Jelenlegi hely

 

Tóth István 1919. november 26-án született Győrött, munkáscsaládban. 1930–1938 között a győri Bencés Gimnáziumban tanult. A Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán végzett 1942-ben.
Egy évig a győri városházán volt joggyakornok, majd bevonult katonának. 1945-től a városháza személyzeti, majd kulturális osztályán dolgozott. 1945 májusában belépett a Magyar Kommunista Pártba.
1948–1949-ben a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Szociálpolitikai Osztályának vezetője volt. 1949-ben kizárták a pártból és leváltották a munkaköréből. 1951-től a megyei tanácsnál főelőadó, majd csoportvezető volt.
1956. október 27-én megválasztották a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Munkástanácsa elnökének. A forradalom idején részt vett a tanácsi apparátus működésének átalakításában, az államigazgatási feladatok ellátásának biztosításában. 1957 januárjában elbocsátották az állásából. Mint ügyvéd készült folytatni a pályáját, de 1957. április 12-én letartóztatták. A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. Szabadulása után a győri Gyógyszertári Központban dolgozott adminisztrátorként, majd a Vízműnél beruházási előadóként. 1997-ben Győr díszpolgára lett. 1999. október 29-én halt meg.

Tóth István
Mind a négy dédapám zsellér volt, mégpedig házatlan zsellér, a legszegényebb fajtából. A családom olyan fölfelé menő fajta, aki törekszik, mert a nagyapáim már iparosok voltak. Anyám apja a Győrtől húsz kilométerre lévő Ásványon vízimolnár volt, de már a saját malmában dolgozott. Fiatalon télen beleesett a hideg vízbe, és harmincévesen meghalt tüdőgyulladásban. Négy gyerek maradt utána, úgyhogy édesanyámnak már tízéves korától el kellett mennie cselédnek. A Héderváry grófnál lévő erdész gyerekei mellé került. Édesapám egy tizenkét gyermekes falusi szabó családjában született, Győrtől tizenkét kilométerre, Nyúlon. Szegény gyerek volt, hazulról nem is kapott semmit. Bár szívesen készített cipőket, mégsem váltotta ki soha a mesterlevelét, csak kontárként dolgozott. Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt.
 
 Édesapám Patonyi Péter nevű barátjával volt együtt a fronton az első világháborúban. Patonyi Péter egyszer írt haza, és apám is ráírt a levelezőlapra, hogy ismeretlenül is üdvözli az itthoniakat, hallotta, hogy Péternek van egy testvére, őt is üdvözli. Ekkor Peredi Péter húga azt írta a bátyjának a válaszlevélben, hogy azt a Tóth Miklóst, aki ilyen kedves sorokat írt, szeretné személyesen is megismerni. Így jött össze a meghívás, hogy egy alkalommal, még a háború alatt, apám Ásványra ment Patonyiékhoz, és megismerkedett azzal a lánnyal, aki később az anyám lett.
 
Megtetszhettek egymásnak, mert amikor apám 18 februárjában itthon volt szabadságon, Ásványon házasságot kötöttek. Rajtuk volt a vagyonuk, ahogy az ilyen szegény emberekre mondani szokták. Én 1919. november 26-án születtem. Édesapám, miután hazajött a frontról, alkalmi munkákból élt, majd vagongyári munkás lett, rendes munkája mellett azonban nagy tételben cipőket csinált. Szorgalma eredményeképp 25-ben már egy kis családi házat tudott építeni Győr-Újvárosban, a „laposi részen", egy egyszerű helyen, de mégiscsak családi ház volt. Apám a 19-es kommün alatt vöröskatona volt, azonban nem tényleges frontszolgálatos: a keresztapámmal együtt Dunaszegen orosz hadifoglyokat őriztek. Azért lett vöröskatona, mert az is egy megélhetési forma volt. Mint volt szakaszvezetőt szívesen fogadták, és fizetést is adtak. Anyám akkor már nem volt állásban, apámnak mindenképpen szüksége volt rá, hogy a családot valahogy eltartsa. Később, mikor a Horthy-rendszerben rendőrnek jelentkezett, először fölvették, de mikor megtudták, hogy vöröskatona volt, azonnal elbocsátották.
Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között. Apámtól nem kértek pénzt az ottani állatorvosok, és nem kilónként vette a takarmányt, hanem nagyban. Alighogy odakerültünk, megszüntették a vágóhíd lótartását. Édesapám elkérte az igazgatótól az istállót, és vagonszámra vette a kukoricát az állatoknak. Apámnak megvolt az a jó elve, hogy ha egy állat megbetegedett, és három nap múlva nem mutatkozott javulás, azonnal szólt a hentesnek, mentek a disznók a vágóba, apám kimeszelte az ólat, és jött bele a következő disznó. Nem tartott beteg állatokat. Gyakran álldogált az ólnál, elgyönyörködött az állatokban. A kertben is dolgozott, de a kertet nem szerette úgy, mint az állattenyésztést. Ha más időket él meg, talán önálló vállalkozó lett volna. A vágóhíd hatalmas terület volt. Nekem az elemi iskolában presztízst jelentett, mert a haverokat bevihettem nézelődni. Amikor odakerültünk, egy évig én is mindig a vágó ajtajában álltam, hogy lássam, hogyan vágják az állatokat. Sajnáltam a disznókat és a marhákat, de azért néztem a vágásokat. Sokszor volt, hogy a tanító anyjának finomabb borjúmáj kellett, akkor mindig apámhoz fordultak, és a hentesektől ő rögtön megszerezte. Így a vágóhídi összeköttetés presztízst jelentett, meg azt is, hogy apámat ismerték a tanítók. Erre amúgy nagy szükség nem volt, mert jól tanultam. Egyedüli gyerek voltam, és anyagi nehézségeink nem voltak. Apám meghizlalta azt az évi negyven disznót, az akkora jövedelmet jelentett, hogy az én apámnak több volt a pénze, mint a sok úgynevezett úri gyerek apjának.
 
A gyárvárosi iskolában egy igen kiváló magyar ember volt a tanítóm, vitéz Kiss Károlynak hívták. Mai szemléletem szerint azonban túlságosan is „nem-nem-sohás" volt, irredenta. Emlékszem, volt egy kis mappája, Magyarország térképe volt rajta, s ha középen megnyomták, szétvált, és a történelmi Magyarország részeit mutatta. Állandóan a magyarság, Trianon volt a téma, és hogy mekkora igazságtalanság ért bennünket, ami igaz is, persze, de csak ez volt a téma. Minden iskolaév végén vizsga volt, és negyedik elemi után, mint a legjobb tanuló, a vizsgán olyan verssel rukkoltam ki a tanítóm megbízásából, amely arról szólt, hogy repülök Pozsony fölé, és a szlovákokra ledobok egy bombát, és itthon jelentem a hazámnak, hogy teljesítettem a kötelességem. Az ember később jött rá, nem az volt baj, hogy ezt tanultuk, hanem az, ha ennél a szemléletnél megragadt valaki, mert ez csak a dolog egyik oldala. Később én is megtudtam történelmi könyvekből, hogy talán lehetett volna Trianonban mit keresnünk, ha nem az Apponyi-álláspontot – ő volt a magyar küldöttség vezetője – fogadjuk el, mert ő az ezeréves Magyarországról beszélt. Teleki Pál viszont már azt magyarázgatta az angol megbízottnak, hogy a határon túl hatalmas magyar kisebbség van, és ha a Teleki-féle álláspontot tudtuk volna képviselni, elképzelhető, hogy egy szerencsésebb határt kapunk. 
Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt. Aztán megnézte a tiszta egyes bizonyítványomat, végül azt mondta, hogy erre a bizonyítványra azért még van hely. Így kerültem az 1930/31-es iskolaévtől a győri Bencés Gimnázium első osztályába. Az egyszerű Tóth István név mellé az volt írva: „gyárvárosi", innen tudták, hogy én vagyok. Itt jártam aztán nyolc évet. Az alsó négy osztályban vastag betűs voltam, ez azt jelenti, hogy csak egy kettesem volt, vagy nem volt egy sem. A felsőbb osztályokban csak egyszer sikerült a legnehezebb kategóriába felkerülni, hetedikben. Akkor voltam megint vastag betűs. Amikor nem voltam vastag betűs, akkor volt két-három kettesem is. 
 
   Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta. Tizenhat éves koromban elolvastam, és döntő hatással volt a gondolkodásomra, előkészített arra a világnézetre, amit húszéves koromtól a mai napig is vallok, és ez bizonyos stabilitást jelentett mindig az életemben. Nem lettem ateista, de kiderült, hogy létezik agnosztikus szemlélet. Az agnosztikusok szerintem becsületesek, mert azt mondják, hogy a tapasztalaton túl nem tudunk semmit. Körülbelül húszéves voltam, amikor ezt így kialakítottam magamnak, azóta is ezt vallom.
 Gimnazista koromban a szokott Jókaikat és a Mikszáthokat olvastam. Nem voltam különösebben nagy olvasó, inkább játszó gyerek voltam. Nem voltam szorgalmas, de a szüleim miatt tanulnom kellett. Sok idő elment a látszattanulásra, meg az asztalnál való ülésre, úgyhogy mindig azt szoktam mondani: talán ha a szüleim engedték volna, hogy szabadon abba az irányba fejlődjem, ami énnekem tetszik, vagy ami az én beállítottságom, többre vihettem volna.  
 
   A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot. Bencés gimnáziumban voltunk, ehhez képest nagy bátran azt mondtam: „Ha ezt figyelembe vesszük, csak nevetni tudunk azon a múlt században élt papon, aki kiszámította, hogy Isten a világot 4350 éve teremtette, és még azt is kiszámította, hogy keddi napon történt a teremtés befejezése." Jellemző, hogy ezt a Bencés Gimnáziumban elő lehetett adni. Ott volt az önképzőköri tanár is, végighallgatták, de nem történt semmi. Aztán egy másik történet: 35-ben választások voltak, és itt van Kismegyeren egy bencés birtok, ami Győrhöz tartozik. Apám testvére ott volt gépész. Mondtam szünetben a magyartanáromnak, nem szép dolog ám, hogy a bencés birtokon megmondják, kire kell szavazni. A tanárom csak meghúzta a vállát, akkor sem nem történt semmi.
A politika túlságosan nem érdekelt soha. Már gyerekkoromban is az volt a véleményem, hogy a jövőt a politikusok se látják jobban, mint én. Ha részletesen nem is olvastam el minden könyvet, Erdeit meg Veres Pétert, meg a népi írókat, ez az irányzat érdekelt, de maga a politika nem. Engem nem tanított apám, őt csak az érdekelte, hogy minél többet egyenek a disznók. A Bencés Gimnáziumban Horthy nem volt népszerűsítve, mert református volt, úgyhogy ott nem volt Horthy-kultusz. Ugyanebben a korban már kezdett kialakulni bennem az a szemlélet, hogy a tudomány embereit, akik a tudomány asztalára komoly műveket tettek le, nagyon tiszteltem. Már abban az időben hallottam Einsteinről és Galileiről, mindig azt mondtam: az igen, az teljesítmény! De a politikusokat nem sokra tartottam, és ez a mai napig így van.
Érettségin idegességből, bár jó latinista voltam, nem ment a fordítás, elhibáztam a példát, kettest kaptam, ezért aztán a latintól elment a kedvem. Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei. Ráadásul akkor már abszolút nem voltam vallásos, már agnosztikus voltam.
 
A vallásos nevelés a Szent Imrében amúgy csak annyiból állt, hogy egy hónapban egyszer-kétszer volt egy előadás, és vasárnap el kellett menni misére. A jogi egyetemen a diákok között eléggé erős volt a jobboldal, jobboldali bajtársi szövetségek, szervezetek működtek. Szerencsére ezektől megóvott a Szent Imre, mert volt nekik egy saját bajtársi egyesületük: a Szent Imre Kör. Azt mondták, ezzel te már bent vagy, nem kell menni a Foederatio Emericanába, a katolikus egyetemisták szövetségébe, a Turul Szövetségbe meg pláne nem. Egy-két nyilas volt köztünk, de a többség inkább katolikus szemléletű volt. Nem is nagyon merült föl, hogy más szervezetbe belépjek, mert a Szent Imre Kör maga is egy szervezet volt. Nagyon büszke vagyok, hogy szüleimmel együtt egész végig a Hitler-ellenes vonalat vittük a családban, és zsidó barátaink is voltak. De egyszer életemben én is éljeneztem Hitlert. Tüntetni mentünk a Hősök terére, hogy „Felvidék vissza", az egész Szent Imre kollégium kivonult.
 
Október 6-án a magyar egyetemi ifjúság a Felvidék visszacsatolását követelte 
Magyar Világhíradó 764. 1938. október
Filmhíradók Online
 
Voltak ilyen előhangolók, s mondták a neveket: Mussolini – Éljen! Hitler – Éljen! Sztálin – Pfúj! Ez ragyogó élmény volt akkor, de egyedi eset az életemben.
Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. Anyámék négyen voltak testvérek, és persze olykor összevesztek. De ha az unokatestvérem vagy a keresztanyám beteg volt, abban a pillanatban nem számított, hogy épp nem voltak beszélő viszonyban, rögtön mentünk segíteni. Őtőle tanultam meg, hogy a bajban levőket segíteni kell, és a legcsúnyább bűn, amikor valaki lent van, és én még bele is rúgok. Ezt az én négy elemis anyámtól tanultam, és ez jó örökség. Anyámnak igen jó ízlése volt ruhában, ételben, mindenben. Mikor első egyetemista voltam, feljött hozzám Pestre, a Szent Imrébe, falusi kendőben. Aztán elvitt, hogy vesz nekem kabátot. Érdekes volt, ha bement velem egy üzletbe, nem azt mondta, hogy kérünk egy kabátot „a fiamnak”, hanem „ennek a fiatalembernek”. Kihoztak egy kabátot, azt hiszem, a Rákóczi úton volt, ott már elég jó üzletek vannak. A segéd még oda se ért a kabáttal, anyám már intett, hogy viheti vissza, nem jó. A boltban csak bosszankodtak, nem nézték ki belőle, az egyszerű kendős asszonyból a jó ízlést. Mérgesen mondták, asszonyom, ennél jobbat nem tudunk adni. Végül kihozták a raglánomat, amiről rögtön látszott, hogy jó minőség, s akkor ő azt mondja: ez meg is felel. És kifizetett érte, ami akkor nagy pénz volt, vagy nyolcvan pengőt. Ez a kabát a mai napig megvan.
 
Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást. Aztán végül azért átmentem, de Nizsalovszky Endre azt mondta, Tóth úr, nálam is meg lehet ám bukni. Úgyhogy végül egy hármassal csak átmentem. Egyetlen komoly élményem van a vizsgákról. A magyar magánjogot Szladits Károlynál tanultam, aki a kor egyik híres jogásza volt. Mikor a harmadik alapvizsga volt, egy barátom, Ivancsó Miklós kijárta, hogy én is abba a csoportba kerüljek alapvizsgára, ahova a legjobb tanítványai, akiket külön levizsgáztatott. Amikor a híres huszonkettő közé beültem, akkor láttam csak, hova kerültem. Ismertem őket, ott ültek mindig az első sorban, nagy fejek voltak, ott volt például Bogsch Árpád, aki később a Szellemi Tulajdon Világszervezete főigazgatója lett, egy híres ügyvéd fia. A végén Szladits mondott valami példát. Huszonketten ültek ott, sorban a legjobb tanítványok, de nem őket kérdezte meg. Szladits olyan komisz természetű volt, rám sem nézett, csak odabökött: Maga? Megmondtam a választ. Akkor nézett meg először. És mit tesz Isten, azon a vizsgán a tanár még egyszer adott föl egy kérdést, megint végigment a huszonkét hallgatón, majd odajött hozzám. Megint megmondtam a választ. Jól van, öcsém! – mondta, és ez óriási dicséret volt. Mikor beírta a kitűnőt, azt mondta rólam: szeretem az ilyen embert, mert olyan, mint a mazsola a kalácsban. Sose láttam, de idejön vizsgázni és mindent tud. Ez volt a legnagyobb egyetemi élményem.
Anyagi gondjaim az egyetem alatt nem voltak. Azonban utolsó éves egyetemista koromban, 42-ben fél évvel előbb el kellett jönnöm a Szent Imréből, mert akkor már jobban kellett a pénz, apám nem tudta fizetni a kollégiumot. Eladta az újvárosi házat és épített a nevemre egy másikat. De azért 42-ben még tellett az egyetemre is, tellett a szép családi házra. Akkortól itthon laktam, és innen már csak vizsgázni jártam Pestre. A szüleim anyagi helyzetének köszönhetem – ezt most negatív értelemben mondom –, hogy a pénz iránt a mai napig sincs érzékem. Amikor később a megyei tanácsnál voltam, a legnehezebb időkben, kaptam ajánlatokat, tettem szívességet, de pénzt ezekért nem fogadtam el sohasem. Meggazdagodhattam volna, de nem érdekelt. A pozitívum viszont az, hogy nem irigyeltem senkit se a pénzért.
 Túlságosan nem emelkedtem ki az egyetemen, de jellemző az érdeklődési körömre, hogy a doktori értekezésem a büntetőjog és a vallás határterülete volt. Azt kellett volna bizonyítani, amit nem tudtam persze, hogy a vallásos embert a törvény gyűrűjén kívül még egy másik gyűrű veszi körül, a vallás gyűrűje, és így jobban védve van a bűncselekménytől.
 1942-ben végeztem el az egyetemet. Ekkoriban anyám a későbbi győri polgármester – akkor még csak vezető tisztségviselő – családjánál volt cseléd tíz évig, ahol nagyon szerették. Apám a hátam mögött, anélkül, hogy megkérdezett volna, elment hozzá, és fölvettek a városhoz. Mivel egy ilyen magas rangú tisztviselő állt mögöttem, betettek a főügyész mellé joggyakornoknak, és onnan mentem katonának egy év múlva.
Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs. Jóban voltunk az alakulat irodás őrmesterével, akitől menetlevelet kaptunk, így nem kellett gyalog jönnünk Magyarországra, megúsztam ezt a hatalmas gyaloglást. 1944. szeptember 26-án érkeztünk Szombathelyre. Már Körmend körül jártunk, a tisztek is elmentek, csupán a pótalakulat volt ott két szekér iratköteggel. Bent ülünk egy házban, Körmendtől talán öt kilométerre, mikor nagy kiabálás támadt: Gyerekek, itt vannak az oroszok, itt a civil ruha, vegyük le a mundért! Egy óra múlva megint kiabál valaki: Gyerekek, jönnek az SS-ek, kinyírnak bennünket, öltözzünk vissza. De akkor már erre nem volt idő. Így a katonaéletem utolsó nyolc óráját úgy töltöttem, hogy civil nadrág volt rajtam. Egy pajtába kerültünk be Farkasfán. A mai napig is eszembe jut a következő történet, amikor a rádióban a meteorológiai jelentés a Szentgotthárd–Farkasfa állomást említi. Egyszer halljuk, hogy orosz tankok jönnek, majd szólítanak: Magyar katonák, gyertek elő! Kimentünk, kizabráltak bennünket, mindent elvettek tőlünk az oroszok. Még az egyszerű borotva is kellett. Aminek valami értéke volt, elvették. De akkor még este ki tudtam venni a katonaládámból a civil ruhámat, úgyhogy rendesen átöltöztem. Az oroszok tankkal kísértek bennünket egy darabon, később elengedtek. Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság. Egy Bán János nevű őrmesterrel együtt érkeztem Győrbe, az is ilyen rossz ruhában volt, mint én, koszosak voltunk, torzonborzak. Szegény édesanyám, amikor meglátott bennünket, azt mondta, mit akar ez a két csavargó? Nem voltunk megborotválkozva se. Olyan természetesen mondta, hogy körülbelül mostanra várt haza. Arra nem is gondolt, hogy táborok vannak és meg is lehet halni, olyan természetesnek tartotta, hogy hazajövök. Ahogy 56-ban egy balszerencse-sorozat, 56-ig igen sok szerencse ért. A katonaságnál többször is elpusztulhattam volna.
Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.
 
