Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk. Emlékszem Csalog szavaira: „Ilyen szép forradalomra nem voltam felkészülve.” Aztán hazafelé indultunk, és elmentünk a Rádióig. Ott már mindenféle harci zaj is hallatszott, és akkor én hazamentem. Tanítás nem volt egészen március végéig, az biztos, de a társaság egy része összejött a Duna korzó Kávéházban, és arról tárgyaltunk, hogy valamit tenni kell, mert a belövések miatt a mi kerületünkben is több lakás vált átmenetileg használhatatlanná. Alföldy Géza felsőbb éves régész javaslatára jelentkeztünk a Vöröskeresztnél szolgálatra. Kettesével osztottak be bennünket, jártuk a környéket, és összeírtuk, hogy ki milyen segítségre szorul. Aztán a Vöröskereszt segített. A bölcsészkari egyetemi épületbe hozták a segélycsomagokat, és mi is részt vettünk a kiosztásukban. Számomra az volt az igazi döbbenet, hogy nagyon keserves körülmények között élő emberekkel találkoztam. Akkor kezdtem belelátni abba, hol is élek. Egy másik meghatározó emlékem a Kálvin tér, ahol a hatalmas tűzfalról leverték a vörös csillagot, és alatta kofferben meg kosárban gyűltek az adományok, pénz, mindenféle holmi, és senki nem nyúlt hozzá. Az Ipoly utcában élő Nagyék közül a házaspár épp Beregszászban volt családlátogatáson, és itthon maradt a négy kiskorú gyerek, a legnagyobb sem volt tizennégy-tizenöt évesnél több. A szülők csak néhány napra akartak elmenni, de nem tudtak hazajönni. Ezekben a napokban sokat foglalkoztam a Nagy gyerekekkel is, a műegyetemista srácokkal vittünk nekik kaját, gondoskodtunk róluk. Aztán újra elkezdődött a tanítás. Csalog Zsoltot, aki részt vett a harcokban, lecsukták, de nem hosszú időre. Több évfolyamtársunk külföldre ment. A tanáraink közül I. Tóth Zoltán halálos lövést kapott a Kossuth téren. Arra emlékszem, hogy az egyetemen gyűjtést szerveztek a családjának Borzsák István és főleg Szabó Árpád ókortörténész vezetésével. Szabó Árpádot, akit nagyon szerettünk, kizárták az egyetemről, de a lakásán magánórákat tartott. Többeknek tanított idegen nyelvet, nekünk pedig matematikatörténetet. Erre járt Dobszay Laci, Csalog Zsolt, Tóth Pista, Kolba Jutka és én. Fizettünk is érte valamennyit.