A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat. Az volt a tervem, hogy a déli területre megyek, Nápoly környékére, megnézni a diósgyőri vár műemlék testvéreit. Roberto Di Stefano építészprofesszornak személyesen akartam elvinni a könyvemet, de ellopták a táskámat. Megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor megyek. Meg is érkeztem, telefonon egyeztettük a találkozó időpontját. Délben az üzletek bezárnak, a nápolyiak sziesztáznak. Gyanúsan üresek lettek az utcák, de én csak sétálgattam Nápoly egyik fontos utcáján, vállamon a táskával. Mögöttem elsüvített egy motor két emberrel, a hátsó belekapaszkodott a táskámba, letépte a vállamról, engem pedig fellökött. A fényképezőgép maradt a kezemben, a tantusz és a telefonszám. Találtam egy félig lehúzott redőnyű könyvesboltot, oda betántorogtam, azok segítettek eljutni a rendőrségre. Felhívták a professzort is. Ő sajnálkozott, hogy milyen borzasztó, felajánlotta, hogy legyek a vendége, de mondtam, hogy nem, én azonnal visszamegyek Rómába. Ő kiküldött egy tanársegédet, aki megvette a jegyemet, hozott nyugtatót és ennivalót. Estére Rómában voltam. A könyvügy viszont nem záródott le, mert két hétre rá Vincze Ildi és Rosenbaum Sanyi jött Rómába, megkértem őket, hozzanak egy újabb kötetet, úgyis készülnek Nápolyba, majd ők elviszik. Megvolt a közös programunk, ők elindultak reggel Rómából, és kora délután újra feltűntek a ház előtt. Kiderült, hogy az autójukat kirabolták, eltűnt a könyv is. Úgyhogy a maffia két darab magyar nyelvű A diósgyőri vár című könyvet kaparintott meg. Egy harmadikat itthonról elküldtem Di Stefanónak postán. A római ösztöndíj idején megismertem Szőnyi Zsuzsát, Szőnyi István festő lányát és a Triznya-kocsmát. A többiekkel együtt szombatonként meghívott vacsorára. A mindenkori ösztöndíjasok közül sokakat látott vendégül. Én még találkoztam a férjével is, Triznya Mátyással. Matyi grafikus és festő volt, 93-ban halt meg. Ők a háború után úgy döntöttek, hogy nem tudnak itt élni, és elmentek. Matyi jól beszélt angolul, Zsuzsa az iskolában latint tanult, az olasz könnyen ment neki, ebben otthonosodott. Matyi bekerült a filmgyártásba, évtizedekig a Cinecittában dolgozott, Zsuzsa pedig a Vatikáni Rádiónál. Sajnos gyerekük nem született. Ezért is jött vissza Zsuzsa a Matyi halála után.