Még együtt éltünk, de már két lakást építettünk, azzal, hogy az egyik Katáé, a másik meg az enyém, merthogy én mindenfelé éltem, másutt is. Két éjszakát töltöttem Adyligeten, a többit meg más nőknél. Párhuzamosan sok nőnél. A négy volt az ideális, az tökéletesen működik. Ugye, a hetvenes–nyolcvanas évek elejét írtuk, és a nők között is nagyon sok olyan volt, aki független életet akart élni, ámde nem akart teljesen egyedül lenni. És ebbe belefért az is, hogy osztozni kell más nőkkel.

Aztán volt Gera György, aki újságíró lett. Nagyváradi fiú volt. Akkor még Grósz Gyurinak hívták. Ő visszajött a deportációból, vagy munkaszolgálatból, és a háború után ez a flört újrakezdődött Kolozsváron, mert Kolozsváron voltunk diákok. De ez nem volt nagy szerelem. Aztán ő megkérte a kezemet anyámtól. Jött vissza Nagyváradról ekkora mosollyal, hogy „anyád azt mondta, hogy tőled függ, különben áldását adja”. De nekem eszem ágában sem volt férjhez menni! Nagyon megsértődött.

Én dolgoztam, kaptam fizetést, egy volt Sacré Coeur-ös osztálytársam mamája varrt egy fekete kosztümöt, vettem egy fehér blúzt, és Palitól kaptam egy szép kis fehér menyasszonyi kalapot, az volt a fejemen. Zsuék is rettentő izgatottan készültek. A Baross utcában, abban a szörnyű társbérletben a fürdőszobán hárman kellett osztoznunk. Arra emlékszem, hogy valamelyikükre rászóltam, engedjenek már be, mégiscsak az én esküvőm lesz. Az esküvői ebéd a Normafa étteremben volt.

Innen szabadultam 1960. március 31-én. Kijöttünk a Gyűjtőből, bementünk a Nyugatiba, megebédeltünk, megittunk egy pohár sört, aztán mindenki ment a maga útjára. Én vonattal jöttem haza Debrecenbe. A feleségemet még Miskolcon kapacitálták, hogy váljon el tőlem, de nem állt kötélnek. Nagyon sokat segített nekem, hogy itt lakott a szüleimnél, és vár rám.

A magánéletemben örvendetes változás állt be: 1955-ben összeházasodtam a kockacukros Sugár Rózsával; ő akkor még egyetemi hallgató volt. Szerencsétlen dolog, ha egy fiú meg egy lány diákszerelemből házasodik össze úgy, hogy az együttélésről nincsenek tapasztalatai, szexuálisan zöldfülűnek számítanak, és a kölcsönös türelem is hiányzik. Ez mind jellemezte a mi házasságunkat. Egy belső bizonytalanság, jól tesszük-e, hogy összeházasodunk, egymáshoz valók vagyunk-e egyáltalán

Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben.

Azt mondom, hogy menyasszony lettem, ez olyan furcsa kifejezés így. Előzménye nem sok volt. Emlékszem, jöttem haza a munka után, és ott ült, anyával beszélgetett egy sárospataki távoli rokon fiú, Török Zoltán, aki éppen akkor tette le a bírói vizsga első felét, és följött Pestre megünnepelni. Pár évvel korábban, amikor még kisiskolás voltam, Pesten tanult egy ideig, és járt hozzánk kártyázni a Váci utcába, mi meg ott hülyéskedtünk körülöttük.

Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott.

Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle.

Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.

Történetemből nem iktatható ki, bár ez már nagyon személyes, hogy diákkori barátom, Géza 65-ben kiment Nyugat-Németországba, és ott újból megnősült. Az első felesége, Éva itt maradt két kisgyerekkel, és én mint régi jó barát és lelkipásztor a kapcsolatot továbbra is fönntartottam a családdal. 73-ban fölébredt bennem a szerelem, beleszerettem Évába. De nem mertem elmondani, küszködtem magammal. Mit csináljak? Pap vagyok, nem akarok a nőtlenségi fogadalmam ellen tenni, és kilépni sem akarok.

A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk.

Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk.

A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket.