Jelenlegi hely

A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda.

Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet.

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye.

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra.

Foglalási jegyzőkönyv 2. oldala

És akkor decemberben jött a per. Én elég konok, fafejű, lelkiismeretes valaki voltam. A pernek az egyik kulcskérdése, amit a cellában is gyakoroltunk, hogy bűnösnek ismerem-e el magam vagy sem? Én persze mindig nemet mondtam. Az ügyvéd úgy próbált segíteni, hogy ex tunc ex nunc – tehát hogy akkor nem ismertem fel, hogy bűn, de most igen. És erre is adtam valamilyen dodonai választ. Mindig úgy csűrtem-csavartam, hogy a kecskének is jó legyen, meg nekem is.

Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált.

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

Értesítés Tóth Istvánnénak, hogy férje a Kozmai utcai börtönben van, 1957

Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze.

Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak.

Ítélethirdetés az Eörsi István és társai ügyében. A vádlottak balról: Eörsi István, Szabó Béla, Molnár Sándor, Nagy Mihály és Káldor Vera

Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket.

Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet.

Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét?

Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez.

Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe.

Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna.

Tisztasági csomagot kísérő cédula

A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt.

Id. Andorka Rudolf 1960 körül

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4.

Gyenes Judith édesanyjával 1958 nyarán

A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le.

Az elsőfokú tárgyalás 1957. május 25-től június 10-ig tartott. Akkor hat halálos ítélet született és egy életfogytiglan. Az ítélethirdetéskor hatalmas tömeg gyűlt össze a győri bíróság előtt, az utcán. Az ávósok csináltak rendet, gépkocsival meg oldalkocsis motorral cirkáltak föl-alá, hogy megfélemlítsék az embereket. Az ítéleten mindenki megdöbbent. Édesapa ellen a vád szervezkedés vezetése és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás volt. Képtelenségnek tűnt.

Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956.

A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról.

Tóth István családjával a börtönévek után

1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz.

Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is.

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet.

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is.

Felmondólevél

Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek.

Kegyelmi kérelem elutasítása

Valamikor decemberben elkezdődött a tanítás. A gyanús egyházi intézményben rendszeresen megjelent a karhatalom. Éjszaka felébresztettek bennünket, a szekrényeket kipakoltatták – fegyvereket kerestek. Valóban a terror légköre ülte meg a várost. A helyzetem kritikus volt, de a sorsom angyalai valahogy megmentettek. Megúsztam, de tudom, egy kicsit pechesebb szituációban nem így történt volna.

Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta.

Tóth István ügyvédi kamarai igazolványa, 1957. április 1.

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté.

Azokban az években, amikor még Mátrafüreden voltam, a következő történt: megyek az utcán este a Nagykörúton, este 10 óra lehetett. Vagy 6 méterrel előttem, a kapu alól kijön két rendőr, nekem jön és fellök. Pillanatok alatt ott volt a kocsi, bevittek a VI. kerületi kapitányságra. Ott egy nyikhaj rögtön azt kérdezi: maga a Czájlik? Mondom, én. Vigyék le a zárkába. Nekem estek, agyba-főbe vertek. Másnap reggel a kihallgató tiszt azt kérdezi, hogy „hát kedves Czájlik úr, mennyit ivott tegnap?

Január-februárban már látnivaló volt, hogy abban a formában, hogy én vagyok az igazgató, ez nem fog tovább menni. A pártszervezet sem működött velem együtt, és főleg a járási pártbizottságnak volt kifogása ellenem. Erre én bejelentettem, hogy kérek egy igazgatót, aki átveszi a szerepet tőlem. Kaptam is egy Birtalan Árpád nevű igazgatót, aki egy jól megtermett BM-es tiszt, mármint korábbi BM-es tiszt vagy rendőrtiszt volt.

1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként.