Jelenlegi hely

Angyal István elleni pótnyomozás kihirdetése
Tóth István családjával a börtönévek után

A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el.

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

Kegyelmi kérvény elutasítása
Ebinger Endre Erkölcsi bizonyítványa, 1965

1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam.

Végül tizenöt évet kaptam első fokon, ugyanannyit másodfokon. A bíró semmivel se indokolta a mérséklést. 1961-ben már nem szívesen csináltak 56-os dolgokat, bár ezzel körülbelül egy időben zajlott az utolsó olyan 56-os per, amelyben még három embert fölakasztottak, csupa koholt vád alapján. Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót.

Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem.

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven.

Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere.

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek.

A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak.

Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen.

Tihanyi Árpád búcsúlevele, 1. o.

Január-februárban már látnivaló volt, hogy abban a formában, hogy én vagyok az igazgató, ez nem fog tovább menni. A pártszervezet sem működött velem együtt, és főleg a járási pártbizottságnak volt kifogása ellenem. Erre én bejelentettem, hogy kérek egy igazgatót, aki átveszi a szerepet tőlem. Kaptam is egy Birtalan Árpád nevű igazgatót, aki egy jól megtermett BM-es tiszt, mármint korábbi BM-es tiszt vagy rendőrtiszt volt.

Később bekerültem a fordítóirodára, mint gépíró. Az volt a szűk keresztmetszet, és én vakon írtam. Háy Gyulának is gépeltem. Majd önállóan fordítottam németből meg angolból. Hatan dolgoztunk együtt egy cellában, kiemelt fizetést kaptunk, havonta háromszáz forintot. Munka közben rengeteget tudtunk olvasni.

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét.

Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba.

A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi.

Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk… Lektoráltam ott például valaki kriminál-pedagógiai könyvének német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre.

Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4.

A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni.

Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt.

Molnár Mihály kérelme

Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből!

Az ítélet. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből

Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket.

Ebinger Endre elbocsátó levelének hátlapja, 1960

Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem.

Foglalási jegyzőkönyv

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam.

Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek.

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

Kóté Sörös József börtönfotója
Foglalási jegyzőkönyv 2. oldala
Kludskig Géza börtönfotója

A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni.

Ebinger Endre szabadulólevele

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra.

Kapcsolat a bebörtönzött apával. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből

Az elsőfokú tárgyalás 1957. május 25-től június 10-ig tartott. Akkor hat halálos ítélet született és egy életfogytiglan. Az ítélethirdetéskor hatalmas tömeg gyűlt össze a győri bíróság előtt, az utcán. Az ávósok csináltak rendet, gépkocsival meg oldalkocsis motorral cirkáltak föl-alá, hogy megfélemlítsék az embereket. Az ítéleten mindenki megdöbbent. Édesapa ellen a vád szervezkedés vezetése és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás volt. Képtelenségnek tűnt.

Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet.

Értesítés, 1958

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.