Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.

Még együtt éltünk, de már két lakást építettünk, azzal, hogy az egyik Katáé, a másik meg az enyém, merthogy én mindenfelé éltem, másutt is. Két éjszakát töltöttem Adyligeten, a többit meg más nőknél. Párhuzamosan sok nőnél. A négy volt az ideális, az tökéletesen működik. Ugye, a hetvenes–nyolcvanas évek elejét írtuk, és a nők között is nagyon sok olyan volt, aki független életet akart élni, ámde nem akart teljesen egyedül lenni. És ebbe belefért az is, hogy osztozni kell más nőkkel.

A válás után Tilburgban éltem, és nem akartam búslakodni. A magam módján próbáltam új lehetőséget találni. De sokáig nem sikerült. 1985-ben egy holland barátom születésnapján találkoztam Ingriddel. Sokat beszélgettünk. Aztán szóba került, hogy nagyon szeretném, ha gyerekem lenne. Kiderült, hogy ő is szeretne gyereket. Lassacskán kiderült, hogy szeretnénk összekapcsolni életünk hajóját.

A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog!

1965-ben feleségül vettem azt a hölgyet, akivel a forradalom után találkoztam a bécsújhelyi lágerben, három vagy négy évig voltunk házasok. Szerelmi házasság volt. A feleségem a kanadai CBS televíziónak dolgozott, és a kanadai televízió okosan elhatározta, hogy a magyar forradalom tizedik évfordulóján Magyarországra küldenek egy stábot és forgatnak egy dokumentumfilmet, amit aztán összevágnak az ’56-os filmhíradókkal.

Nagyon szerették egymást apám, anyám, de akkor az nem volt divat, hogy a párok nyalják-falják egymást, mint máma, pláne nyilvánosság előtt, szóval ilyet én nem láthattam. Apám abszolút az a fajta volt, mint a férjem, hogy társaságban még a kezét se fogta meg anyámnak.

És ugyanezt a rossz döntést a magánéletben is megcsináltam. Ahogy benne volt a levegőben, hogy most jön a demokrácia meg a polgári világ, ahol az embernek cége van, ugyanúgy benne volt az is, hogy az ember családot alapít. Holott pontosan tudtam, hogy nem vagyok rá alkalmas. Föladtam az azt megelőző életformámat, pedig az akkori életemnek a fele már lezajlott abban a poligám életformában.

Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott.

Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk.