Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is. Úgy tudom, a győri temetőben összepiszkították a szovjet emlékművet – amit én egyáltalán nem tartok intelligens dolognak –, de kiderült, hogy nekünk semmi közünk nem volt hozzá, és elengedtek. Egy kis lámpavillogtatással kérdezgettek, hol jártunk egy bizonyos napon, aztán másfél-két óra múlva elengedtek. Éjjel volt, azt mondták, elmehetünk. Bátyám a rendőrség (a régi ÁVH épülete, ahol apu is volt) közelében lakott, mi pedig a belvárosban. Csendesen azt mondtam, úgy szeretnék menni, ahogyan jöttem. Így aztán azzal a Volga autóval haza is vittek. Az is hozzátartozik, hogy mi nem hőbörögtünk, nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Anyánk útmutatása az volt: nem felhívni magunkra a figyelmet, csendben kell maradni, ha élni akarunk. Passzív ellenállás persze volt bennünk, a tanulmányaink során se kisdobos, se úttörő, se KISZ, ezekben nem vettünk részt. Nem is agitáltak, de gondolom, ha jelentkeztem volna, felvesznek. Nem is érdekelt bennünket, ennyire azért élt bennünk a múlt. Mindennel tisztában voltunk, alkalmasint játszottuk is a nagyokost, de hivatalos piszkálódásokra nem adtunk okot. Nem mondanám, hogy lapítottunk, éltük a magunk életét, de nem titkoltuk soha, kik vagyunk, mik vagyunk.