A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették.

És egy nagyon fontos kapcsolatom lett ott, Clark Ágival, akivel itthon egyetlenegy alkalommal találkoztam, merthogy ő akkor Csalog Zsoltnak volt a felesége, és Erdély Miki temetéséről jöttünk le. Aztán soha többet nem találkoztam vele, de mielőtt elmentem, kaptam millió telefonszámot meg címet, hogy kiket keressek meg. És senkit nem kerestem meg, csak őt. Nem tudom, miért. Ráérzésből. És talán azért, mert Mityu is ismerte, és az első héten én Mityuval voltam a városban.

Innen szabadultam 1960. március 31-én. Kijöttünk a Gyűjtőből, bementünk a Nyugatiba, megebédeltünk, megittunk egy pohár sört, aztán mindenki ment a maga útjára. Én vonattal jöttem haza Debrecenbe. A feleségemet még Miskolcon kapacitálták, hogy váljon el tőlem, de nem állt kötélnek. Nagyon sokat segített nekem, hogy itt lakott a szüleimnél, és vár rám.

Aztán volt Gera György, aki újságíró lett. Nagyváradi fiú volt. Akkor még Grósz Gyurinak hívták. Ő visszajött a deportációból, vagy munkaszolgálatból, és a háború után ez a flört újrakezdődött Kolozsváron, mert Kolozsváron voltunk diákok. De ez nem volt nagy szerelem. Aztán ő megkérte a kezemet anyámtól. Jött vissza Nagyváradról ekkora mosollyal, hogy „anyád azt mondta, hogy tőled függ, különben áldását adja”. De nekem eszem ágában sem volt férjhez menni! Nagyon megsértődött.

Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.

Amíg a férjemet nem ismertem, úgy tessék elhinni, hogy nagyon ritka este volt az, amikor én nem sírva aludtam el. Én állandóan a szüleim után sírtam. És mikor megismertem a férjemet, 66-ban, hát nagyon megszerettem rögtön. Előtte is voltak udvarlóim, de úgy nem volt érdekes egyik sem. 66. február 27-én ismerkedtünk meg egy tánciskolában. És utána találkozgattunk, május körül bemutatott a szüleinek, és a szülei is nagyon rendesen fogadtak.

Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba.

Én már kétéves koromban is szerelmes voltam, erről fénykép is van. A kisfiú nálam két évvel idősebb. Hál’ Istennek még most is él Bécsben. Még beszélni sem tudtam rendesen, azt mondtam neki „Ádám siem”. Nem hogy szívem. Imádtam. Látom a mai napig, hogy ülünk a strandon, fogom a lábát, és a szemem sarkából nézek rá!

Piroskával, a későbbi feleségemmel már itt házasodtunk össze ’62-ben. Amikor Piroskával idejöttünk, még nem volt tizennyolc éves. ’62-ben volt a tizenkilencedik évében, tehát akkor múlt el tizennyolc éves. ’61. december 24-én. Tehát ’62-ben nősültem meg, februárban, akkor már elmúlt tizennyolc éves. ’58-ban ismertem meg Gyulán. Gyulán akkor kiküldetésben dolgoztam, a kórházban csináltunk felújítást.

Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is.

Nagyon szerették egymást apám, anyám, de akkor az nem volt divat, hogy a párok nyalják-falják egymást, mint máma, pláne nyilvánosság előtt, szóval ilyet én nem láthattam. Apám abszolút az a fajta volt, mint a férjem, hogy társaságban még a kezét se fogta meg anyámnak.

Én sem örültem anyám elmenetelének, de megértettem. Attila 56-ban vallott nekem szerelmet, én is szerelmes lettem, és elmondtam anyámnak. Akkor ébredhetett rá, hogy felnőtt a lánya, ő is kezdhet már valamit a saját életével. Apám nem kedvelte Attilát, ő látta a benne és a családjában lévő problémás részeket is, de lassan beletörődött.

1954 elején rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz.

Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik.