Március 5-én délután csengettek a lakásunkon, vagyis a szállásadóm, Kovács Imre bácsi lakásán. Én mentem ki ajtót nyitni. Ott állt Tóth főhadnagy civilben – végig civilben volt – és egy másik civil. Közölték, hogy hozzám jöttek. Bementünk a szobába. Előhúzott a zsebéből egy papírt, a házkutatási parancsot. Kihúzta a fiókot, elkezdett matatni, sokallta, hogy mennyi fénykép van ott. Az első tanári fizetésemből fényképezőgépet vettem, és elég sok felvételt készítettem. A másiknak, aki csak ácsorgott, odaszólt: nézd meg az ágyat, nincs-e benne a géppuska. Kicsit röhejes szituáció volt, de az ember akkor már tudta, hogy esetleg elrejthetnek valamit. De semmilyen atrocitás nem ért. Előtte mondta, ha igénylem, a háziak közül valakit áthívhatok. Ezt elhárítottam, de azért mindig úgy álltam, hogy lássam mindkettőjüket. Ez egy ímmel-ámmal tett házkutatás volt. Majd előhúzott a zsebéből egy másik papírt, a letartóztatási parancsot. Velünk jön – mondta. Ez meglepett. Mentem a szekrényhez, kiakasztottam a kabátomat. A bátyámtól kaptam egy bőrkabátot még az előtte lévő évben, az akkori időkben az ávósoknak is hasonló kabátjuk volt. Elég sok kellemetlenségem is volt miatta, míg meg nem tudtam szabadulni tőle. Március 5-én még hűvös volt, ezért a bőrkabátomat vettem fel. Talán kifelé menet mondták, hogy tisztálkodóeszközt is hozzon, úgyhogy a fürdőszobában még belegyömöszöltem a zsebembe pár dolgot, szappant, fogkefét, ilyesmit. Megkérdeztem, hogy vécére elmehetek-e. Mondta, hogy igen, és elindultam a függőfolyosón, mert arra volt a vécé. Abban a pillanatban megrémült a Tóth főhadnagy, elkezdett kapkodni, valószínűleg a zsebében lévő pisztoly után, és rám kiáltott: hova megy? Mondtam, vécére. Jött utánam, nyitott ajtónál végeztem el a kisdolgomat. Mentünk lefelé, ő odaszólt a kísérőjének, hogy szóljon fel, jöhetnek. Felszólt a második emeletre, ott volt egy géppisztolyos pufajkás, az jött le utánunk. Egy hatalmas nagy boltív vezetett ki ebből a házból. Beszóltak az udvarra a másik pufajkásnak, és amikor kint a kapuban álló pufajkás is csatlakozott hozzánk, még átszóltak a Józsinak, aki a Közért előtt állt, mert a Közért egybe volt építve ezzel az udvarral, a raktáron keresztül esetleg elmenekülhettem volna. Összesen hatan voltak. A ház előtt állt egy lefüggönyözött tehergépkocsi, abban ült két pufajkás. Felszállítottak tehergépkocsira, utánam felszállt még három pufajkás, egy pedig beszállt a sofőr mellé. Tóth főhadnagy és a másik civil nem jött velünk. A kocsiban már benn ült dr. Lajtai János vegyészmérnök, aki a szemben lévő házban lakott, a fiát tanítottam. Amikor elindultak, megkerülték Nepomuki Szent János szobrát és visszakanyarodtak. Ekkor tették az első olyan megjegyzést, hogy: nézze meg jól, mert ezt a szobrot maga többet nem látja! Ezzel be is fejeződött a beszélgetés, beértünk a rendőrségi udvarra. Kiszálltunk, és elkísértek bennünket a fogdához. Ott felszólítottak, hogy fűzzem ki a cipőfűzőmet, vessem le a nadrágszíjamat – ez nem volt –, és betessékeltek egy fogdába. Egyedül voltam ott. Ezzel a letartóztatásom végeredményben lezajlott. Én mindjárt megnéztem az ablakot, hogy rács van-e rajta. Rács nem volt, csak sűrű szövésű háló. Azért néztem meg, hogy nem lehet-e mégiscsak lelépni. De ez csak gyerekes dolog volt.Vártam a vacsorát, de nem jött. Semmi más nem volt, mint egy fapriccs, se pokróc, se semmi. Lefeküdtem a priccsre, és elaludtam.