Jelenlegi hely

Valamikor decemberben elkezdődött a tanítás. A gyanús egyházi intézményben rendszeresen megjelent a karhatalom. Éjszaka felébresztettek bennünket, a szekrényeket kipakoltatták – fegyvereket kerestek. Valóban a terror légköre ülte meg a várost. A helyzetem kritikus volt, de a sorsom angyalai valahogy megmentettek. Megúsztam, de tudom, egy kicsit pechesebb szituációban nem így történt volna.

Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék.

Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze.

Édesapám állítólag még az utolsó pillanatban is azt mondta, hogy ez nem létezik, csak viccelnek vele. Ő nem tett semmit, hát miért... De hát ki volt adva, hogy ennyi embernek meg kell halni. Mindegy, hogy mit csinált. Hogy ki volt, aki előírta, hogy ennyi embernek meg kell halnia Nyíregyházán, nem tudom. Példát kell statuálni. Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán a szájukat kinyitni?

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

Eörsi István (bal szélen) a tárgyaláson

14-én éjjel rohant három ruszki értem a zárkába, beraktak egy kocsiba és elvittek. Az a tizenvalahány hónap, amit a zárkában töltöttem három úgymond tanintézetben, az összeolvad az emlékezetemben. Vannak sarokkövek, hogy ez előtt, meg ez után, de a kronológia nehéz. Március 14-e éjszaka elvittek Szombathelyre.

Válaszlevél Molnár Mihály kérelmére a rehabilitációja ügyében a Békésmegyei Főügyészségtől, 1961
Vigh Szabolcs szabadlábra helyezési igazolványa
Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán
Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

1958 augusztusáig voltam a Gyűjtőben. Talán két hétig volt velem Eörsi István, az író, aztán megint magamban maradtam. Augusztusban, egy borzasztó meleg napon bezsúfoltak bennünket egy rabóba, és elvittek Vácra. Örültünk, mert azt mondták, Vác sokkal jobb, mint a Gyűjtő, ott kényelmesebb lakosztályok vannak. Bár én nem szerettem a nagy zárkákat, idegesített, hogy a többiek egész nap hülyeségekről dumálnak, nem tudják lekötni magukat.

1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam.

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr.

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra.

Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna.

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet!

Szabadulási határozat
Tisztasági csomagot kísérő cédula

Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből!

Tóth István ügyvédi kamarai igazolványa, 1957. április 1.

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam.

Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk… Lektoráltam ott például valaki kriminál-pedagógiai könyvének német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog.

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt.

1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam.

1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz.

Egyetlen egy rabtársa jött el hozzánk, de már sajnos nem emlékszem a nevére. Ő kiszabadult, és vele küldött apukám, még mindig megvan, egy ilyen kicsi ceruzát, amivel jegyzetelt, meg ilyen picike kis dobókockát, amit fogkrémből valahogy összegyúrt. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Ez az ember mesélte, hogy kártyázgattak együtt, meg vigasztalták egymást, hogy te is hamarosan kiszabadulsz.

1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette.

1957 tavaszán egy este kopogtatás nélkül bejöttek a kápláni lakásba. Úgy emlékszem, hárman jöttek. Letartóztatási parancsot hoztak, és házkutatást tartottak. Budapestre, a Fő utcába vittek. A földszinten, a befogadóban elvették a személyes holmit, a nadrágszíjat, a nadrágról levágták a csatokat, a cipőről leszedték a spiccvasat, mindent, amivel öngyilkosságot lehet elkövetni. Aztán felvittek a zárkába. Ott maga a légkör, az atmoszféra az, ami tulajdonképpen sokkoló.

Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van.

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot.

Szombathelyen az volt a legcsekélyebb dolog, hogy kapott az ember egy ehetetlen moslékot, két perc alatt meg kellett enni, és éppen ha az ember netán rávette magát, hogy két falatot lenyeljen, akkor letelt az étkezésre szánt két perc. Ez azért a Gyorskocsiban már nem így folyt, de azért ott is, a kosztomból meg tudtam állapítani, az adag nagyságából és minőségéből többek között, hogy úgymond meg vannak-e velem elégedve a kihallgatóim, vagy nem.

Id. Andorka Rudolf 1960 körül

Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor már csak le kell ülnie azokat az éveket. Abban az időben minden zárkaajtón ki volt téve a magatartási szabályzat: föl voltak sorolva a jogok és a kötelességek. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt a munkához, joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték.

Kapcsolat a bebörtönzött apával. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét.

Foglalási jegyzőkönyv 2. oldala

Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét?

Azokban az években, amikor még Mátrafüreden voltam, a következő történt: megyek az utcán este a Nagykörúton, este 10 óra lehetett. Vagy 6 méterrel előttem, a kapu alól kijön két rendőr, nekem jön és fellök. Pillanatok alatt ott volt a kocsi, bevittek a VI. kerületi kapitányságra. Ott egy nyikhaj rögtön azt kérdezi: maga a Czájlik? Mondom, én. Vigyék le a zárkába. Nekem estek, agyba-főbe vertek. Másnap reggel a kihallgató tiszt azt kérdezi, hogy „hát kedves Czájlik úr, mennyit ivott tegnap?

Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet.

1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté.

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

Január-februárban már látnivaló volt, hogy abban a formában, hogy én vagyok az igazgató, ez nem fog tovább menni. A pártszervezet sem működött velem együtt, és főleg a járási pártbizottságnak volt kifogása ellenem. Erre én bejelentettem, hogy kérek egy igazgatót, aki átveszi a szerepet tőlem. Kaptam is egy Birtalan Árpád nevű igazgatót, aki egy jól megtermett BM-es tiszt, mármint korábbi BM-es tiszt vagy rendőrtiszt volt.

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok.

A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött.

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Értesítés