Az Irinyi utcában legalább négyen laktunk együtt, de lehet, hogy még többen. Egy szoba-hall volt, úgyhogy minden bútor alatt aludt valaki… És akkor eldöntöttük, hogy keressünk egy házat, ahol lehet közösen élni. Nemigen beszéltünk még kommunáról szerintem, majd csak kicsit később. Mindenesetre már volt ilyenekkel kapcsolatunk, Pilisborosjenőn az Orfeo, később Stúdió-K, volt az Utcaszínház, akik szintén közös lakásban laktak a József körút 50-ben. És akkor elkezdtünk járni házat nézni.

Egy levéli kislánynak kezdtem udvarolni. Levél a határsávban lévő falu. Amikor már a szülőkhöz is ki-kijártam, illegálisan mentem a határsávba. Időnként találkoztam járőröző határőrökkel, akik igazoltattak, de mivel mindig egy ott lakóval mentem, egyértelmű volt, hogy nem disszidálási célból tartok arrafelé. Az államvédelmi hatósággal különösebb problémánk nem volt, sőt két államvédelmis tiszt nálunk tanult a dolgozók gimnáziumában.

A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem.

Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le.

Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel.

A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett.

Engem semmire nem készítettek fel, a testi dolgokra se, semmire. Azt láttam, hogy megint jön a kézimunkás nő, és mire leérettségiztem, észrevettem, hogy megvan az ágyneműkészlet, de hogy miért? Hát ugye minden lány gondolkozik, hogy milyen szép egy jegygyűrű meg egy esküvő, de hogy mi a házasság, arról nem. Hát erről még mindig vitatkoznak, hogy mit kell egy fiatal gyereklánynak tudni, vagy a fiúnak is akár. A lányokkal beszéltünk erről egymás között, hogy vajon mi lehet.

1924 körül költöztünk a Juranics telepre, akkor a húgom, Mária kétéves volt, én három. A telep arra épült, hogy a menekült családokat elhelyezzék. Nem fényűző módon, kétszobás lakásokat adtak egy-egy családnak. A kilincsek vasból voltak – mert különben ellopták, már akkor is divat volt ellopni az anyagokat az épülő házakból –, és ha egy-egy vaskilincs leesett, akkor megszólalt a háziasszony, hogy drága volt a Biller Irén.

Házasságkötésük után nagyon gyorsan átkerültek Szegedre, mert a párt áthelyezte az apámat. És akkor beköltöztek Szegedre, először egy szolgálati lakásba, arra nem emlékszem, mert ott csak egyéves koromig laktam. (A házat kívülről ismerem, de bent soha nem voltam.) És aztán utaltak ki nekik egy – mostani mérce szerint – három szoba összkomfortos, nagy lakást. Tehát azt a lakást, amire én emlékszem. A mi lakásunk pont az ellenkezője volt az anyai nagyszüleim házának.

Sümegen beépültünk a helyi társadalomba, a nyarat végig ott töltöttük. Később, amikor Mátraverebélyen ástam, és Tamás már megvolt, igyekeztem hazajönni péntekenként, de öt hónapos korától hét közben otthon kellett hagyjam. A téli időszakban készültünk a következő feladatra, akkor levéltári kutatásokat is lehetett végezni egy-egy témában. 61-ben már tudtam, hogy nekem majd Diósgyőrt is ásni kell, és elkezdtem átnézni a szakirodalmat.