Az iskoláról az első emlékem az, hogy az én Nógrád megyei, „pálócos” tájszólásomat jól kiröhögték a dunántúli srácok. De itt is jól tanultam, és a következő évben bekerültem a kollégiumba. Kedvezményeket is kaptam, valami ösztöndíjfélét. 54-től 57-ig, az érettségiig voltam kollégista. Ezt a kollégiumot tulajdonképpen szerettem. Elsősorban a srácokat, akikkel együtt voltunk – sokat pingpongoztunk, csajoztunk, sőt néhányan még tánciskolába is jártunk.

Túrkevén csak polgári iskola volt, oda iratkoztam be az elemi után, két osztályt elvégeztem, de anyukáék tovább akartak taníttatni, ezért átjelentkeztem Kisújszállásra, a gimnáziumba. Különbözeti vizsgát tettem, és ott jártam, harmadikba, negyedikbe. Majd Túrkevén is nyílt egy gimnáziumi tagozat, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium kihelyezett tagozata, és hazamentem az első évfolyamára. Ott végeztem 1950-ben.

Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem.

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt.

Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya.

Azok, akik a rendszerhez besimultak, azoknak a szemében kilógtam én is, meg az apám is, meg még egy páran. Többek között az a történelemtanár is, akiről már meséltem. Szóval ezek a súrlódások ott voltak a hatvanas években azok között, akik besimultak, meg azok közt, akik nem. És ezeknek a gyerekeit természetesen, ahol lehetett, vágták-nyírták. Még az öcsém is kapott ebből később, a neve elég volt ahhoz, hogy vörös posztó legyen egyes tanárok szemében.

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel.

A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva.

A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola. 

A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra.

Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni.