Tavasszal, '57 tavaszának közepén döntöttünk úgy, hogy a feleségemék visszamennek. Bementem vele Andropovhoz, gyalog kellett bemenni, mondtam neki, hogy: „Sehol ne beszélj semmit, mert csak oroszul tudsz!” Bementünk Andropovhoz, mondta neki, hogy ő haza akar menni, és ha majd úgy alakul a helyzet, és én hívom, akkor visszajön. Andropov mondta, hogy később nem lesz olyan könnyű se nekem kimenni, se neki bejönni, nagyon gondoljuk meg. Akkor semmilyen papír nem kellett, mehettek haza azonnal.

Két lányomról, Zsuzsáról és Pannáról, akik az első házasságomból valók, már beszéltem. Most be kell fejeznem a történetet azzal, hogy mindkettőjüknek sikerült főiskolát végeznie és diplomát szereznie. Az idősebb lányom több színházban volt már dramaturg, a kisebbik lányom, Anna pedig a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, és mozgássérült kisgyerekek tornáztató és szellemi foglalkoztató munkáját végzi, idén van az első munkaéve.

Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik.

A gyerekeimről a következőt tudom elmondani: Péter fiam végül magyar szakon végzett az egyetemen, Ma a kis finnugor népek irodalomtörténetét gondozza, cseremisz, osztják stb. Majd öt teljes esztendőt töltött Szentpétervárott, s ott tudta megcsinálni azt, amit akart. Olyan könyvtárat hozott össze, ami ritkaság. Több könyve jelent meg. Kevés, de mégis kénytelen érdeklődést mutat arrafelé is, amerre én jártam és dolgoztam. S reménykedem, ha kiesik kezemből a penna, majd ő folytatja.

A Montmartre-on egy kiskocsmában ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki egy ingatlanügynökségnek volt a bérlője. Vele már négy és fél év párizsi tartózkodás után találkoztam. És nagyon gyorsan, alig fél év alatt összeköltöztünk, és eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Claudine-nak hívták. Volt már egy kisfia, egy hatéves kisfiú, Vincent-Jérôme. Ekkor nagy választás elé állított az élet. Folytassam a filmes karrier megteremtéséért tett erőfeszítéseket vagy sem?

62-ben született a fiunk, Dani. Akkor költöztünk ebbe a lakásba, amit Pali, az unokatestvérem vett nekünk. Ez egy óriási gesztus volt. És óriási segítség, mert a bérleti díjak már akkor is az egekben voltak. Amikor ideköltözködtünk, a szó szoros értelemben nem volt semmink. Volt egy ágy, az asztalt Palitól kaptuk, és a szoba közepén volt egy járóka, ott volt Dani. Azt hiszem, nagyon aggályos szülők lehettünk.

Hát most család nincs: vannak a gyerekek meg én. Ebben a csonkában nagyon jó vagyok, csonkában azt így is tudtam volna, legföljebb nem három gyerek – Ilka, Soma, Milán – lenne egy anyától, hanem hat anyától lenne nyolc. Én sosem készültem erre a szerepre, ezt belátom. Viszont egyrészt ez a feladat, amit meg kell oldani, és ha már ezt oldom meg, akkor megpróbálom jól megoldani. A másik, hogy iszonyú jól vagyok a gyerekekkel, rengeteget kapok tőlük.

A fiunk 1974-ben született. Építészmérnöknek tanul. Igen jó kézügyessége van, jó a térlátása, és jól rajzol. Nem hallgatunk a múltamról. Bárhol, bármilyen körben, újabb ismeretségi körben is az volt az első, hogy elmondtam, 56-os vagyok. Nem titkoltam sohasem. A fiam is tudta, eljött velünk Nagy Imre temetésére is. Ő ebből nem akar hasznot húzni, tudja, hogy így van, kész.

Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá.

45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.

A fiunkat hivatalosan Daniel Rodolf Hervé Elkánnak hívták. Daniel Rodolf Hervé volt a keresztneve. A Danielt három oknál fogva akartuk. Egyrészt nekem biblikus nevem van, és én a biblikus neveket nagyon szeretem. Magyarul és franciául egyformán Daniel. Két nyelven beszéltünk hozzá, úgyhogy nem volt probléma, nem kellett lefordítani a nevét. A Rodolf azért, mert az édesapám Rudolf volt, és Hervé fivére is Rudolf volt.