Jelenlegi hely

Gyermekkorom ideális és idillikus környezetben zajlott. Volt egy nagy gazdaságunk, szőlő, szántó, gyümölcsös. Hatalmas nagy házban laktunk, voltak alkalmazottaink, mezőgazdasági alkalmazottak, akik külön házban laktak. A gyerekkori játszótársaim leginkább ezeknek az alkalmazottaknak a gyerekei voltak. Együtt játszottunk indiánosdit, különböző rabló-pandúrt és hasonló játékokat.

A rokonokkal, barátokkal lovas kocsin vagy lovas szánon látogattuk egymást, és igen jól szórakoztunk. Ezt a vidéki életmódot, szokást szeretik úgy beállítani, mintha nem lett volna eléggé kulturált. Meg kell mondanom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezeknek a családoknak, csakúgy, mint nekünk is, nagy könyvtáruk volt, és a családok együtt zenéltek. Édesanyám például zongoraművésznő volt, barátnője pedig hegedűművésznő.

Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt.

A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal.

Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal
Molnár (Hervé) Jutka családja körében

A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest.

Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár.

Nádasdy Ferenc

Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt.

A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni.

A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban
Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején
Czitrom Gábor és bátyja, János 1929-ben
Verebély Tibor, Andorka Rudolf nagyapja

A gyerekkorom szerintem olyan volt, mint minden gyereknek azon a környéken. Semmi extrát nem tudok a gyerekkori életemből. Azt tudom – és ezt a családi anekdoták is megerősítik –, hogy mindig építésznek készültem. Tehát kétéves koromban már építész akartam lenni. És ez mindig így volt, két nagyon rövid kitérővel: az egyik, amint az előbb utaltam rá, hogy sokszor átküldtek Makóra vonattal, és akkor természetesen mozdonyvezető akartam lenni.

Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják.

Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket.

Bálint György édesanyja eteti a pulykákat
Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt

Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd!

Braun Izidor, Bálint György édesapja

Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással.

A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban.

Apám nagyon féltett, túlzottan is. Nyápic kölyök voltam, óvott széltől, mindentől. Legnagyobb bánatomra nem engedett cserkésznek sem, pedig szerettem volna. Ugyanakkor nálunk nem volt tekintélyelvű nevelés. Nagyon szerettem apámat. Kedélyes volt a gyerekkorom. A szokásos családi ünnepnapokon – születés, névnap, húsvét, karácsony – nagyon szép és kedves ajándékokat, főleg könyveket kaptam. Már gyerekkoromban könyvmoly lettem.

Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról

Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt.

Molnár Jutka háromévesen
Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Tomasovszky Mária nagyapja háza előtt

Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony.

Apám radikális beállítottságú fiatalember volt. A tízes években belépett a Corvin Mátyás szabadkőműves páholyba, és mivel aktív, dinamikus egyéniség volt, a szónok tisztségét töltötte be. 1945 után, amikor Supka Géza felújította, én is bekerültem a feltámasztott szabadkőművességbe, de csalódást okozott, mert egész más volt, mint a korábbi, amely a társadalmi, szociális haladást és a művelődést szolgálta.

Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk.

Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa.

Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem.

Andorka Rudolf 1944 körül
Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Batár Attila és a Fraulein, 1928
Molnár Jutka és Friedländer Ádám

Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt.

Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel.

Tomasovszky Mária testvéreivel és nagyszüleivel

Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk.

Lambrecht Miklós 1930-ban
Ökrösszekér
Vigh Szabolcs kétévesen a lakásuk előtti körfolyosón

A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.

Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
Az Andorka család bélatelepi nyaralója