Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”