Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodószerek, egy nagy darab debreceni paprikás szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy szekér, rúd nélkül. Csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár meg kukoricaszár volt az aljába betéve, erre ráfektetett minket egymás mellé, és ugyanezzel betakart. Zsebkendőt tettünk az arcunk elé, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még. Elhelyezkedtünk, és csendben, egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba. Innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.” Na most a zsombék tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Bokáig a vízben, iszapban gázoltunk! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábunk vizes lett, de mentünk. Kopogtatott János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót. „Hoztam menekülőket! – Jöjjenek be!” Nagy örömmel fogadtak a cigányok. „Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni, hogy mi van Budapesten. Egyszer csak berúgta valaki az ajtót. János bácsi állt ott, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” Elindultunk onnan úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat csak kereszteztük. Az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajtalanul… Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, „feküdj!” De akkor már esett a havas eső, és ott nem volt pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy ne. Végigvágtuk magunkat, aztán vártunk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, és libasorban, egymás után egy méter távolságra folytattuk az utunkat. Odaértünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődött. Vártunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Ott voltak felállítva az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudtak adni, úgy, hogy a röppályák keresztezték egymást. Ezeket a tornyokat nem lehetett látni még kívülről sem, mert az erdő fái takarták őket, csak a lövésszögben voltak nyitva. Tudtuk, ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, ott egy acélhuzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem volt szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világítórakéta megy, ezt a területet fogja megvilágítani, és a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból azonnal tűz alá tudnak venni bennünket. János bácsi észrevette a drótot, megálljt parancsolt. Kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. Így átjutottunk a másik oldalra. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, megálltunk, és azt mondta János bácsi: „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk: „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr.