Jelenlegi hely

Tihanyi Árpád búcsúlevele, 1. o.
Kóté Sörös József börtönfotója

Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt.

Foglalási jegyzőkönyv
Ebinger Endre kegyelmi határozata a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről, 1970. VIII. 7.
Határozat Vigh Szabolcs előzetes letartóztatásról

Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből!

Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem.

Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak.

Széll Jenő börtönfotója

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet.

A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni.

Gyenes Judith édesanyjával 1958 nyarán
Ebinger Endre szabadulólevele

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Kegyelmi kérvény elutasítása

1957 tavaszán egy este kopogtatás nélkül bejöttek a kápláni lakásba. Úgy emlékszem, hárman jöttek. Letartóztatási parancsot hoztak, és házkutatást tartottak. Budapestre, a Fő utcába vittek. A földszinten, a befogadóban elvették a személyes holmit, a nadrágszíjat, a nadrágról levágták a csatokat, a cipőről leszedték a spiccvasat, mindent, amivel öngyilkosságot lehet elkövetni. Aztán felvittek a zárkába. Ott maga a légkör, az atmoszféra az, ami tulajdonképpen sokkoló.

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet!

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is.

Foglalási jegyzőkönyv 2. oldala

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás.

1971 áprilisában hoztak egy olyan rendelkezést, amelyet – ha a jogszabály szerint jártak volna el – már 1966-ban meg kellett volna hozniuk. 1971 áprilisában, nyilvánvalóan ennek a nemzetközi megmozdulásnak a hatására, amiről persze én korábban nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek egy civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. És 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak.

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk… Lektoráltam ott például valaki kriminál-pedagógiai könyvének német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

Valamikor decemberben elkezdődött a tanítás. A gyanús egyházi intézményben rendszeresen megjelent a karhatalom. Éjszaka felébresztettek bennünket, a szekrényeket kipakoltatták – fegyvereket kerestek. Valóban a terror légköre ülte meg a várost. A helyzetem kritikus volt, de a sorsom angyalai valahogy megmentettek. Megúsztam, de tudom, egy kicsit pechesebb szituációban nem így történt volna.

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben.

Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem.

Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából.

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra.

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre.

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye.

Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak.

Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig.

Szabadságvesztés felfüggesztéséről szóló határozat, Vác, 1960. IV. 1. Ebinger Endre

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot.

Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára.

A vádiratot egyszer olvastam, az egész csoportra vonatkozó anyag olyan húszoldalas lehetett, amiből a rám vonatkozó rész másfél oldal terjedelem sem volt. Azzal kezdődött, hogy a Lambrecht Miklós által vezetett önkéntes mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával is, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt. Ezzel azt akarták mondani, hogy mentőautóink fegyvert szállítottak.

Litván György börtönfotója

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam.

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

Kiss Károly, később kivégzett forradalmár börtönfotója

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven.