Jelenlegi hely

Kapcsolat a bebörtönzött apával. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből
Kludskig Géza börtönfotója

Március 5-én délután csengettek a lakásunkon, vagyis a szállásadóm, Kovács Imre bácsi lakásán. Én mentem ki ajtót nyitni. Ott állt Tóth főhadnagy civilben – végig civilben volt – és egy másik civil. Közölték, hogy hozzám jöttek. Bementünk a szobába. Előhúzott a zsebéből egy papírt, a házkutatási parancsot. Kihúzta a fiókot, elkezdett matatni, sokallta, hogy mennyi fénykép van ott. Az első tanári fizetésemből fényképezőgépet vettem, és elég sok felvételt készítettem.

14-én éjjel rohant három ruszki értem a zárkába, beraktak egy kocsiba és elvittek. Az a tizenvalahány hónap, amit a zárkában töltöttem három úgymond tanintézetben, az összeolvad az emlékezetemben. Vannak sarokkövek, hogy ez előtt, meg ez után, de a kronológia nehéz. Március 14-e éjszaka elvittek Szombathelyre.

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra.

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak.

Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából.

Angyal István elleni pótnyomozás kihirdetése

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba.

Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált.

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam.

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra.

Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen.

1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté.

Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék.

Ha jól emlékszem, még 57. február elején felvettem a kapcsolatot a debreceni Atommagkutató Intézettel. Beadtam egy pályázatot. El akartam jönni Miskolcról, de mire sor került volna rá, már le voltam tartóztatva. A feleségem eljött Debrecenbe, és segítségüket kérte. Szalay Sándor professzor írt egy levelet, hogy helyezzenek szabadlábra, mert az intézetnek szüksége lenne rám. Ennek köszönhető, hogy kiengedtek az internálótáborból.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere.

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye.

A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni.

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre.

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.

De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem.

Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét?

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

Egyetlen egy rabtársa jött el hozzánk, de már sajnos nem emlékszem a nevére. Ő kiszabadult, és vele küldött apukám, még mindig megvan, egy ilyen kicsi ceruzát, amivel jegyzetelt, meg ilyen picike kis dobókockát, amit fogkrémből valahogy összegyúrt. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Ez az ember mesélte, hogy kártyázgattak együtt, meg vigasztalták egymást, hogy te is hamarosan kiszabadulsz.

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

Eörsi István (bal szélen) a tárgyaláson

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták.

Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán
Tomasovszky András ajándéka a börtönből Mária lányának

Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is.

Tóth István családjával a börtönévek után

A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot.

A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő.

Kóté Sörös József börtönfotója

A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le.

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét.

Molnár Mihály kérelme

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

Levél a Belügyminisztériumból

A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak.

Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan.

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok.

Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

Ítélethirdetés az Eörsi István és társai ügyében. A vádlottak balról: Eörsi István, Szabó Béla, Molnár Sándor, Nagy Mihály és Káldor Vera