Népbírósági tárgyalás a Zeneakadémián, Bárdossy László kihallgatása
Heti Hírek 10. 1945. november
Filmhíradók Online
 
Mikor Bárdossyt kivégezték, mondtam neki, hogy Bárdossy felelősséggel tartozik. Azt a példát hoztam elő, amit a katonaságnál láttam, hogy egy katonát kivégeztek, mert a támadás idején elbújt, nem vett részt a támadásban. Ha egy egyszerű katonát így felelősségre lehet vonni, akkor egy olyan embert, akire az egész ország van bízva, hogyne lehetne!
Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.
A nemzeti bizottság csak az igazolásokkal foglalkozott, hogy ki alkalmas, ki nem egy-egy munkakör betöltésére. A régi gárda egy része elment Nyugatra. A rendes helyem a főügyész mellett lett volna, de akkor még nem működött ez a hivatal. Így nem az ügyész mellé kerültem, hanem először a személyzeti, utána pedig a kulturális osztályra. A személyzeti osztályon a szokott ügyintézés volt, fölvételek, elbocsátások, nyugdíjazások előkészítése. A kulturális osztály meg az iskolákat szervezte, a városnak volt két saját iskolája, és rendezvényekkel foglalkoztunk.
Mi a jogfilozófiában az egyetemen vitéz Moór Gyulától részletes marxizmust tanultunk, már onnan voltak ismereteim. A marxizmust kicsit a kereszténységhez tudnám hasonlítani. Amikor a kereszténység elkezdődött, a legalsóbb rétegek csatlakoztak hozzá. Azt mondták a követőknek, most te senki se vagy, de ha ez a pár évtized elmúlik, egy másik ország jön, ott te vagy a császár. És a munkások, a parasztok felemelték a fejüket, nyilván a paraszti őseim is. A mai napig történelmi jelentőségűnek tartom a marxizmust, úgyhogy előttem, aki Marxot meg Engelst lelegyinti, az nem megy okos ember számba. Agnosztikus vallási megközelítésem sok csalódástól megóvott, meg stabilitást adott, így a marxizmussal kapcsolatban sem ért semmi csalódás. Arra, hogy az oroszok úgy csinálták a marxizmust, ahogy történt, arra csak azt tudom mondani, hogy egy kísérletet tettek. Az volt a hiba, hogy kritikát nem engedtek. A marxi rendszer humanizmusa, tehát a megalázott helyzetben lévők felemelése nekem tetszett, és hogy Adyval mondjam, fontosnak gondoltam, hogy a „papos, úri Magyarország” eltűnjön.
Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.
 
   Akkor történt, hogy a városházán leváltották az első garnitúrát, és a második garnitúrát léptették elő. Tehát lett egy tanácsnok, egy aljegyző, én pedig címzetes aljegyző lettem. Schmikli Béla, egy jó barátom – nem volt párttag, gazdag polgári családból származott – lett az igazgatási osztályvezető. Akkor még nem számított, hogy nem volt párttag. A kommunista pártnak kezdettől nagyobb hatalma volt, mint a tényleges taglétszáma. Győrben, a városházán hamarosan más beosztást kaptam, a szociálpolitikai osztályra kerültem. 1948-ban, a fordulat évében leváltották a régi vezetőket, és én lettem szociálpolitikai osztályvezető. Mindenhol a helyettes lépett elő. Én is az osztályvezetőm helyébe léptem, mert azokat elküldték, mint régi embereket. Életemben akkor voltam először önálló pozícióban, nagyobb hatáskörben, egy évig voltam a szociálpolitikai osztály vezetője Győrben.
 1949. február 26-án kapok egy telefont, hogy a Népjóléti Minisztérium háromszázezer forintot ad a városnak, ha 28-ig, két nap alatt, az elköltéséről adom a számlát. A pénzügyi év akkoriban február végén zárult. Ezt lehetetlen rendesen elkölteni, de az az ötletem támadt, hogy a zsidó menházat vegyük meg bölcsődének. Ligeti Imre kommunista képviselő ki is járta – bár eredetileg négyszázezer forintot kértek érte –, hogy kétszázezerért megvehessük. A bölcsődébe való ruhanemű százhatvanezer forint volt, ezt rögtön befizettem az Országos Ruházati Intézetnek. És így tovább. Végül maradt száznegyvenezer forint. A bölcsőde bútorzatára kiírt pályázatot Farnádi Imre asztalos nyerte. Megbeszéltem Markó Gyulával, aki akkor már az új polgármester volt, hogy nem tudunk mást csinálni, Farnádinak kifizetjük előre a száznegyvenezer forintot, és majd később megcsinálja a bútorokat. Mint később kiderült, ez egy döntő ügy volt, kihatott az egész életemre. Farnádi többször jött hozzám, hogy megcsinálja a bútort, de mondtam neki, várja meg a kőművesmunkákat, hogy a bútor tényleg passzoljon a helyére. Ő 50 őszén disszidált, úgyhogy nem csinálta meg a bútorokat.
 1949. tavasz elején lehetett, mikor a Markó Gyula polgármester szólt, hogy menjek át a városi pártbizottságra, engemet ott el kell bírálni. Pongrácz Kálmán, a pesti polgármester volt az elnök, meg valami szakszervezeti vezető. És még voltak vagy hárman. Sorra vették a bűneimet. A tagkönyvemmel kezdték, hogy nem volt. Én mondtam, hogy jelentettem az elvesztést. És akkor jött, hogy ha nem volt tagkönyvem, hogy fizettem a díjat? Mondtam, hogy mindig fizettem rendesen a tagdíjat. Akkor mondta Pongrácz, hogy ha az elvtárs így becsülte meg a pártot, akkor nincs köztünk helye. De leginkább az volt a döntő érv, hogy a pártot bíráltam. Akkoriban bírálatszámba ment, ha az ember nem helyeselt valami intézkedést, és ilyen bőven volt. Sokszor mondtam, hogy ez nem jó, vagy ezt nem így kellene. Ezt persze nem részletezte Pongrácz, de valószínűleg ezek is belejátszhattak a kizárásomba: mi majd megmutatjuk, ki az úr. Utána Gőcze Géza bácsi közölte velem, aki akkor még polgármester-helyettes volt, hogy keressek magamnak állást, mert kizártak, így nem lehetek a városházán sem. Próbáltam állást keresni, de mindenhol azzal kezdődött, hogy párttag vagyok-e. Egy bérelszámolói állás éppen lett volna, de mindenhol a kizárás volt a baj. Ez rosszabb volt, mintha nem lettem volna soha párttag.
 
   A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették. Ha leendő apósom vállalja, hogy szlovakizál, maradhatott volna, de nem maradt. Alízzal 1948-ban házasodtunk össze. Ivancsó Miklós volt pázmányos évfolyamtársam intézte el, hogy melyik templomba menjünk, hogy olcsóbb legyen, Pestre mentünk házasodni, mert akkor nem kell olyan nagy cirkusz. A Bocskai úti evangélikus templomban volt a házasságkötésünk. Én ugyan katolikus vagyok, de azt mondtam, nem adok reverzálist, nem is kérek, így pedig csak az evangélikus egyház volt hajlandó minket összeadni, mivel a feleségem evangélikus. Egy nagyon régi, híres család a feleségem családja, az Ordódy család. Ebből később baj is lett, mert egy káderezésen megmondtam, hogy a feleségem dzsentri családból származik. Aztán ezt ellenem úgy használták ki, hogy azt mondták, arisztokrata család sarja, ami nem volt igaz. Apósom a segítségemmel visszakerült a vagongyárba, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként soha nem említette nekem, hogy ő is belépett a pártba, szegény, ágrólszakadt ember volt, azért tette, hogy a pozícióját megerősítse. De maga az Ordódy név is gyanús volt, velem egy napon zárták ki a pártból.
 
  Sűrű időszak volt, Márta lányom akkoriban született, amikor kizártak, 49. március 3-án. Amikor kizártak a pártból, azt mondták, hogy keressek másik állást. Végül a szociálpolitikai osztály élére hoztak egy kádert, aki nem értett semmihez, így mindent én csináltam, csak az vette föl a nagyobb pénzt, de legalább maradhattam. Aztán mikor volt egy következő besorolás, akkor besoroltak segédelőadónak. Akkor még négy katolikus apáca volt a szocpolon, akikkel remekül tudtunk együtt dolgozni. Emlékszem, mindig is mondták nekem, hogy maga nagyon rendes ember, kár, hogy istentelen. Mert hát a marxizmusomat én velük is közöltem. Aztán hamarosan elküldték őket az osztályról. Markó Gyula polgármesterrel beszélgettünk, hogy az apácákat egy pillanat alatt hogy elküldték, aminek nem volt semmi értelme. Azt kérdezi tőlem akkor Markó, te hajlandó lettél volna erre? Mondom, nem. Azt mondja, látod, az utódod hajlandó volt, pont ezért kellett a váltás.
A feleségem addig nem dolgozott, csak miután engem kizártak. Akkor keresett állást, mint gyors- és gépírót vették föl. Nagyon ügyes volt, mert amikor elment jelentkezni, kérdezték tőle, a férje párttag? Azt mondja, úgy tudom igen. Azt mondta Alíz, ha hazugságon csípnek, azt mondtam volna, honnan tudjam én, nekem nem mondta el, hogy kizárták. Ha nem olyan ügyes, nem veszik föl még oda se. A bölcsődei bútorügynek is lett következménye: 51 tavaszán lehetett: a Belügyminisztériumból jön egy felügyelő, hogy én egy disszidensnek kifizettem száznegyvenezer forintot. Az egész hangulat olyan volt, hogy már tényleg a börtönben éreztem magamat, hiszen akkor már kizárt párttag voltam. Azonban Markó Gyula polgármester megmentett, mert azt mondta: fültanúja voltam minden tárgyalásnak. Persze nem volt fültanúja, én intéztem mindent, őneki csak referáltam. Mikor hallották, hogy nyilatkozott, jött egy sima, engem igazoló jegyzőkönyv.
1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.
Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.
Sokan mondták, Markó nemcsak azért ragaszkodik hozzám, mert tudja, hogy nyílt ember vagyok, hanem mert azt is tudja, hogy nem járok a pártbizottságra, mint kizárt párttag. Mert megtörtént, mikor a városházán volt elnök, hogy elment valahova, a titkára meg azonnal fölvette a telefont és beszólt a párttitkárnak, hogy a Markó tíz órakor elment, és nem tudom, hol van. Tőlem meg nem kellett tartania, én megbízható ember voltam a számára. Egyszer hív Markó, hogy a Minisztertanácstól van itt egy elvtárs, a tanácsülések jelentései érdeklik. Én kezdtem mondani, hogy a tanácsülések eléggé gyatrák, a hangulat rossz, a parasztok pedig passzívak. Egyszer csak érzem, mintha valaki a lábamra lépett volna. Ennek ellenére tovább mondtam a negatívumokat, hogy a tanácsok nem töltik be a szerepüket stb. Mikor másodszor a lábamra lépett Markó, már rájöttem, hogy nem jól beszéltem. Kezdtem aztán másképp beszélni, a technikai részekre váltottam át. Alighogy elment a pesti, Markó mérgesen rám förmedt: Te marha, lebuktatsz mindkettőnket. Visszamegy ez a hülye Pestre, és ott azt mondja, hogy defetisták vagyunk, szabotáljuk a párt meg a kormány rendelkezéseit. Figyelj ide, amikor ezek a pestiek jönnek, akkor mindig azt mondjad, amit a Szabad Népben olvasol, amikor velem kettesben vagy, akkor mondhatod a véleményedet. Innentől így tettem, és ez be is vált. Markó szerintem komolyan vette a rendszert, csak a józan eszét nem adta oda senkinek se. Mi nem összeesküvésből beszéltünk így, de a célszerűtlen intézkedéseket bíráltuk, ami pártszempontból bűn volt. Például kettesben nyíltan megbeszéltük azt is, hogy nem sok értelme van ennek az egész kulákozásnak, sokkal egyszerűbb lett volna azokat a jó vagyonokat békés úton bevinni a tszcsébe.
Markó Gyula megyei tanácsi elnöki tisztsége alatt iskolába járt, Pesten tanult jogot. 1952-ben beiskolázták egyetemre, és kijelöltek neki egy házi instruktort, aki fizetést kapott érte. Ekkor lépett be a képbe dr. Csincsák Endre jogász, aki 48 előtt parasztpárti volt. Csincsáknak volt egy kis szőlője Ravazdon, Pannonhalma alatt, és így összebarátkoztak Markóval, mint ravazdi szőlőtulajdonosok. Emlékszem, egyszer Bandi mutat egy papírt. Kérik a mezőgazdasági osztályt, intézkedjen, hogy egy kulákot a házából kitelepítsenek, mert a kulák gazdasági udvarában a tszcs lovai vannak. A tszcs területén pedig nem lehet kulák, erre volt törvény. Csincsák Bandi is csak nézett, hogy mit is csináljunk, nem tudta. S akkor én csak úgy megjegyeztem, hogy itt fordítva van a helyzet, nem a tszcs területén van a kulák, hanem a tszcs van a kulák területén. Mindenki nevetett: igazad van, és rögtön ment vissza a válasz, hogy a tszcs vigye el a kulák lovait, de a birtokot nem lehet fölszámolni.
Itt el kell mondanom hivatali pályám egyik legszebb esetét. 1952-ben lehetett, egyszer kinyílik az ajtó, bejön egy ember a városházára, bemutatkozik, egy Fertőd melletti községből jött, mozitulajdonos. A moziját államosították, és most ki akarják tenni a lakásából is. Nem is volt időm, hogy mondjam neki, mi adminisztratív csoport vagyunk, ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk. Mint később megtudtam, a titkárnő küldte be hozzám, hogy próbáljon meg velem beszélni, mert velem lehet szót érteni. Hát úgy elbődült bennem a borjú, hogy ettől az embertől elveszik a moziját, és még a lakásából is ki akarják tenni! Mondom, tessék várni. Bementem a főnökhöz, röviden beszámoltam neki az ügyről. Nem telt bele egy hét, elintézte, hogy ez az ember maradhatott a lakásában. Ez azért fontos, mert én büszke vagyok rá, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy átlagos hivatalnok, tehát nem ráztam le rögtön a kellemetlen dolgot, amit sokan így tettek volna.
Én írtam Markó beszédeit. Ő megmondta, miről szóljon, én megírtam. Problémám nem volt a témával, mert mindig volt ott egy Szabad Nép, és tudtam, mit kell az elnök szájába adnom. Egyszer-kétszer lelkiismereti problémám támadt, és meg is mondtam Markónak, hogy a holokauszt után rámenni ilyen csúnyán a kulákokra, ez embertelenség. De azért minden beszédbe beleírtam egy mondatban, hogy ügyeljünk a kulákok mesterkedéseire. Mert arra vigyáztam, hogy egy beszédben egyszer azért előforduljon a kulák szó, nehogy esetleg Pesten azt szúrják ki, hogy Győr megyében nincs is kulákok elleni harc. Volt még egy nagyon érdekes eset. Sárosi János volt a másodtitkár, a felesége pedig a végrehajtó bizottság titkára. Egyszer valamiért mentem a vb-be, véleményt vagy utasítást kértem. Elkezdünk beszélgetni, és ahogy szoktam, mondogattam: ez se jó, az se jó, amaz se jó. Végül ingerülten azt kérdezi tőlem Sárosiné: Mondja, Tóth kartárs, hát mi nem tetszik magának a mi rendszerünkben? Mondom, az, hogy nincs véleményszabadság. Egész biztos visszamondta a Markónak, a főnökömnek, de nekem a Markó egyetlen szót sem szólt, pedig 52-ben nem volt mindennapi szokás, hogy valaki azt mondja a vb-titkárnak, azért nem tetszik a rendszer, mert nincs véleményszabadság.
Szigethy Attila volt Markó Gyula mellett a megyei tanács elnökhelyettese. Kellemes kapcsolatom volt vele, szomszédos szobákban dolgoztunk, ott volt Szigethy Attila irodája. Ha Attila beszélt, én a szomszédban hallottam. Attila mellett azért teszek mindig tanúságot, mert tudom, hogy ha ő valakinek valamit ígért, az rögtön írásba volt téve, és be is tartotta. Igen sokan jöttek hozzá akkoriban. Az elnökhelyettesnek nem volt titkársága, minden ügyéről én is tudtam. Ilyesminek sokszor voltam tanúja, és nagyon becsültem, mert igyekezett az embereken segíteni. Ez a jó tulajdonsága 56-ban is kijött. A kapcsolat közte meg Csincsák Endre között volt szorosabb, mert Csincsák is parasztpárti volt. Sokszor beszélgettünk, mert érdeklődtem a parasztpárti írók iránt, szívesen beszélt a szárszói találkozókról, Kovács Imréről, a Veres Péterrel való találkozásairól. Attilának mindenütt voltak barátai. 52-ben egyszer egy tanácsülésen voltunk valamelyik községben, Kapuvár környékén, utána bementünk Attila egyik barátjához. Parasztember volt, éjjel 11-kor keltettük fel, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem vette zokon. Éjjel 1 óráig beszélgettünk. Szigethy kiemelésének éppen az volt a szerepe, hogy róla tudták, parasztpárti volt, és népszerű volt a megyében, pláne Kapuvár környékén. Szigethyt aztán 54-ben leváltották, mint a megyei tanács elnökhelyettesét, mivel Nagy Imre politikáját támogatta, és a Kistölgyfai Állami Gazdaság vezetője lett, Erdei Ferenc jóvoltából.
 
   Szigethy Attila menesztésének egyik oka szerintem dr. Tóth Jóska, a kapuvári járási tanács igazgatási osztályvezetőjének ügye lehetett. 1952-ben a járási tanács elhatározta, hogy Mihályiból tsz-községet csinál, éspedig úgy, hogy kitelepítik az összes kulákot. A járási igazgatási osztály határozatot hozott, megjelölve a házakat, amelyeket ki kell üríteni, és nem tudom, melyik községbe kell betelepülni. Ez még abban az időben is túlzás volt, és valaki bejelentette a minisztériumnak. 1953 elején kijött egy tisztviselő, aki kihallgatott mindenkit, és a végén szegény Tóth Jóskára maradt az egész, aki a határozatot hozta. Benne volt a vb–titkár is, de annak se lett semmi baja. Megbüntették még a helyi párttitkárt, így ezt a két kisembert ültették le. Tehát nem a vb-elnök húzta a rövidebbet, és ez nagyon felháborította Szigethy Attilát. Mindenki próbálta visszafogni, de ő csak mondta, micsoda rémes dolgot csinálnak, hogy azt büntetik meg, aki csak végrehajtója a fölsőbb akaratnak. Énszerintem ekkor rájöttek, hogy Szigethy Attilát már nem lehet felhasználni, és ezért váltották le.
1956-ban találkoztam ismét Szigethy Attilával. A tanácsi rendeleteket kellett ellenőrizni, mert mentek Pestre a jelentések, hogy egyes tanácsi rendeletek ütköznek törvényekkel. Ez egy szép nyári nap volt. Az ellenőrzésen Csincsák Endre és a felesége is velünk volt. Megejtettük az ellenőrzést Sopronban délelőtt, megtettük a kifogásainkat. Hazafelé jövet bementünk Attilához. Attila a gyereket átküldte borért, aztán magas hangulat keletkezett. Csincsákné mondta, tudtam, hogy hamar nem megyünk haza, ha Bandinak ilyen jó kedve támad, akkor már nehéz hazavinni. Bandi valóban elkezdett énekelni, és tényleg csak a késő esti órákban mentünk haza. Persze beszélgettünk az országos politikáról is, nyíltan őszintén. Akkor voltam Attilánál másodszor.
1953-ban azért változott a helyzet Győrben és a megyei tanácsnál is. Elsősorban jobban adtak a, törvényességre, a hangnem is megváltozott valamelyest, de mi még többet akartunk volna: Azt vártuk, hogy ez a kötelezően pozitív visszacsatolási rendszer megszűnjön. Tehát ahogy egymás közt őszintén beszélhettünk, fölfelé is beszélhessünk őszintén. Fontos lett volna, hogy mivel nem voltunk a rendszer ellenségei, fölfele is nyugodtan jelenthessünk a problémákról, megtorlások nélkül. 
 
Mondok egy példát a légkör változására. 1955 októberében tapasztalatcserén voltunk Pécsett: A győri városi elnököt, Katona Lajost nevezték ki baranyai elnöknek, és mi az alkalmat fölhasználva, elmenjünk tapasztalatcserére. Odamentünk Győrből, idegen emberek, Pécsre. Bementem az adminisztratív csoporthoz, hogy érdeklődjem a munka felől. Az adminisztratív csoport vezetője nem volt ott, csak egy kedves előadó, aki akkor látott először. Azt mondja: „Eljöttek maguk ebbe a szép városba, nézzenek csak körül. Itt is ugyanaz a blabla meg hazugság van, mint maguknál, kár magának egyetlen percet is itt tölteni, hogy a mi dolgainkat megnézze, mert a mi dolgaink ugyanolyanok, mint a magukéi." Jellemzőnek tartom, hogy 55 októberében valaki egy ismeretlen embernek ezt merte mondani. Ebből is látszott, hogy az emberek hangulata megváltozott. 1956 nyarán-őszén már feltűnt, hogy megváltozott a megyei hírlap hangja is, a tudósítás a Rajk-temetésről, cikkek, hogy az értelmiség részt kér a hatalomból, tehát volt egy-két olyan cikk, ami kirítt a korabeli átlagból. De mi ezt már keveselltük. Azért lehettünk jó „nagyimrések", mert azt vártuk, úgy változik meg a helyzet, hogy őszintén el lehet mondani a véleményt. Amikor Pesten a Petőfi Körben megerősödött a reformszellem – ahol végül is a rendszert akarták megjavítani, és folytak a viták –, ebben a saját nézeteim igazolását láttam. Ezt a változást természetesen élveztük, de különösebben nem lepődtünk meg rajta, hogy bekövetkezik. A rendszer hibái miatt szükségszerűnek tartottuk.
1956 nyarán Boldizsár Iván készült könyvet írni a Dunáról, és egy fiatal újságírót bízott meg, vegye föl a kapcsolatot a Győr megyeiekkel, és írja meg a tapasztalatait. Ez a gyerek lejött hozzánk, és rögtön kezdte mondani, hogy Pesten az újságírók ülést akartak tartani, de a párt nem engedélyezte, és sorban mondta az anekdotákat róla, mit mondott a párt, és mit mondtak az újságírók. Ez 56-ban már meg se lepett bennünket, akkor már olyan természetes volt a reformhang. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt gondoltam, néhány hónap múlva ebből forradalom lesz. Csak azt gondoltam, a dolgok majd így mennek tovább, aztán fent majd belátják, hogy az ostobaságokat meg kell szüntetni, és az ostoba káderektől meg kell szabadulni. Többen a kommunista párt összeomlását várták, én nem vártam. Én csak azt vártam, hogy a józan ész diadalmaskodik. Nem azt vártam, hogy a Szovjetunióban megszűnik a kommunizmus, hanem azt, hogy megváltozik. Ez nagy különbség. Beszédtéma volt Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson. Akkortól a kádereket is ebből a szempontból kezdtük minősíteni, hogy vadkommunista, vagy pedig szelídebb kommunista. De akkor már tényleg a levegőben volt, hogy változásnak kell lenni. Lett is változás, Rákosi Mátyás leváltása 56 nyarán, amit jónak tartottunk, de sokkal hamarabb kellett volna. Gerő Ernő került a helyére, és érkeztek a vélemények, hogy ő még rosszabb, mint Rákosi. Egy-két pestitől hallottam, hogy az oroszok igazi bizalmi embere Gerő Ernő volt. Az 56. júniusi poznańi felkelés is azt jelezte, hogy a népnek már nem kell az előző vezetés. Mi azt értékeltük benne, hogy ha le is verték, a régi hatalmat nem fogják tudni tartani.
Állandó téma volt, hány párttag van, és ebből mennyi az igazi, aki nem érdekből lépett a pártba. Tudtuk, hogy sokan kiábrándultak. Ez az olvadás személyesen is érintett. A megyei tanácsnál működő pártrészleg egyik tagja fölhívta a figyelmemet, most már olyan idők járnak, hogy ha akarom, kezdeményezhetem a pártba való visszavételemet. Hát én ezt elengedtem a fülem mellett, meg is mondtam, hogy oda többé nem megyek vissza, ahonnan kizártak. És még csak nem is féltem, hogy bajom lehet belőle. Pedig ha visszalépek, megnyílt volna fölfelé az út.
Emlékszem, 56 őszén a Rajk-temetésre a megyéktől mindenhonnan megbízható embereket rendeltek föl. A mi megyénkből az elnök ment fel és a vb-titkár. Mikor hazajöttek, mindketten megjegyzéseket tettek Nagy Imrére, nagyon tolakodott, nagyon előtérbe akart jutni. Utána volt egy osztályvezetői értekezlet, amelyiken én is részt vettem, és ott felvetődött, milyen hangokat lehet hallani. A követeléseket túlzásnak nevezték. Én azon az ülésen azt mondtam, addig itt nem lehet komoly rendet csinálni, amíg Nagy Imre vissza nem tér. Az elnök nem utasított érte rendre, de Csincsák Bandi az ülés után azt mondta, ha ő van az elnök helyében, jól letolt volna ezért a megjegyzésért. Én tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy ez az, aminek el kellett jönni, hogy a vélemény szabadsága előbb-utóbb utat tör magának. Nem lehet, hogy mindig mást mondjunk, mint amit gondolunk. Ilyen szempontból a bekövetkezett eseményekben nem volt semmi rendkívüli, sőt még kicsit hosszabb ideig is tartott, mint gondoltam, hogy egy ilyen diktatúrát fönn lehet tartani.
1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.
 
   Október 25-én láttam a városháza előtti tüntetést. Tihanyi Árpád akkor szavalta el a Talpra magyart, több alkalommal. Természetesen én magam is föltartottam a kezem. Az egyik kezemmel a biciklit fogtam, a másikat felemeltem, hogy „esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk". Másnap egy csoport kijött az ÁVH-hoz, ami nem messze van tőlünk. Láttam úgy tíz embert, akkor még nem tudtam, hogy az egyik, Berger Sándor, a pertársam lesz. Mindig bosszantott, amikor hallottam, hogy Berger elfoglalta a rendőrséget, mert szemtanúja voltam, hogy tízen mentek be, és negyedóra múlva egy nagy fehér rongy jelent meg az ablakban, akkor aztán a nép betódult. Azt is láttam, hogy betódultak a gyerekek, dobálták ki a Lenin-képeket. Délután arra sétáltam, gondoltam, megnézem, mi történt ott, kíváncsi voltam. Csak amikor közelebb mentem, láttam, hogy ott vannak leszemetelve a képek. Egy-két levelet is láttam, de mást nem. Később aztán hallottam, hogy a komoly iratokat elszállították. Az apósom egy barátja hozott nekünk egy lefényképezett levelet, ami apósomnak szólt, Juba Ferenc írta, a híres tengerész író. Az én naiv apósom akkor azt mondja a feleségemnek, milyen érdekes, hát figyelték Juba Ferit! Mondta neki a feleségem, apu, te olyan naiv vagy, nem jutott eszedbe, hogy a te postádat figyelték? Ezt a levelet temiattad bontották föl! A megyei tanácsnál nem volt káderlapkiosztás, de városi tanácsi kollégáim telefonáltak, milyen nagy nevetséget keltett, hogy a káderlapomon az van, klerikális beállítottságú vagyok.
Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. Ott egyszerre elkezdtek neveket kiabálni, a legtöbbször talán az én nevemet. Én azt akartam, hogy a munkahelyi egység ne szűnjön meg, a káderek is legyenek benne a munkástanácsban. Addig is el tudtuk viselni őket. A káderek mellett azonban javasoltam munkás származásúakat is, hogy ezek is kerüljenek be, ne csak „a doktorok”. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem bíráskodást akarok, és nem vagyok híve, hogy valaki most kommunistázni kezdjen. Megállapodtunk egy tizenötös listában, utána összeültünk, a főnök is ott volt, őt is beválasztottuk. Nem is volt szavazás, csak valami megállapodásféle. Pistát kiabáltak a legtöbbször, mármint engem, meg hogy a titkárságról legyen valaki. Megmondom őszintén, nem is versengtek ezért a pozícióért, így aztán valahogy én lettem a Győr-Sopron megyei Tanács munkástanácsának az elnöke.
Nagyon meg voltam lepve, mikor megválasztottak elnöknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagáltak rá az emberek. Valaki, akit főkommunistának tartottak, odajött hozzám, még talán félórája se voltam munkástanácselnök, hogy Pista, én azért voltam ezekkel a szemetekkel, hogy titeket védjelek. Nem kellett engem védeni – mondtam neki –, én magam is párttag voltam. Egy-két ember volt csak, aki azt mondta, hát nézd, lehet, hogy voltak hibák, de én ettől most is kommunistának érzem magam. Viszont igen sok volt, aki rögtön jelezte, hogy kényszerből lett párttag. Amikor a munkástanács-választás megtörtént, én mint munkástanácselnök terjesztettem elő, hogy a helyi szovjet parancsnokságnak küldjünk egy táviratot: a felkelők ugyan provokálták őket csütörtökön, de mégsem használtak fegyvert, köszönjük meg emberséges magatartásukat. Ezt a javaslatomat el is fogadták. Egy óra múlva odajött a személyzeti osztályvezető, azzal, ne küldjük el a táviratot, mert betörik az ablakot, hogy oroszpártiak vagyunk. Amikor hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy én lettem a munkástanács elnöke. A feleségem rögtön mondta, hogy kár. Megérezte a jövőt.  
Ezen a szombati napon, október 27-én jött egy telefon, hogy a munkástanácsok elnökeit hívják a városházára. Ekkor volt egy fontos momentum, amit Szigethy Attilára nagyon jellemzőnek tartok. Megyek be a folyosón a nagyterembe, összeszaladok vele. Említettem, akkor már az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnöke volt. A köszönés utáni első mondata az volt: Markó Gyula tanácselnököt ne bántsátok. A legelső dolga volt, hogy ezt kérje, pedig Markónak is része volt benne, hogy neki 54-ben távoznia kellett a megyei tanácstól. Mondom, szó sincs róla, őt is beválasztottuk a munkástanácsba. Ezen az ülésen történt, hogy Szigethy Attila azt mondta a beszédében: bízik Nagy Imrében, nem ismer nála becsületesebb és magyarabb embert. Egy Horváth Lajos nevű pap erre azt kezdte mondani, hogy inkább Mindszenty bíboros legyen a mi vezérünk, az első zászlósúr. Mire persze megjegyeztem: ez egy marhaság. Később aztán odamentem hozzá és elnézést kértem, hogy nem Mindszenty személyére mondtam. Magának joga volt ezt mondani, jegyeztem meg, de a zászlósúr azért egy kicsit erős. Felvetődött az is, hogy a fiatalok fegyvert akarnak, de Attila azt mondta, a katonaság mellénk állt, és a fegyver azoknál van jó helyen. Ő nem járul hozzá, hogy a fiatalokat felfegyverezzünk. A fő téma a munkamegosztás volt a Nemzeti Tanács és a Munkástanács között. Erről született egy írásbeli megállapodás is, miszerint az adminisztrációért mi, a politikai döntésekért pedig a Nemzeti Tanács a felelős. Szörnyűséges ülés volt egyébként, hangzavar, összevissza kiabálások, mindenféle szónoklatok hangzottak el, nekem elegem is lett belőle, a vége előtt eljöttem.
 
