Jelenlegi hely

A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett.

Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959.

Félórát várakoztattak a folyosón. Aztán egy civil ruhás rendőr behívott. Leültetett. Volt előtte egy telefonkönyv vastagságú dosszié, amit lassan lapozgatott. „Visszajöttünk, visszajöttünk? Ugye, én mondtam magának, hogy disszidálni fog!” – jegyezte meg. Molnár felügyelő volt, akit ismertem a falfestő balhéim miatt. Elkezdett kérdezgetni. „Merre járt? Mit csinált? Kivel találkozott? Hogy volt, mint volt?” A végén már tele volt a sapkám.

De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének.

A másik történet ennél talán érdekesebb, tanulságosabb. 1973-ban egyszer Mészöly Miklós azt mondja nekem, menjek el vele az Erzsébet sörözőbe, mert itt van egy barátja az újvidéki Híd című irodalmi folyóirat szerkesztőségéből, Ács Károly. Ács Miklóstól kért kéziratokat, ő elég rendszeresen publikált a folyóiratban. Tőlem is megkérdezte, nem írnék-e nekik. Mondtam, szívesen írnék egy Petri-tanulmányt (akkoriban jelent meg az első kötete).

Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba.

Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el.

Megfigyelési fotó az „Ellenállók-ügyben"

Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem.

Amikor Miskolcon útlevelet kértem, a rendőrségen nagyon akartak velem beszélgetni arról, hogy kikkel megyek. Mondtam, hogy ők pontosan tudják. És hogy majd meséljek. Mondtam, jó, elmondom az úti programot, ha érdekli őket, majd jöjjenek ki a munkahelyemre. Egy pasit kiosztottak rám, ő eljött a várba, és én elmeséltem, hogy miket láttunk. Arról nem szóltam, hogy mit hallottam a nagy özvegyektől, és nem beszéltem Andrássy Katinkáról sem. Aztán elunták, és leszálltak rólam.

Megfigyelési fotó a „Fekete Hollók” ügyben

63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs.

Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl.

Megfigyelési fotó a "Hungaricus ügy" kapcsán: Hegedűs B. András kilép a Gerbeaud kávéház ajtaján

Azokban az években az útlevélkérvényekhez hozzátartozott a munkahelyi ajánlás is. Az útlevélkérő lap hátoldalán volt egy előnyomott szöveg, amit a munkahelynek pecsétekkel és aláírásokkal kellett ellátni. Legalább három aláírás kellett: igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár. Nekem mindig stempliszöveget írtak: „Munkáját jól látja el, nincs kifogásunk külföldi útja ellen. Kérését támogatjuk.”

Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel.

Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok.

Leendő apósom, Anna apja, Márkus Andor korábban az Angol-Magyar Bank egyik igazgatója volt. Ekkor már persze nem, fordításokból éldegélt. Egy nap elkapták az utcán: ment a járdán, egy autó sivítva lefékez mellette, ajtó ki, őt be az autóba, majd az ÁVH-ra. És beszervezték. Öngyilkos akart lenni, aztán egy pszichiáter kezelésbe vette, és azt mondta, nix öngyilkosság, ezt a játszmát játszani kell, mégpedig úgy, hogy olyan jelentéseket kell írni, amelyekben semmi nincs.

A kihallgatók nagyrészt ávós tisztek voltak. Az én Galambos nevű főhadnagyom, akire később rá lettem bízva, sem tagadta, hogy ávós volt. Tudja maga, Lambrecht, micsoda küzdelem folyt az ÁVH-n belül a törvényesség megóvása érdekében? – kérdezte egyszer. Hát én nem hallottam ilyen küzdelmekről, és úgy elnéztem az én Galambos főhadnagyomat – akkor már elhízott, nagy, tohonya ember volt –, milyen klassz verőember lehetett két-három évvel korábban a nagy lapátkezeivel.

Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre.

Megfigyelési fotó a „Hungaricus-ügyben"
Megfigyelési fotó a „Fekete Hollók” ügyben
Örkény István a kávéházban, megfigyelési fotó a „Hungaricus-ügyben"

Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai).

Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír!

Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens?