Tovább a szövegrészlethez...
második világháború

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.