Szóltak a Nemzeti Tanácstól, készítsük el az alkalmazottak elbírálását, hogy kivel dolgozunk, kivel nem. Eldöntöttük, hogy Mezeivel természetesen nem dolgozunk együtt – aki idetett elnök, tszcs-szervező volt –, meg Váradival, aki patkányozta a felkelőket. Volt egy harmadik osztályvezető, akiről meg azt mondták az osztály tagjai, hogy ávó-besúgó. Elküldtem embereket a Szigethy Attilához, ahol megmondták, hogy nekik erről semmiféle listájuk nincs. Ha lista nincs, akkor nincs besúgó sem. Az ügyet lezártuk, és igazoltuk ezt az embert.
A kormányt megpróbáltam megmozgatni a segélyek szervezett behozatala tárgyában. K-vonalon végül sikerült fölhívnom Nagy Imre titkárnőjét, illetve egy ezredessel beszéltem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy győri munkásokkal vagy mosonmagyaróvári egyetemistákkal erősítsék meg a határőrizetet.
A forradalom alatt másodszor október 30-án találkoztam Szigethy Attilával, amikor átmentünk Cseh meg Csincsák társaságában átmentünk a megyei tanácshoz, Szigethyék meg a Vagongyárba mentek. Akkor mondta nekem Szigethy, hogy ő már alig bírja idegekkel, mindenki fegyvert akar. Aztán mi is kimentünk a Vagongyár munkástanácsához, hogy a városházán tűrhetetlen a helyzet, fegyvert akarnak, és anarchikus állapotok vannak.
Október 30-án volt az új munkástanács-választás. Túl sok kommunista van a munkástanácsban –, mondták. Az volt a lényeg, hogy mindenkinek, aki jelölt volt, föl kellett állni és párttagságot választani. Pedig akkor még nem is működtek igazából a pártok, épp csak bejelentette újjáalakulását kisgazda és a szocdem párt. Emlékszem, fölálltam, és mondtam, én pártonkívüli vagyok. Rögtön szóvá is tették, miért mondok ilyesmit, amikor a kommunista párt tagja voltam. Téved – mondtam az illetőnek. – Ha engem 49 februárjában kizártak a kommunista pártból, akkor 56 októberében hazugság nélkül mondhatom, hogy pártonkívüli vagyok. A második munkástanács tehát pártok szerint alakult meg. Az első iránt nem volt igazán bizalom, és összetétele sem egészen tükrözte a munkástanácsok általános összetételét. A köz hangja az volt, hogy Markó, a tanácselnök takarodjon, de én meg Csincsák Endre nem akartuk, hogy kiessen. Mi írtuk meg neki aztán a határozatot, miszerint rendelkezési állományba helyezzük. A munkástanács aztán a szememre is vetette, hogy nagyon földicsértem a Markót, mert egy olyan igazolást adtam neki, hogy bár ő is a rendeletek végrehajtója volt, de mindig igyekezett emberséges maradni, és a megyei tanács alkalmazottait is mindig támogatta. Ennek a papírnak az volt a célja, hogy Markó biztonságát egy kicsit erősítse.
Sokszor régi sérelmek is előjöttek a forradalom alatt. Egy alkalommal be kellett avatkoznom, mert az egyik osztály dolgozója azért agitált, hogy valakit küldjünk el, de egyúttal intézzük el az ő lakásügyét is, mert az a másik állítólag azért kapta meg a lakást, mert kommunista volt. Azt mondtam, egyéni sérelmeket nem tárgyalunk. Az egyik utolsó munkástanácsi összejövetelen a kereskedelmi osztályról valaki felvetette – akkor már a Dunántúli Nemzeti Tanács is létezett –, hogy tegyünk javaslatot a kommunista párt betiltására. Erre én azt mondtam, mint munkástanácselnök ezt a javaslatot nem bocsátom szavazásra, mert az a véleményem, hogy mindenki ahhoz a párthoz csatlakozzék, amelyikhez akar.
 
November 4-e előtt már észleltük, hogy a szovjetek készülnek valamire. Mosonmagyaróvár felé lezárták az utat, lezárták a határt, körbevették Győrt, itt állomásoztak a páncélosok. Jó értesüléseink voltak, ezt mind tudtuk, de azt gondoltuk, ha keményen viselkedünk, ki fognak menni. De jöttek a telefonok a tanácsoktól, ügyeletesek meg haverok kaptak telefont Sátoraljaújhelyről, hogy özönlenek az oroszok. Amikor aztán 56. november 4-én kora reggel bejöttek a szovjet csapatok, kellemetlenül meglepődtünk ugyan, de még mindig azt gondoltuk, hogy ez csak fenyegetés, és ennyiben fog maradni. Bementem a megyei tanácshoz, össze is ültünk, és úgy döntöttünk, nincs értelme az ellenállásnak, csak lelőnének egy csomó embert. Ott voltunk még egy órát, beszélgettünk, szidtuk az oroszokat meg Kádárékat, végül azt mondtuk, hazamegyünk, és majd másnap meglátjuk, mi lesz. Akkor óvatosságból nem mentem haza, az anyóséknál aludtam, hogy ha keresnek, ne találjanak meg. De nem kerestek. November 4-e után még mindig azt gondoltuk, hogy ha teljes mértékben nem is tudjuk megtartani az 56-os vívmányokat, azt el tudjuk érni, hogy a meglevő törvényeket az 56-os szellemben hajtsák végre.
November 4-e után volt egy hét szünet, amikor Győrben nem működött semmi, csak a szovjet parancsnokság és a vagongyári munkástanács. Csak mi jártunk be a megyei tanácshoz, és beszélgettünk. Ezen a héten történt, hogy Apró Antaltól, aki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja lett, megkérdeztünk, hogy ha itt is vannak a szovjetek, ha meg is kell tartani a tanácsrendszert, legyen az tanácsrendszer a nép akaratából. Akiben nem bíznak az emberek, hívják vissza és válasszanak olyat, aki a bizalmat bírja. Jól gondolkodunk-e? Apró egyetértett. Akkor azt hittük, biztonságot jelent, ha megkérdezzük Aprót, hogy meg lehet-e ezt csinálni. Az első két vagy három korai végrehajtó bizottsági ülésen részt vettem, mint munkástanácselnök, aztán az egyiken olyat találtam mondani, hogy a kormány végre viselkedjen úgy, mint a nép szolgája, ne pedig úgy, mint az ura. Ez aztán később a vádiratba is bekerült.
November 11-én került sor egy vb-ülésre, pedig ez vasárnapi napra esett. Ezen az ülésen történt meg a munkástanácsok által delegáltak kooptálása. Ekkor lettek új tagjai a végrehajtó bizottságnak. Akkor még az volt a hangulat, hogy a népakarat érvényesüljön. Én azonban kifogásoltam, hogy ez nem jogszerű. Erre Markó azt válaszolta, hogy most ilyenekkel nem törődhetünk, most az kell, amit a nép akar, és hogy a pártbizottságnak is ez az álláspontja.
1956. november 19-én valaki Csornáról betelefonált Markónak, az elnöknek, hogy állandó veszekedés van, a csornaiak az egész tanácsot le akarják váltani. Kimentünk Csornára, akkor láttam először, hogy özönlik a nép a határ felé. Az volt a cél, mondták, legyen úgy, ahogy a nép akarja, csak rend legyen. Kiértünk Csornára, én még olyan mérges embereket sosem láttam. Mondtam, azért küldtek ki bennünket, hogy rend legyen, és ennek az a módja, hogy egyenként nyilvánítsanak véleményt a járási tanács vezetéséről. Kérem tehát, hogy a vb-tagok menjenek ki. Emlékszem a Bizi nevű párttitkárra, aki megkérdezte, ő is kimenjen-e. Mondom, ön is, mert önről is szó lesz. Később a tárgyaláson azt mondta, ha fegyver lett volna nála, agyonlő. A lényeg az, hogy senki se kellett a csornaiaknak. A végén azt mondtam, nem lehet úgy lefejezni a vezetést, hogy a régiekből ne maradjon senki. Nem megyek bele, hogy az elnököt is eltávolítsák. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor ott már lincselés van. Mint később megtudtam, azért volt olyan hangulat, mert emlékeztek a 19-es csornai kivégzésre. Szamuely akkor nyolc embert akasztatott föl, volt egy-kettő olyan is, akinek a nagyapját végezték ki.
Még két „bűnöm” volt, illetve az egyik alól többé-kevésbé tisztáztam magam. Az egyik a szakszervezeti választás, a másik a negyvennyolc órás sztrájk. A szakszervezeti választás a forradalomból következett: nem fogadtuk el azt a szakszervezetet, amelyet ránk erőszakoltak, olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk. Nem tudtuk például, hogy a közalkalmazotti szakszervezet vezetője honnan került ide, nem is Győr megyei volt. Állandóan beszélgetés tárgya volt, hogy válasszunk új szakszervezetet, úgyhogy lassan kialakult egy lista, kiket javasolnak szakszervezeti tagoknak meg elnöknek. Én magam mint munkástanácselnök nem pályáztam, mégis elég sokan jelöltek. Végül azokat terjesztették elő, akik egy előzetes szavazáson a legtöbb szavazatot kapták,. 1956. december 11-én volt a választás, én a levezető elnökséget vállaltam. Csincsák Endrét választották meg elnöknek. Én vezettem le ezt az ülést, és ezzel követtem el a második bűnömet. Újfalusi, az előző vezető szót kért, mire a jelenlévők azt mondták, ne adjuk meg neki a szót, mert a régit nem ismerjük el tényleges szakszervezetnek. Erre én azt mondtam, gavallériából mégis megadom a szót. Akkor merült fel, hogy kétnapos sztrájk lesz Budapesten, csatlakozzunk-e. Én nem foglaltam állást, Csincsák Bandi kijelentette, hogy csatlakozik, mire én szavazásra tettem föl a kérdést. Egyhangúan elfogadták a csatlakozást.
Van még egy eset a bűneim között: miszerint eltulajdonítottam a megyei pártbizottság autóját, hogy volt osztálytársamat, Klausz Sándort Ausztriába juttassam. November legelején jelent meg nálam Klausz Sándor, egykori gimnáziumi osztálytársam, és azt mondta, segítséget akarnak kérni a magyar parasztságnak az osztrák parasztszövetségtől, de oda nem mehetnek át írás nélkül. A határ üres, miért ne mehetnétek? De addig mondta, hogy neki papír kell, hogy tényleg adtam egy papírt: négy nevet soroltam föl, ezeknek engedélyezem, hogy az osztrák parasztszövetséghez tárgyalások céljából Ausztriába menjenek. Tudtam, hogy ha valaki át akar menni Ausztriába, az átmegy, és nem kérdezi. Aztán megint jött Klausz, hogy gyalog menjünk? Itt van a pártbizottság autója, mi lenne, ha azzal mennének? Nekem épp az előző napokban jelentette Pál Feri, a gépkocsi-előadó, hogy a párt autóit behozatta az utcákról, itt vannak az udvaron, és ezt jelentette Szigethy Attilának. Azokkal az autókkal valóban Szigethy Attiláék rendelkeztek, én magam nem. További tárgyalás nem volt, csak később tudtam meg, hogy Szigethy Attila szignálta az én papíromat, tehát hogy Klauszék mehetnek Ausztriába, és Attilától kaptak egy autót.
Először akkor merült föl bennem, hogy valamilyen következménye lehet a munkástanácsi szereplésemnek, amikor Markó Gyula is kezdett másképp beszélni velem, nem olyan baráti hangon szólt, mint addig. Soha életében nem jegyezte meg, de akkor rögtön meg tudta jegyezni, hogy furcsa család az enyém: én kommunista voltam, apám pedig szociáldemokrata párttag. Meg aztán már az újságok hangja is más lett, egyre szigorodott, és egyre világosabb lett, hogy nem az lesz, amire először gondoltunk – hogy a törvényes formákat megtartva, a nép emberei mennek be a tanácsokba, és megszűnik a kommunista párt egyeduralma. Akkor már látszott, hogy itt más párt nem tud létezni a kommunista párton kívül.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét. Házkutatás nem volt. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az iratokat át kellett néznem, hogy aláírjam, és láttam, hogy benne van: a házkutatás eredménytelen. De nem is volt házkutatás. A közeli megyei rendőrkapitányságra vittek be. Aznap éjjel vitték Mithayékat is, meg Klauszt. Aztán a fogdában a fűtőtesteken keresztül hamarosan tudtunk egymással beszélni, beazonosítottuk egymást. Másnap reggel került sor az első kihallgatásra. Éntőlem nem sokat kérdeztek, talán csak azt, hogy én voltam-e a munkástanács elnöke. Aztán mehettem vissza. Másnap ujjlenyomatot is vettek.
Hamarosan írattak velem egy önvallomást: számoljak be az eseményekről. Sokak szerint mondhattam volna, hogy Csincsák Bandi volt a hangadó. Engem egyszerű munkásszármazásúnak vettek, Bandi apja tanár, tehát értelmiségi volt, ezért úgy gondoltam, ő eleve nehezebb helyzetben van, mint én. Ha tisztességtelen akartam volna lenni, akár fordított ítélet is születhetett volna, és én kevesebbet kapok. De meg se próbáltam, hogy másra hárítsak valamit.
Apám régi munkásember, Győrben nagy ismeretsége volt, hamarosan megtudta, hol vagyok. Véletlenül, a szerencsémnek köszönhetően egy olyan zárkában voltam, ahol a fényt alig áteresztő üveg meg volt repedve. Ki tudtam nézni, és nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel. Így láthattam őt. A beszélgetésnek meg a leselkedésnek érdekes technikája volt. Az őrök szobája fél emelettel feljebb volt, s az a rab, aki velük szemben volt bezárva, figyelte őket, fönt van-e mindkettő. Ha fönn voltak, mi nyugodtan táviratozhattunk, beszélhettünk. Ha nem, akkor rögtön jelezte a kopogtatás, hogy lejöttek, vigyázat. Ha megtudják, hogy ki lehet látni az ablakon, nyilván megcsinálták volna, vagy elvisznek bennünket onnan.
A per 1957. július 22-én kezdődött, előtte való nap volt ügyvédi beszélőm. Az ügyvédem, Galambos – látásból ismertem csak – jött be, és ő mondta meg nekem a minősítést: BHÖ I/1. Rögtön mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert ez nagyon súlyos. Rögtön megkérdezte, hogy bűnösnek vallom magamat vagy nem? És jelezte, nem volna hátrányos, ha bűnösnek vallanám magamat. Ennek ellenére nem vallottam bűnösnek magam.
Eléggé furcsa volt a perünkben, hogy igazából két per volt egybevéve. Ott volt a Berger-per, és volt a miénk, amelyek azáltal kapcsolódtak össze, hogy Bergerrel együtt voltam Csornán, illetve november 11-e után Berger is ott volt a megyei tanács végrehajtó bizottságában. A bíró kétszer megrótt a tárgyalások folyamán cinikus válaszaimért. Például azért, mert azt mondtam, hogy összehívtam tizenhét munkástanácstagot, mint a barátaimat. Másképp nem is hívhattam össze őket, mert akkor már nem volt munkástanács.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
A másik, amit ellenem használtak fel, ama bizonyos kereskedelmi osztálybeli társunk kezdeményezése volt: tegyünk javaslatot a Nemzeti Tanácsnak, Szigethy Attiláéknak a kommunista párt betiltására. Én mint elnök azt mondtam: Nem bocsátom szavazásra a kérdést, mindeni csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelyikhez akar. A bíró egy pillanatra leejtette az állát, majd a következőképpen válaszolt: Ez nem annyira a vádlott mellett szól, inkább ellene, mert kiderül belőle, hogy a többpártrendszer híve. Tehát még azt is ellenem tudta kijátszani, hogy egy kritikus helyzetben így viselkedtem.
A perben megállapították a felelősségemet az Ausztriába engedett gépkocsi ügyében is, azzal a hazugsággal, hogy az autót az osztrák hatóságok elkobozták. Ebben annyi igazság volt, hogy valamit nem találtak rendben a papíron, és az autót ott tartották, de mikor az ítéletet kihirdették, az autó már itthon volt, a párt szolgálatában állt. Úgyhogy én semmi kárt nem okoztam. Ennek az esetnek hosszú távú következménye is volt. Amikor 89-ben életbe lépett az 56-osok teljes körű rehabilitációját biztosító törvény, engem Győrben nem tudtak rehabilitálni, mert ez az autó-ügy közbűncselekménynek minősült. Végül egy Tóth Éva nevű bírónő aláírásával kaptam meg a Legfelsőbb Bíróság döntését, hogy ezen bűncselekményt a forradalommal kapcsolatban követtem el, tehát így érvényes rám a rehabilitáció.
Én vádiratot nem láttam, a vádakat ott a perben hallottam először. Ez teljesen szokatlan eljárás volt. Szabály van rá, mennyivel előbb kell a vádlottnak a vádiratot megkapni, írásban. Azt, hogy az ítélkezés teljesen önkényes, akkor tapasztaltam a saját bőrömön, mikor az ügyvédtől megtudtam, hogy holnap lesz a per, és nálam még semmi papír nincs.  
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.
 
