Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel.

A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak.

Volt pár rokonom Ausztriában, például egy Somssich gróf, aki az egyik nagybátyám volt, segített is rajtunk. Kaptunk vagy 300 schillinget, ami nagy pénzt volt akkor. Nagyon jópofa ember volt, mondta, hogy addig ti innen nem mentek el, ameddig el nem viszlek benneteket a bécsi Moulin Rouge-ba. Na, gondoltam, ez már egy komoly ember! El is vitt bennünket oda egy este. Őt ott nagyon jól ismerték, mert Herr Somssichnak szólították, úgy látszik elég sokat járhatott oda a barátaival.

Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták.

Emő mindvégig együtt lakott a szüleivel. Agyonkényeztette az anyját, és egyáltalán a szüleit. Ők voltak a legfontosabbak mindig. A húgom 98-ban halt meg, elaludt. Akkor Emőke egyedül maradt az apjával, és Ákos utána lett nagyon beteg. Már akkor sem volt jól, rohamot kapott, amikor a halott feleségét ébresztgette. Nem is tudom, hogy bírta ki, hát nehezen. Kihívták a mentőket, de Máriával már nem tudtak mit csinálni, Ákost viszont fölrakták a hordágyra, és elvitték a kórházba.

A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt.

Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt.

Anyám, Diósszilágyi Éva, egyedüli gyerek. Tipikus nagypolgárlány, Szegeden tanult, Radnótival járt együtt, volt is valami kis liezon az életükben. Bölcsészkart végzett, értelemszerűen, mert ugye semmi dolga nem volt. De időnként használta is a diplomáját, az ötvenes években volt olyan időszak, amikor kötelező volt dolgozni a funkcionárius-feleségeknek is. Akkor dolgozott a szegedi könyvtárban. Az anyám élete a tipikus mozgalmi feleség élete. Eljárt a Nőtanácsba, meg mit tudom én, mibe.

Apámat eredetileg Steinbach Rezsőnek hívták, és Molnárra magyarosította a nevét, mint minden zsidó, aki asszimilálódni akart az első világháború után. Kisvárdán született, elég vallásos miliőben. Nem ismertem a nagyszüleimet, ők már meghaltak, amikor én születtem. Apám tizenkét gyermekből az utolsó. Szóval nagyon nagy család volt, de én csak néhányukat ismertem. Sajnos a többiek leszármazottaival semmi kapcsolatom nincs.

’83-ban elhatároztuk, hogy szervezünk egy Nádasdy családi találkozót. Burgenlandra gondoltunk, mert akkor még nem akartunk Magyarországra jönni. Burgenland ugyanannyira Nádasdy volt vagy 400 évig, mint Sárvár Magyarországon. Léka vára mellett egy kis faluban kibéreltünk egy panziót, ott voltunk egy hétig. Összejött vagy negyven ember a világ minden részéről, hat család sarjai, már unokák is. Volt olyan, akit nem is ismertem személyesen, akik például ’44-ben Argentínába kerültek.