Tovább a szövegrészlethez...
egyetem - felsőoktatás

57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását. A vallási szerveződéseket ugyan feloszlatták, de azokban az években voltak kispap évfolyamtársaink, 56 után engedték, jártak hozzánk többen is. Például Borián Tibor, aki később hosszú ideig igazgató is volt a piaristáknál. Oda is kellett tanárokat képezni, és azok óhatatlanul hatással voltak az évfolyamtársakra is. Emlékszem rájuk, és a tanárainkra is, akikről tudtuk, hogy ki a vonalasabb, ki kevésbé. Léderer professzornő például Borián Tibort úgy szólította, hogy a "kispap elvtárs". De "kispap elvtárs" nagyon jó tanuló volt, nem lehetett kikezdeni. Nagyszerűek voltak a régészeti tanszék kirándulásai. Azt hiszem, hogy nekünk speciálisan nagy szerencsénk volt ezzel a három diák, hat professzor felállással, mert akkor Banner János volt az ősrégészeti, Oroszlán Zoltán az ókortörténeti és László Gyula a középkori tanszék vezetője. Akkor kezdett tanítani Mócsy András római koros és Bóna István népvándorlás koros régész. Abban az időben Banner, Oroszlán és László Gyula csak keveset ásott már, de a két fiatal benne volt az ásatásokban. Még az egyetemi évek alatt elkezdődött a Dunakanyar-program, számunkra az nagy lehetőség volt, hiszen ott meg kellett csinálni az előkutatást. Ez azt jelentette, hogy aki élt és mozgott, a Dunakanyarban dolgozott, mindenki szerválta magának az egyetemistákat, és ásott. Törvény rögzítette, hogy a régészeti emlékek védettek, és annak függvényében, hogy mi kerül elő, lehet vagy nem lehet, vagy milyen mértékű beruházásokat lehet végezni. Az előkutatás az egész Szentendrei-szigetet, Esztergom környékét, a Dunakanyart érintette. Ez jelentett gyalogos terepbejárást és nagyon sok ásatást. Akkor kerültem munkakapcsolatba Póczy Klárával, aki minden szempontból fantasztikus ember volt. Ő nemcsak arra tanított meg, hogy mit lássak a földben, hanem arra is, hogyan kell bánni egy ásatáson azokkal a fizikai munkásokkal, akikkel együtt dolgozom, akinek valamilyen információt át akarok adni. Ekkor ismerte meg az ember a kutatandó témákat és a leendő kollégáit is. Mi asszisztensi munkát végeztünk. Nekünk kellett csomagolni a leleteket, ráírni a feliratot, megcsinálni a rajzot vagy felügyelet mellett a metszetrajzot. Az akkori hivatalos tudománypolitika támogatta ezt a tevékenységet. Az ásatások, a felderítések is tervezetten folytak. Még mi, egyetemisták is kaptunk fizetést. 59-ben letettem a záróvizsgát, befejeztem a negyedévet, és államvizsga előtt gyakornokként a Nemzeti Múzeumba osztottak be Kolba Judittal együtt. Akkor kellett megírni a disszertációt. Én ókori témát választottam: A nők jogi helyzete Pannóniában a feliratos emlékanyag alapján. Az első cikkem egyetemista koromban jelent meg az Antik Tanulmányok lapjain Uxor vagy coniux? címen.