Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el.

Az jutott eszembe éppen a május elsejével kapcsolatban, hogy addigra a ház körülbelül kitisztult – mert elég romos állapotba került a háború alatt –, és meg akartuk ünnepelni a szabadságot. Meghívtam hozzánk azokat a lakókat, akikkel az ostrom alatt valamiféle kapcsolatba kerültünk. Elég sokan összejöttek, ennivalónk nem volt, de kávénk igen, és a herendi kávéskészletem.

Alsósimáról két okból kellett eljönnünk 1952-ben. Egyrészt az államosítás miatt. Akkor – mint már mondtam – minden nélkül maradtunk. De azért is el kellett jönnünk onnan, mert édesanyámnak kificamodott a bokája, és nem törődött a lábával, és a csontok csuszorálódtak egymáshoz, és ebből kapott ő egy szarkómát, ami olyan két-három év múlva alakult ki nála. Annyira fájt a lába, hogy körülbelül egy évig kínlódott vele, hiába mondta édesapám, hogy menjen orvoshoz, nem ért rá.

Még valami hozzájött ehhez ezekben az években: Végh János művészettörténész barátommal együtt lengyel nyelvtanfolyamra kezdtünk járni. Több volt ez, mint nyelvtanulás, valamilyen módon szellemi irányulást, szabadságvágyat is jelentett, hogy az ember Krakkóba, Varsóba, lengyel földre vette az irányt… Sok szellemi, művészeti tendenciát ott relatíve szabadabban hagytak érvényesülni. Másfél-két évig tanultam lengyelül egy igen kiváló nyelvtanárnál, Varsányi Istvánnál.

Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben.

Borsos Miklós körül Balatonfüreden összegyűlt egy valóban nagyszerű társaság. Amelynek talán legjellegzetesebb és legbensőbb tagjai a következők voltak: Illyés Gyula, Németh László és a családja, ott volt Déry Tibor, Passuth László, Ferencsik János, Bertha Bulcsu. Ezek meglehetősen különböző gondolkodású emberek voltak, de a nézetkülönbségek mindig nagyon érdekes és színvonalas beszélgetéseket, vitákat eredményeztek.

Engem semmire nem készítettek fel, a testi dolgokra se, semmire. Azt láttam, hogy megint jön a kézimunkás nő, és mire leérettségiztem, észrevettem, hogy megvan az ágyneműkészlet, de hogy miért? Hát ugye minden lány gondolkozik, hogy milyen szép egy jegygyűrű meg egy esküvő, de hogy mi a házasság, arról nem. Hát erről még mindig vitatkoznak, hogy mit kell egy fiatal gyereklánynak tudni, vagy a fiúnak is akár. A lányokkal beszéltünk erről egymás között, hogy vajon mi lehet.

Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat.

Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni.