Tovább a szövegrészlethez...
kádári kultúrpolitika

Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is. Azért tudhattam megfelelni a miskolci elvárásoknak, mert az egyetemen nagyon jó képzést kaptam, a szaktárgyak mellett tanultam művészettörténetet, és több barátom is volt a kortárs művészek, művészettörténészek között. Akkoriban a kultúrpolitika is támogatta a sokféleséget. Biztos, hogy másnak nem jutott volna eszébe odahívni Ország Lilit a vármúzeumba kiállítani, de én olyan barátokkal és ismerősökkel rendelkeztem, akik természetesnek tartották, hogy Lili munkáit kiállítsuk. S. Nagy Katalin végzett művészettörténész városszociológiai vizsgálatra jött Miskolcra, ő ismerte Lilit, összehozott vele. Én felmértem, hogy ez olyan dolog, ami megvalósítható. A miskolci Déryné utcai épületben egy helyen volt a galéria, a művészklub, a könyvtár, közel a színház, ismertük a színészeket, a rendezőket, a zenészeket. A szimfonikus zenekar, élén Mura Péterrel, a galériában tartotta a próbáit. A város szellemi életének a központjában voltunk. Külfölddel is tartottunk kapcsolatot, elsősorban a lengyelekkel, azokkal a városokkal, amelyekkel Miskolcnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, Katowicével például. Tehát sok lengyel művész látogatott Miskolcra, és magyarok is mentek Lengyelországban. Feledy Gyula grafikus Krakkóban tanult, ő is hozta az ismerőseit.