És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban.

A montmartre-i éjszakákat végigőrjöngtük. Mikor fönt már minden bezárt, lefele jövet általában lementünk a Pigalle-ra, és a Pigalle mellett volt a Nouvelle Eve, a híres zenés kabaré, ott éjjel-nappal nyitva volt egy kocsma, és míg az első metró el nem indult, még ott megittunk valamit. Kalandos évek voltak. Ez a korszak tele volt megvalósítandó álmokkal, a lehetetlennel kacérkodó célokkal, az örökre szólónak hitt, de csak egyéjszakás szerelmekkel.

Jóban voltunk a velünk szemben lakó családdal, a barátság ma is tart. Az elemi első osztályában ismerkedtünk össze Móni barátnőmmel, akinek a bátyja egyidős volt az én bátyámmal. Nagyon sokat játszottunk együtt, főleg a mi kertünkben. A szüleink is nagyon jóban voltak, rengeteget bridzseztek együtt. Aztán a bátyámnak volt egy nagyon jó barátja a Sas-hegyen, egy építésznek a fia, akivel ma is jóban vagyunk, náluk is voltak találkozók, kis bulik is.

Annával sokat jártunk hangversenyre a Zeneakadémiára. Ekkortájt, Sztálin halála után fedezte fel Szvjatoszlav Richtert Magyarország. A Tátrai Vonósnégyes és Richter közös kamarazene-estjén – Schuman egy zongora-kvintettjét adták elő – a dörgő tapstól majdhogynem összeomlott a Zeneakadémia. Jártunk operába, a szabadtéri operába is, a Károlyi-kertbe. Emlékszem egy szabadtéri operaelőadásra az Állatkertben, ahol a Don Giovanni kellős közepén megszólaltak a pávák, jó hangos krákogással.

Volt egy bál, úgy hívtuk, hogy a bontóbál, ahol a fönti faházat egy nap alatt szétvertük, és utána átment az egész egy hajnalig tartó iszonyatos nagy buliba. Nagyon jó meghívója volt. De csak akkor lett a faház elbontva, amikor az alsó lakás már lakható volt. De hát ez már jóval később volt, akkor  Petri már rég ott lakott. Tehát ők még a faházba jöttek ki, amikor még csak a fölső volt a miénk.

Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak.