A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról.

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4.

A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le.

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

Ha jól emlékszem, még 57. február elején felvettem a kapcsolatot a debreceni Atommagkutató Intézettel. Beadtam egy pályázatot. El akartam jönni Miskolcról, de mire sor került volna rá, már le voltam tartóztatva. A feleségem eljött Debrecenbe, és segítségüket kérte. Szalay Sándor professzor írt egy levelet, hogy helyezzenek szabadlábra, mert az intézetnek szüksége lenne rám. Ennek köszönhető, hogy kiengedtek az internálótáborból.

De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták.

1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik.

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek.

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor már csak le kell ülnie azokat az éveket. Abban az időben minden zárkaajtón ki volt téve a magatartási szabályzat: föl voltak sorolva a jogok és a kötelességek. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt a munkához, joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték.

Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet.

A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi.

Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam.