Jelenlegi hely

Azonban nagy mázlim volt, mert ’51-ben állították vissza az egyházi iskolák egy részét, ebbe beletartozott a piarista gimnázium Kecskeméten, és mivel édesanyám már egy éve Kecskeméten lakott, fölvettek a piaristákhoz. Így a legjobb gimnáziumi nevelést meg oktatást kaptam. Megjárták a kálváriát, némelyiküket olykor félig agyonverték az ÁVÓ-n, csak úgy a biztonság kedvéért.

Iváncsics Jenő, Ivánfi Jenő édesapjának reáliskolai bizonyítványa
Szent Margit Gimnázium, kémiai előadó és munkaterem
Bálint György

Tulajdonképpen nem tudom, mikor találkoztam először közvetlenül az antiszemitizmussal. Én román elemibe jártam, ahol legjobb emlékezetem szerint semmiféle diszkrimináció nem volt. Utána pedig egy úgynevezett mintagimnáziumba, ahol a leendő tanárok gyakoroltak, és a professzorok egy része egyetemi tanár volt. A Liceul Pedagogic Universitar, tehát egyetemi pedagógiai szeminárium. Például a botanikus Alexandru Borza nekem tanárom volt. Úgyhogy ez az iskola nívós volt.

A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is.

a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdtem, ott végeztem el az első négy osztályt. Amikor Komárom 1938-ban fölszabadult, mindjárt átmentem a komáromi bencésekhez, és a komáromi bencéseknél folytattam a középiskolai tanulmányaimat, ott is érettségiztem 1942-ben, jeles eredménnyel. Nem kitűnő eredménnyel, mert rajzból kettesem volt, ezért aztán nem kitüntetéses, hanem jeles volt az érettségi eredményem.

Ivánfi Jenő érettségi bizonyítványa

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel.

A középiskolás Kovách Erzsébet (balról a második)

A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk.

Lambrecht Miklós 1936-ban

Az erdőirtáson adtam be a papírt, hogy lehet menni iskolára, vagyis hát helyettem beadták. Aláírtam nagy nehezen, nem akartam. Az ottani vezetők, a párttitkár, Gyomka, a rendőrfőhadnagy vagy rendőrparancsnok, a gyárigazgató. Azért adták be egyébként a papírt, mert toborozták a kombájnosokat, minden évben minden kolhoznak kellett küldeni x embert kombájnosnak, traktorosnak, ennek-annak.

Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában.

A budapesti Német Birodalmi Iskola
Andorka Rudolf érettségi tablója
Andorka Rudolf cserkészként

1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket.

Tóth István bencés diákként

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt.

Cserkésztábor

Jó tanuló voltam. A nyelvek nagyon mentek, a füzeteim általában körbejártak az osztályban, és mindenki rólam írta le az orosz meg a latin házi feladatokat. Különösen magyarból voltam jó, nagyon hosszú fogalmazásokat írtam. A magyartanárnő az Árpád Gimnáziumban egyszer azt mondta, annak örül, hogy nem mindenki ír olyan hosszú fogalmazásokat, mint én, mert akkor neki egy hetébe telne a dolgozatok javítása.

Domokos Pál Péter a debreceni tanítóképzőben csoporttársaival

A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított.

Tomasovszky András villanyszerelői vizsgabizonyítványa

A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell.

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

44-ben az érettségit előrehozták, azt hiszem, az országban mindenütt. Úgyhogy áprilisban vagy mikor érettségiztünk, de annak rendje, módja szerint. Szóval volt érettségi biztos és minden nyavalya, és érettségi bizonyítványt is kaptam. Jelesen értem. Emlékszem, latinból Tacitust kaptam, ami rendkívül nehéz szöveg. Valami alapvető dolgot kellett volna tudnom, de nem tudtam, és a latintanár kidriblizte, ügyesen átsegített ezen a hiátuson.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.

Azok, akik a rendszerhez besimultak, azoknak a szemében kilógtam én is, meg az apám is, meg még egy páran. Többek között az a történelemtanár is, akiről már meséltem. Szóval ezek a súrlódások ott voltak a hatvanas években azok között, akik besimultak, meg azok közt, akik nem. És ezeknek a gyerekeit természetesen, ahol lehetett, vágták-nyírták. Még az öcsém is kapott ebből később, a neve elég volt ahhoz, hogy vörös posztó legyen egyes tanárok szemében.

Nacsády András gimnáziumi osztályképe
Kovách Erzsébet (alsó sorban jobbról a második) az ötvenedik érettségi találkozóján

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon.

1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal.

Nagy Bálint építőtáborban

Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába.

Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola.

Az ifjú Nacsády András

A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is.

Cserkészkirándulás az ötvenes évek elején

Később polgáriban mentem, Vecsésen. Négy osztály volt a polgári, aztán mentem Pestre kereskedelmibe, ’43-ban. A családban addig mindenki gépésznek tanult, műszaki vonalon mozgott, de az a helyzet, hogy az iskolák előtt mindig volt példakép. A faluban is meg az Andrássy telepen is, és voltak bolgárok meg egyebek, akik úgy árultak, nekem ez nagyon tetszett. Meg édesanyám, még édesanyámmal rendszeresen jártunk a piacra, az nagyon tetszett.

Tomasovszky András középiskolai osztályképe

Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak.

Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni.

Közben megalakult a zsidó gimnázium, hiszen egy rakás gyerek kipottyant az iskolarendszerből. Nagyon hamar megszervezték. Azt hiszem, a hitközség adta össze a pénzt. Antal Márk volt az igazgató, egy kiváló ember volt. És összeszedtek egy csomó tanárt mindenhonnan az országból. Koedukációs gimnázium címen működött, hogy ne kelljen két iskolaengedélyt kérni. De el voltunk szigorúan választva, külön fiú- és lányosztályok voltak. Igaz, az udvaron láttuk egymást.

Batár Attila osztályképe, Budapest Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium, 1941

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt.

Elvégeztem a nyolc általános iskolát, és jó tanuló voltam, három négyesem volt, a többi ötös, és jelentkeztem a mezőgazdasági technikumba. Felvételiztem, tudtam, hogy minden sikerült. Örültem, biztos fölvesznek. És jött a papír, hogy nem vettek föl. Nagyapám bement, mert az igazgatót még az előző rendszerből ismerte. És ő mondta neki, hogy minden sikerült a gyereknek, de sajnos nem vehetem fel.