Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki.

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam.

Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem.

Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk.

1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót.

Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között.

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet.

A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája.

A nagyszüleimnek hét gyermekük született. Az első fiú, Tamás, sajnos gyerekkorában meghalt, és a megmaradt három fiúból az egyik az én édesapám, Nádasdy Ferenc. Testvérei Pál és László, és három hölgy, Ilona, Orsolya és Katalin. Az egyik Somssich Gyulának lett a felesége, a másik egy Károlyinak, a harmadiknak pedig két férje volt, egy Széchenyi, aki nagyon korán meghalt, majd Jankovich Miklós nagybátyám, akinek nagyon sokat köszönhetünk a családtörténet megörökítése miatt.

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.

Apám ’46-ban kezdett el megint dolgozni, de a családnak az anyagi helyzete ’46-ban sem lett könnyebb, mert a két öcsém iskolába járt. A nővérem már dolgozott, de lány volt, kellett neki erre-arra a pénz, és akkor jegyrendszer volt. Csak feketén lehetett bármit is venni. Ha meg öltözködni akartunk, anyám soha nem dolgozott, tulajdonképpen apám félig rokkantságin volt, és azért kapott pénzt. Tehát én adtam mindent haza.

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.