Jelenlegi hely
|
A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni. |
Sokat jártunk moziba, Buster Keaton meg Chaplin volt a kedvenc. A banknak két moziban is volt érdekeltsége. A Select a város kellős közepén állt, az Uránia lejjebb, a vasút fele. És oda mi ingyen jártunk. Nagyon hosszú ideig jártunk vasárnaponként a botanikus kertbe is családilag. De gyakran mi, gyerekek hétköznap délutánonként is mentünk, és ott olvastunk, játszottunk. |
 |
 |
|
Keménytartás volt, volt verés bőven otthon is – például rossz jegyekért. Úgyhogy én csak akkor szóltam, ha összegyűjtöttem belőlük tízet, mert tízért sem lehet jobban megverni, mint egyért. Abszolút nem ambicionáltam a tanulást, soha nem érdekelt. Van egy történetem az apai nagymama házából. Tehát hároméves lehettem, és az egyik ilyen ritka ott alvás alkalmával bekakáltam az ágyba. És kérdezte a nagymama, hogy ezt miért csináltam. |
Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. |
 |
 |
|
Apám radikális beállítottságú fiatalember volt. A tízes években belépett a Corvin Mátyás szabadkőműves páholyba, és mivel aktív, dinamikus egyéniség volt, a szónok tisztségét töltötte be. 1945 után, amikor Supka Géza felújította, én is bekerültem a feltámasztott szabadkőművességbe, de csalódást okozott, mert egész más volt, mint a korábbi, amely a társadalmi, szociális haladást és a művelődést szolgálta. |
 |
A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. |
Apám nagyon féltett, túlzottan is. Nyápic kölyök voltam, óvott széltől, mindentől. Legnagyobb bánatomra nem engedett cserkésznek sem, pedig szerettem volna. Ugyanakkor nálunk nem volt tekintélyelvű nevelés. Nagyon szerettem apámat. Kedélyes volt a gyerekkorom. A szokásos családi ünnepnapokon – születés, névnap, húsvét, karácsony – nagyon szép és kedves ajándékokat, főleg könyveket kaptam. Már gyerekkoromban könyvmoly lettem. |
 |
 |
 |
 |
|
Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk. |
Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg. |
Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk. |
 |
 |
Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. |
A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. |
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. |
|
Otthon bizonyos rendnek kellett lennie – viszont úgy apám, mint anyám, nagyon-nagyon melegen, kedvesen és törődően foglalkoztak velünk. Olyan apróságokra emlékszem, hogy ha meg voltunk fázva, akkor inhalálni kellett kamillával, és akkor odajött vagy egyik, vagy másik a gőz fölé, hogy a gyerekek megszokják. Együtt csinálták velünk. Azt tudom, hogy az nem volt idegen, hogy sarokba állni vagy sarokba térdelni. Szóval volt nálunk szigor. Másra nem emlékszem… Jutalmazásra nem emlékszem. |
 |
 |
Gyerekként észleltem, ha nem is értettem, hogy apám nagyon kritikus a Horthy-rendszerrel kapcsolatosan. Az egész rendszert gőgösnek tartotta, és hangot is adott a véleményének. Mi abba a rétegbe estünk, amely távol állt a fennhéjázóktól. Rangkórság élt akkoriban, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes stb. Külön tudomány volt, hogy kinek mi jár, mert nagy sértésnek számított nem megadni valakinek azt a titulust, amit vindikált magának. |
|
Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. |
 |
Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem. |
A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. |
|
A szüleim 45 után, mint újgazdák hat és fél hold földet kaptak. A nyári szünetben mi, gyerekek is végeztünk mezőgazdasági munkát. Fejlesztettük a gazdaságot, saját kezűleg építettünk istállót és tyúkólakat. Állatokat tartottunk, édesapám tenyészbikával foglalkozott, ami eléggé jövedelmező tevékenység volt, fedezni lehetett belőle a három gyerek egyetemi tanulmányait. Az utolsó egyetemi éveimben engem már a bátyám támogatott, aki végzett bányamérnökként Pécsen vállalt föld alatti munkát. |
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték. |
 |
 |
|
Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk. |
Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! |
 |
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. |
|
Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül. |
 |
 |
 |
|
Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. |
Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. |
A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. |
 |
 |
Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással. |