Jelenlegi hely

Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált.

A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda.

Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna.

Ebinger Endre elbocsátó levelének hátlapja, 1960
Felmondólevél

Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956.

Vigh Szabolcs szabadlábra helyezési igazolványa

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven.

Tóth István lánya, Márta az apai nagyszüleivel
Szabadságvesztés felfüggesztéséről szóló határozat, Vác, 1960. IV. 1. Ebinger Endre
Litván György börtönfotója

​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam.

Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt.

1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként.

Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra.

1962-ben visszavittek a Gyűjtőbe, és onnan szabadultam egy évvel később. Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt.

Levél a Belügyminisztériumból

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt.

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

Az elsőfokú tárgyalás 1957. május 25-től június 10-ig tartott. Akkor hat halálos ítélet született és egy életfogytiglan. Az ítélethirdetéskor hatalmas tömeg gyűlt össze a győri bíróság előtt, az utcán. Az ávósok csináltak rendet, gépkocsival meg oldalkocsis motorral cirkáltak föl-alá, hogy megfélemlítsék az embereket. Az ítéleten mindenki megdöbbent. Édesapa ellen a vád szervezkedés vezetése és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás volt. Képtelenségnek tűnt.

Azokban az években, amikor még Mátrafüreden voltam, a következő történt: megyek az utcán este a Nagykörúton, este 10 óra lehetett. Vagy 6 méterrel előttem, a kapu alól kijön két rendőr, nekem jön és fellök. Pillanatok alatt ott volt a kocsi, bevittek a VI. kerületi kapitányságra. Ott egy nyikhaj rögtön azt kérdezi: maga a Czájlik? Mondom, én. Vigyék le a zárkába. Nekem estek, agyba-főbe vertek. Másnap reggel a kihallgató tiszt azt kérdezi, hogy „hát kedves Czájlik úr, mennyit ivott tegnap?

Édesapám állítólag még az utolsó pillanatban is azt mondta, hogy ez nem létezik, csak viccelnek vele. Ő nem tett semmit, hát miért... De hát ki volt adva, hogy ennyi embernek meg kell halni. Mindegy, hogy mit csinált. Hogy ki volt, aki előírta, hogy ennyi embernek meg kell halnia Nyíregyházán, nem tudom. Példát kell statuálni. Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán a szájukat kinyitni?

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

Márianosztrára minket azért vittek, mert állítólag mi voltunk az éhségsztrájk szervezői. Amikor odakerültem, kiraktak bennünket a rabóból, kiürítették a legfelső emeletet nekünk, és azt hiszem minden második zárkába négyesével raktak minket. Összekerültem Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal – egy rövid ideig. Ekkoriban halt meg Sebők Géza, a pertársam.

És tessék elhinni, hogy mi a szüleinkről attól a perctől kezdve soha nem beszéltünk. Soha. Addig, míg nem jött a rendszerváltás. Nagyapámmal se soha. Csak azt, hogy anyukámnak megyünk a sírjához. De azt, hogy apukámról, hogy hol lehet, hova kaparták el, soha nem beszéltünk.

Kiss Károly, később kivégzett forradalmár börtönfotója

Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe.

Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk… Lektoráltam ott például valaki kriminál-pedagógiai könyvének német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember.

A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána.

Délután visszavittek a Gyűjtőbe. Elbúcsúztunk egymástól. A társaim közül öten számoltak azzal, hogy meg fogják kapni a kötelet. Később egy sétán találkoztam Rácz Jóskával, aki elmondta, hogy lezajlott az ítélethirdetés, ő megúszta, de Péch Géza, Balogh László, Gerlei József és Békési Béla halálos ítéletet kapott. A többiek meg arányosan eloszolva. Schiff Miklós ítéletét ötről nyolcra emelték. Jóskától azt is megtudtam, hogy április 22-én kivégezték őket, és rettenetesen lesújtott a hír.

Ítélethirdetés az Eörsi István és társai ügyében. A vádlottak balról: Eörsi István, Szabó Béla, Molnár Sándor, Nagy Mihály és Káldor Vera
Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

Tóth István ügyvédi kamarai igazolványa, 1957. április 1.

Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év.

1971 áprilisában hoztak egy olyan rendelkezést, amelyet – ha a jogszabály szerint jártak volna el – már 1966-ban meg kellett volna hozniuk. 1971 áprilisában, nyilvánvalóan ennek a nemzetközi megmozdulásnak a hatására, amiről persze én korábban nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek egy civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. És 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak.

Szabadulási határozat 2. o.
Tihanyi Árpád búcsúlevele, 7.o.
Kóté Sörös József börtönfotója
Id. Andorka Rudolf 1960 körül
Angyal István elleni pótnyomozás kihirdetése
Kegyelmi kérelem elutasítása

Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze.

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek.