Jelenlegi hely
|
A rokonokkal, barátokkal lovas kocsin vagy lovas szánon látogattuk egymást, és igen jól szórakoztunk. Ezt a vidéki életmódot, szokást szeretik úgy beállítani, mintha nem lett volna eléggé kulturált. Meg kell mondanom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezeknek a családoknak, csakúgy, mint nekünk is, nagy könyvtáruk volt, és a családok együtt zenéltek. Édesanyám például zongoraművésznő volt, barátnője pedig hegedűművésznő. |
A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. |
Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. |
A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal. |
|
Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit. |
 |
 |
 |
|
Sokat jártunk moziba, Buster Keaton meg Chaplin volt a kedvenc. A banknak két moziban is volt érdekeltsége. A Select a város kellős közepén állt, az Uránia lejjebb, a vasút fele. És oda mi ingyen jártunk. Nagyon hosszú ideig jártunk vasárnaponként a botanikus kertbe is családilag. De gyakran mi, gyerekek hétköznap délutánonként is mentünk, és ott olvastunk, játszottunk. |
 |
 |
A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. |
 |
Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt. |
 |
 |
|
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték. |
 |
 |
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. |
 |
 |
Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. |
Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam. |
 |
 |
Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül. |
Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! |
|
A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni. |
Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. |
A gyerekkorom szerintem olyan volt, mint minden gyereknek azon a környéken. Semmi extrát nem tudok a gyerekkori életemből. Azt tudom – és ezt a családi anekdoták is megerősítik –, hogy mindig építésznek készültem. Tehát kétéves koromban már építész akartam lenni. És ez mindig így volt, két nagyon rövid kitérővel: az egyik, amint az előbb utaltam rá, hogy sokszor átküldtek Makóra vonattal, és akkor természetesen mozdonyvezető akartam lenni. |
 |
|
Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk. |
 |
A szüleim 45 után, mint újgazdák hat és fél hold földet kaptak. A nyári szünetben mi, gyerekek is végeztünk mezőgazdasági munkát. Fejlesztettük a gazdaságot, saját kezűleg építettünk istállót és tyúkólakat. Állatokat tartottunk, édesapám tenyészbikával foglalkozott, ami eléggé jövedelmező tevékenység volt, fedezni lehetett belőle a három gyerek egyetemi tanulmányait. Az utolsó egyetemi éveimben engem már a bátyám támogatott, aki végzett bányamérnökként Pécsen vállalt föld alatti munkát. |
Apám radikális beállítottságú fiatalember volt. A tízes években belépett a Corvin Mátyás szabadkőműves páholyba, és mivel aktív, dinamikus egyéniség volt, a szónok tisztségét töltötte be. 1945 után, amikor Supka Géza felújította, én is bekerültem a feltámasztott szabadkőművességbe, de csalódást okozott, mert egész más volt, mint a korábbi, amely a társadalmi, szociális haladást és a művelődést szolgálta. |
|
Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család. |
Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár. |
Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. |
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. |
 |
 |
 |
A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. |
|
Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. |
Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek. |
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. |
Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa. |
 |
Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg. |