Tovább a szövegrészlethez...
igazságtétel - kárpótlás

Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével.