Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk. Még el se ítélték édesapámat, ahogy börtönbe került rögtön kirúgták a nagyapámat a villanyszerelői állásból. Úgyhogy nem volt mit tenni, hát meg kellett valamiből élni, nyugdíjat nem kapott, nem volt meg a tízéves munkaviszonya, és elment kubikosnak a nagyapám. Útépítő vállalattal járta az országot idős ember létére, és tolta a talicskát. Mi meg nagyanyámmal otthon voltunk ketten. Ő főzött. Volt egy pár tyúkunk, annak a tojását árulgatta, s ha fizetést kapott a nagyapám, akkor vettünk mindig egy kis szenet, hogy a következő fizetésig valahogy be tudjunk gyújtani abba a hideg előszobába. Volt egy nagyon szép kályha, de annyi tüzelőt megevett! Még a nagyapám csinálta. Gyönyörű volt! Mint egy korona olyan volt a teteje. Meg egy sparhelt volt, amin főztünk. De hát nagyon sokat fáztunk abban az előszobában. És tudom, hogy nagyanyám mindig sütött a nagyapámnak ilyen kakaós süteményt, és ő nem ette meg, a nagy részét mindig visszahozta nekem, mert tudta, hogy én azt szeretem. Azt tudta nekem hozni ajándékba.