Jelenlegi hely

Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban.

Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet!

Kovách Erzsébet az első dédunokájával, Bibivel

Miután a nevem ilyen jól forgott, mindenkit hozzám küldtek, mikor a ’80-as évek végén elkezdődött a vállalatalapítási őrület. Elkezdtek hozzám jönni megbízások. Volt olyan, hogy 10-12 megbízásom volt, részben külföldi vállalatalapításokkal, később könyvizsgálóként kértek fel ilyen cégek, mint a Chemolimpex, a Biorex, a Biopharma.

Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket.

Csángó est Szentendrén

Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt.

Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele
Iványi Jenőné
Bálint György egy forgatáson
Ivánfi Jenő

Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam.

Csángó fiatalok újévi látogatása Domokos Pál Péternél

Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke.

Bálint György harmadik feleségével, Antóniával
Kovách Erzsébet 2008-ban
Látogatás a váci börtön volt 50-es zárkájában, amelyet egészségügyi szobává alakítottak (balról Ebinger Endre, Mihala Ferenc, Hrabovszky László), 1998
Kovách Erzsébet Nagyszékelyben
A Török házaspár Nagyszékelyben
Kéz a kézben Ivánfi Jenő és felesége

A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is!

Tóth István átveszi a Győr díszpolgára címet Balogh József polgármestertől
Csincsák Endre, Berger Sándor és Tóth István egykori pertársak egy 56-os ünnepségen

97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország.

Gúth Zoltán

Építem a házamat. Rengeteg munkám van benne. Kapcsolatom van a szakmával, tagja vagyok a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnökségének, elnökhelyettes vagyok már több mint tíz éve. Azon kívül meg-meghívnak szakérteni. Holnap megyek a műszaki főiskolára egy bizottságba, ahol tudományos diákköri szakdolgozatokat kell felülbírálni. Aztán van egy-két kisebb műszaki munkám is, amit kollégákkal végzek. Szóval nem hagytam abba, csak az MGM-mel nincs szorosabb kapcsolatom, sajnos.

 Vörös Zoltán és felesége

A Pofoszban vagyok, meg a TIB-ben. A TIB-bel laza a kapcsolatom, mert Miskolc messze van. Itt a Pofoszban vezetőségi tag vagyok, azon kívül a Nagy Imre Társaság megyei elnöke. Mi nem olyan társaság vagyunk, amely különösebben szervezkedik és politizál. Általában havonta tartunk egy-egy előadást pesti vagy helybeli előadókkal, Nagy Imre életútjáról például tizenegy részes előadássorozatot állítottunk össze. Ez a társadalmi munkám.

1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban.

1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot.

Tóth István és felesége

Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.

Az én pályám úgy folytatódott, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen minőségben, ’95-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Végül is csináltak a Richterben egy holding vállalatot, nem olvasztották be a nagy Richterbe, ami kezeli ezeket a kis vállalatokat. Annak vagyok még a mai napig is a felügyelő bizottsági elnöke, de a tevékenységemet a Richterben olyan 3 éve befejeztem.

Bálint György általános iskolásoknak tart foglalkozást
Bálint György a tarnabodi hajléktalan-befogadó programban
Hegedűs Györgyi Prágában egy vállalatalapítás alkalmából

Amikor ’89-ben nyugdíjba mentem, nagy kertünk volt Palkonyán, három kert, rengeteg-mindent árultam a piacon. Három kert volt! A legnagyobb póréhagymám egy méter nyolcvankét centi volt, a fiam is annyi, a folyosón le van fényképezve, kiló hetven volt az egy póréhagyma. Itt én kezdtem harmincvalahány éve először árulni a piacon póréhagymát, azt hitték, kukorica, nem is tudták, hogy mi az. 

Bálint György (jobbról) a debreceni virágkarnevál zsürijében

Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között.

Az utóbbi négy évben tulajdonképpen nem csinálok semmit. Már nem is írok. Zenét hallgatok, nem írok, zenét hallgatok, filmeket nézek, vettem rengeteg dvd-t. Olvasok. Sokat olvasok. Ez egy jóval visszafogottabb, langyosabb élet. Nem hiányzik, hogy tevékenyebb legyek. Most pihenek, ez van, meg már nincs is kinek, nincs miért, mert annyira nem vagyok rászorulva.

Tizenkettőre kellett legyen ebéd az uramnak. Ő megette, elvonult. És akkor jött a csorda. Olyan volt ez, mint egy vendéglői konyha, mindig főzni kellett, de ez jó volt. És most jó nézni, a dédunokákat, ahogy várják a kosztot a nagyanyjuktól. Mindig kérnek valamit, és azt a nagymama biztosan meg tudja csinálni. Azt mondja a kisfiú, hogy piros tésztát kér, és kap milánói makarónit. Ezek jó élmények. Az is, hogy látom a lányom nagymamaként, lógnak rajta az unokák.

Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik.

Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.

Németi Irén egykori és Molnár Gabriella mostani főszerkesztő 2004-ben, a Nők Lapja nosztalgia, 1970-es évek című könyvben

Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel!

Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is.

Bálint György borcimkéje
Podmaniczky-díj Ivánfi Jenő részére
Czájlik Péter régi tanítványaival