Az elsőfokú ítélet után még három napig Győrben maradtunk, aztán beöltöztettek bennünket rabruhába, de olyanba, hogy a térdemig ért a nadrág, és már is vittek bennünket Pestre. Egy hétig voltunk a Markóban, utána átkerültünk a Gyűjtőbe, az 51-es zárkába. Benyitok, hát ott van Peterdi Gyuri, régi barátom. Aztán ő bemutatta a többi hármat. Rendkívül megdöbbentem, mikor láttam, hogy tele vannak foltokkal a falak. Kérdem, mi ez? A poloska, amit agyonnyomunk. Ez borzasztó, undorító, ezt nem lehet megszokni. Erre azt mondja a Gyuri, egy hét múlva megszokod. De azt hiszem, a negyedik vagy ötödik nap már nem volt problémám. Én is a hasamon nyomtam agyon a hatalmas poloskákat. Elsőre meglepődtem, hogy olyan csúnya helyre kerültem, kübli meg minden, de ezt mind meg kell szokni.
Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.  
Egy barbár szokás volt még. Péch kivégzésével kapcsolatban mondtam Obersovszkynak, hát én vidéki gyerek vagyok, sokat végeztem fizikai munkát, de ha egy cölöpöt eldöntenek, nem puffanhat ekkorát. Akkor mondta Obersovszky: azért van, mert a holttest még rajta van a cölöpön. Tehát még azt se tették meg, hogy a holttestet leveszik. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy elképzeljük, milyen csúnya sérüléseket szenvedtek azok a meleg testek, arcok.
A Gyűjtőből 58 őszén kerültem ki Vácra, ahol 59 elején indult meg a fordítóiroda, és mondták a raboknak, hogy akinek ilyen képzettsége van, jelentkezhet. Én jelentkeztem, mint francia fordító. Hamarosan kiderült, hogy főleg angol anyag van. Valamit itthon tanultam angolul, próbafordítást csináltattak velem, és azt mondták, megfelelek. Mint éppen kezdő angolos, a társaimból éltem: Szente László és Göncz Árpád is segített. Aztán később persze belejöttem én is az angolba, úgy tízezer oldalt is lefordítottam. Emlékszem az első kis füzetre, Hidegháború volt a címe. Általában olyan anyagokat kaptunk, amelyek az oroszokról szóltak, és az amerikaiaknál vagy az angoloknál jelentek meg. A belügynek dolgoztunk. Egyszer kellett fordítani egy büntető kongresszus anyagát, s abban volt egy hétoldalas spanyol nyelvű anyag. Takács Laci, a főnök, aki szintén rab volt, kiosztotta, és egy kis segítséggel, latin- és egyéb tudással valahogy lefordítottam. Ettől kaptam a Spanyol nevet. Amikor arról volt szó, hogy esetleg büntetésből elvisznek, mindig az volt a fő érv ellene, hogy én vagyok az egyetlen spanyol fordító. De hát ugye ez nem volt így igaz.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.
 
   Először az elsőfokú ítélethirdetés után beszélhettem a feleségemmel egy félórát. Utána jöttek a börtönben a rendes beszélők. A Gyűjtőben az első havi beszélőre jelentkezik a feleségem, de nem lehet velem beszélni, büntetés alatt vagyok. Hát tényleg azt kell mondani, nem voltam szerencsés, mert ezt a büntetést például azért kaptam, mivel az egyik tárgyalási szünetben hátraintettem a feleségemnek. Ezért kaptam egy havi kedvezményelvonást. Aztán hathetenként vagy két hónaponként beszéltünk. Az egyik oldalon voltunk mi, kívül a hozzátartozók. Általában a feleségem jött be. Volt, hogy ketten is jöhettek, a feleségem meg az apám. Anyám akkor már meghalt. A kislányom 1960-ban látogatott meg.
1960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.
Nosztrán történt, hogy egy alkalommal a tornán intettem a társamnak. Hívatnak a parancsnokhoz kihallgatásra. Tóth fiam, baj van, vétett. Mit? Jelt adott. Kisült, ez volt a jeladás, hogy intettem. Kaptam érte egy heti szigorítottat. Utána elmentem a börtönből a tököli rabkórházba, mert nagy strumám volt, gondoltam, most legalább ráérek megműttetni. Annak a szobának, ahol voltam a tököli rabkórházban volt egy ablaka, egy fényt éppen csak áteresztő üveg. Tehát ha valaki elment, azt nem tudtuk, ki ment el, csak egy árnyékot láttunk. Mint később megtudtuk, az itt levő őr behasalt az ablak alá és hallgatózott. Másnap rögtön hívatnak. Ennek az volt a következménye, hogy mikor a strumaműtét után elég rossz állapotban visszakerültem a Gyűjtőbe, 62. április 4-e előtt a szokásos cirkusszal, mint izgatót, megint vagy négy hétre kivettek, egy csomó emberrel együtt, és egy másik csillagba vittek el. Ekkor megint a spanyol nyelv segített, mert a Takács Laci elkezdett panaszkodni, hogy az egyetlen spanyol fordítóját elviszik. Így kerültem vissza a fordítóirodára.
Azt, hogy lesz amnesztia, már 62 őszén tudtam. Igen szomorúak voltunk, mert ősszel szokott lenni az Egyesült Nemzetek közgyűlése, és azon mindig szerepelt a magyar ügy. De addigra levették a napirendről, és nagyon szomorúak voltunk, hogy elfelejt bennünket mindenki. Három hét múlva Mérei Ferenc nagy bizalmasan azt mondta: nem kell félnünk, tavasszal amnesztiával szabadulunk. Később, mikor a szabadulás után beszélgettem vele, megtudtam, hogy a felesége megvesztegetett egy pénzszerető, az értéket meg nem vető smasszert és Feri 62 őszén levélben kapta meg a hírt, hogy tavasszal biztos amnesztia lesz. Tudtam, hogy amit Mérei mond, azt hitelesen tudja. Később hivatalosan is közölték velünk, hogy sor kerül rá. Bíztam benne, hogy rám is vonatkozik. 1963. március 28-án, délután fél öt felé szabadultam. Erzsébeten él a nagybátyám, elmentem oda, ott aludtam, s másnap fél 11-kor jöttem Győrbe. Úgyhogy nem is vártak. Az állomás közelében lakott az anyósom, hívott egy taxit, és onnan érkeztem haza nagy meglepetésre. A teljes vagyonelkobzás réme fenyegetett, de édesapám a szokásos haszonélvezeti jogát kikötötte a házra. Bár volt egy kísérlet rá, hogy egy hozzánk hasonló 56-os családot idetelepítsenek, de szerencsére a hírhedt megyei bírósági elnök későbbi felesége társam volt a megyei tanácsnál, és elintézte, hogy a dolgot levegyék a napirendről. A lányom nagyot nőtt közben, kisgyerekként vált el tőlem. Először neki is furcsa voltam, nekem is furcsa volt ő, de aztán megszoktuk egymást.
Megyei tanácsi társaim, akik mint osztályvezetők meg hasonlók ott maradtak, kijárták Katona Lajos tanácselnöknél, hogy átadnak egy adminisztrátori előadói státust a Gyógyszertári Központnak, ahová engem fölvettek. Nagy kedvezmény volt, mert kialakult szokás szerint a börtönből szabadultaknak egyévi fizikai munkát kötelező végezni. Alig voltam pár hónapja a Gyógyszertári Központnál, a főkönyvelő – akiről tudtam, hogy kapcsolatai vannak a rendőrséggel – elhozta egy ismerősét, aki azt hallotta, hogy tudok fordítani, dolgozzam neki. Vállaltam. A barátaim leszúrtak, hogy te őrült, mindenki tudja, hogy ez az ember kapcsolatban van a rendőrséggel. De azt gondoltam, akinek rajta van a mellén a cédula, hogy a rendőrség embere, az nem veszélyes. Akkor vagyok őrült, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Hát nem is lett semmi baj.  
 
Szabadulás után tartottam a kapcsolatot az egy évvel előbb szabadult dr. Takács Lászlóval, a fordítóiroda vezetőjével, mígnem egy év után a rendőrség szóvá tette, hogy Pestről szabályosan anyagot küldött nekem fordítani, amit én lefordítottam és visszaküldtem. Nem engedték az ilyen kapcsolatot sem, úgyhogy megszűnt. Aszódi Imrével is találkoztam, aki Szolnokon volt hasonló szereplő, mint én. Kétszer látogattam meg Mérei Ferencet, egy-két levelet is váltottunk, és kapcsolatban maradtam a győriekkel is.
Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.
Mivel a Gyógyszertári Központnál csak adminisztrátor voltam, hogy jobb beosztásba kerüljek, felhasználtam összeköttetésemet a Vízmű igazgatójával, Horváth Antallal, és így 70-ben átkerültem a Vízművekhez, mint beruházási előadó. Ott öt évig dolgoztam. Abban az időben még elkövettem azt a hibát, hogy ha valami nem tetszett a vállalatnál, megmondtam, és bár az igazgató ezt nem túlságosan szerette, a viszonyunk nem romlott meg. Azóta tudom, hogy az embernek nem kell okvetlenül mindig mindent megmondani.
Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.
Lakóhelyi szomszédom az Eörsy Péter utcában közeli kapcsolatban volt Csillag Istvánnal, a Közmű és Mélyépítő Vállalat igazgatójával. Nyugdíj felé jártam már, és hogy magasabb fizetéssel menjek nyugdíjba, felvett oda jogi előadónak. Mivel nem volt feddhetetlenségi igazolványom, a városi párttitkár külön engedélye kellett hozzá, hogy beosztott jogász lehessek. Tíz év után megkaptam a mentesítést a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de ez nem jelentette azt, hogy automatikusan kiadták a feddhetetlenségit. A fő szabály szerint 56-os nem kaphatott feddhetetlenségi bizonyítványt. Azért kellett nekem a városi párttitkár engedélye, hogy odakerülhessek.
Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.
1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is. Győrben Lazúr Barna kezdeményezte a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítását, bár ő nem győri, hanem szegedi. 1960-ban a rabkórházban találkoztam vele össze, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Az itteni SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásának a kezdeményezője volt. Aztán valahogyan ügyesebb emberek kiszorították. A győriek közül Fisi Ernő kapcsolódott be a TIB-be, aztán Fekete Jóska a Vagongyárból, a csornai Székely Sándor barátom, vele zárkatárs is voltam hosszú ideig, és Büki Lajos.
Tizenhat éves korom óta liberálisnak érzem magam, egy darabig tagja is voltam az SZDSZ-nek. Bántott, hogy tulajdonképpen nem is érdeklődtek. Tudták, hogy ki vagyok, mégsem érdeklődtek irántam. Ugyanakkor az MDF nagyon is tudta. Talán két-három évig voltam párttag, de semmiféle pártmunkát nem végeztem, és nekem ez teljesen megfelelt.
Véleményem szerint, akik Győrt szélsőségesnek festik, azoknak a későbbi megtorlás érdekében volt szükségük erre a képre: mennél feketébb, annál fehérebbek vagyunk mi. A győri munkások a gyárakban tartózkodtak. Voltak fegyveres alakulataik készenlétben. Ezek között első helyen a vagongyáriaknak. Nem véletlen, hogy mikor a rádiónál Somogyvári Lajos azt a lázító felhívást be akarta olvasni, hamarosan megjelentek a vagongyáriak, és ha nem figyelmezteti valaki Somogyvárit, akkor le is tartóztatják. A lényeg az, hogy a győri gyári munkásság nyugodt volt, csendben maradt a munkahelyén, hallgatott a vezetőire. Nem szabad összetéveszteni a forradalmat azzal, hogy a városháza előtt van egy mikrofon, és oda ötpercenként mennek emberek, és amit tíz évig nem mondhattak el, azt ott elmondják. Azt hiszem, annyit már tudunk a nagy forradalmakról, hogy a francia és az angol forradalomban is voltak főszereplők, voltak hangosak, a nagy néptömeg pedig ott volt mozdulatlanul. Ez volt Győrben is. Az egyetlen tiszta öröm az volt, amikor az emberek mosolyogva találkoztak, hogy végre szabadon beszélhetünk. De ez a „végre szabadon beszélhetünk" normális formában játszódott le, és ezt nem szabad összetéveszteni azokkal, akik a főtéren hangosan kiabálták ugyanezt.
 
   Az 56-os forradalom nemzeti érték. Nemzeti érték amiatt, hogy ha a sallangoktól és szélsőségektől eltekintünk, egy nemzet mondta ki az egész világ előtt világosan és tapasztalhatóan, hogy a szovjet kommunista rendszer és annak a magyarországi formája milyen sikertelenül működik. A nép annak örült, hogy végre megmondhatta, hogy a sok megpróbáltatásnak vége van, és hogy szabadon megnyilatkozhat. Soha nem jutott eszembe, hogy a magyar forradalom volt az a szúrás, ami azt a hatalmas szovjet rendszert megdöntötte. A magyar forradalomnak jelképes jelentősége volt. Három ilyen nagy mérföldkőre emlékszem: az 56-os magyar forradalomra, a cseh 68-ra és a lengyelek 80-tól kezdődő, szívósan, éveken keresztül kifejtett munkájára. Ebben a tömbben ez a három nép mutatott rendkívülit.
Én nem bántam meg semmit, de természetesen van bennem egy bánat-rész a családom miatt. Ha bizonyos szemrehányásokat tettem is magamnak a börtönben, nem amiatt, hogy ott voltam, hanem amiatt, hogy naivul ítéltem meg a helyzetet, és nem mentem ki. A családi vonatkozásoktól eltekintve semmit sem bántam meg. Az ember életében nemcsak sikerek lehetnek, nemcsak a jó dolgok vannak, vannak rossz dolgok is.
 
A világ vezető embereinek, a nagy hősöknek is elmúlik az élete, az egyszerű embernek is ez a sorsa, hogy megszületik, és egyszer csak meghal. Az, hogy az ember valamit jól csinált-e vagy rosszul, utólag már nem érdemes vita tárgyává tenni. Legföljebb talán a történészeknek. Talán az egész habitusomnak, életemnek, a gondolkodásomnak jobban megfelelt volna, ha az első elgondolásom mellett maradok, és elmegyek történelemtanárnak, csak nem akartam történelem–latin szakos tanár lenni. Az egész nagyrészt azon múlott, hogy abban az évben nem lehetett történelem–magyar szakra jelentkezni az egyetemen. Ez határozta így az életemet. Nagyon nagy a véletlen szerepe az ember sorsában.
Egy 56 után kivégzett felesége azt mondja, hogy akinek családja, gyereke van, az ne politizáljon. Ez bánat és szemrehányás. De talán hozzá kell tennem a befejezéshez, hogy a sors mintaszülőkkel és mintafeleséggel áldott meg. Nem egy rabtársamtól hallottam, hogy a felesége a beszélőn szemrehányást tett neki. Nekem sem a feleségem, sem az én egyszerű szüleim soha nem tettek szemrehányást. Tehát ehhez a bajhoz némi kompenzálásként társult egy remek család, amelyik segítette mindezt elviselni.
           
Az interjút készítette Szakolczai Attila 1997-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.