyon is megfelel, vonzalmaimnak, érzelmeimnek viszont sok szempontból a baloldal, a másik erő felel meg. Ezért én nagy örömmel vettem, amikor apám Budapest ostroma után, 1945 februárjában hazajött, és ő a két erő közötti helyzetet választotta, vagyis belépett a szociáldemokrata pártba.