1992-ben nyugdíjba mentem. Abban az időben ez így ment, betöltötted az ötvenötödik éved, nyugdíjba mégy és kész. Nem is terveztem tovább maradni. Nekem akkor már – öntudatlanul vagy félig tudatosan – Sárospatakon volt a bázisom, ahová továbbra is utaztam, csak már nem nemzeti múzeumi kiküldetésből. Füleptől a Rákóczi Múzeum szakfelügyeletét örököltem, de Sárospatakon más is volt, Kuklay Tóni és a katolikus gyűjtemény, ahol önkéntesként korábban tettem már néhány dolgot. Kuklay Tónival 63-ban ismerkedtem meg, rögtön a szabadulása után, a barátnőm, Molnár Vera ásatásán. Tónit 56-os ténykedése miatt ítélték el, és hosszú időre eltiltották a papi tevékenységtől. Évekig fizikai munkásként dolgozott, de közben létrehozta a katolikus egyházi gyűjteményt. A hatvanas évek végére már restaurátorműhelyük is volt. Az egyházi gyűjtemény restaurátorai dolgoztak a Diósgyőri Vármúzeumnak is, ők állították helyre Déryné zongoráját. Tóni ajánlott kádereket is, például idegenvezetőnek Urbán Jóskát, akit eltanácsoltak a papneveldéből, viszont nagyon jó, több nyelven beszélő idegenvezető lett belőle a diósgyőri várban. Patakon tehát volt a vár, az egyházi gyűjtemény, és beszivárgott a Conditio Humana Alapítvány, mert Tóni nemcsak tárgyakat gyűjtött, hanem embereket is maga köré. 1973-tól már Körömben is, miután engedélyezték a papi működését. A nyolcvanas évek közepén megkeresték őt a Pető Intézetből, mert nyaralóhelyet kerestek a gyerekeknek. Barnás Ágnes volt az első, aki Pető-intézeteseket vitt nyaralni a plébániára, és ez igen jól sikerült.