A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett. Az volt a terv, hogy Mihala Feri és az egri küldött, Nagy Pál megy fel a kormányhoz a nyilatkozattal. Nagy Pál vállalta volna a titkárságot és a pesti utat is, de azon az állásponton volt, hogy ebben a forradalmi helyzetben, amikor óránként van valami tennivaló, aláírás, döntés, hogy néz ki, hogy az elnök, Mihala Miskolcon van, ő, a titkár meg Egerben. A munka szempontjából az a helyes, ha én leszek a titkár, és Budapestre is én megyek. Elvállaltam.  November 3-án nyugodtan, boldogan mentem be az egyetemre, hogy na, elő van készítve minden, hétfőn indulhatunk. Olyan hírek jöttek, hogy megyei munkástanácsnál is minden rendben van, egységesek, és Pesten is normalizálódott a helyzet. Reménykedéssel telt el a nap. Aztán november 4-én hajnalban a rádióból tudtuk meg, mi történt. Engem aznap délután többekkel együtt bevittek a szovjet laktanyába – egy páncélos kocsi jött értem a lakásomra –, ahol orosz tisztek tárgyaltak velünk, tolmáccsal. Érdeklődtek, hogy forradalmárok vagy ellenforradalmárok vagyunk-e? Mit csinálunk? Van-e fegyverünk? Aztán hála Istennek, elengedtek. Földváriékat viszont elvitték a Szovjetunióba, köztük azt az egyetemistát is, akit a diákparlament delegált a munkástanácsba.