Tovább a szövegrészlethez...
saját család

Azt hittem, hogy a két gyerekem tizenkét-tizenhárom éves koráig nem tudta, hogy az apjuk börtönben volt. Mindig nagyon vigyáztam rá, hogy a családi, baráti beszélgetéseken, ahol ők is jelen vannak, ne terelődjön szó erre a témára, de kiderült, hogy már évekkel korábban megtudták a rokonoktól vagy édesapámtól, hogy 56-os ügyben börtönben voltam. Ha politikailag nem is érzékelték, mit jelent ez, azt kell mondanom, hogy büszkék voltak rá, semmiféle szégyenérzet nem volt bennük emiatt. Kérték, meséljem el nekik, mi volt, hogy volt. Azt mondtam, majd akkor, ha tizennyolc évesek lesznek, addig felesleges, mert esetleg olyan politikai hiányosságaik vannak, hogy nem értik meg. Ettől megnyugodtak. Most már tizennyolc éves múlt a kislányom. Mondtam is nekik viccből, hogy majd elmegyünk a Legfelsőbb Bíróságra, kikérjük az ítéletem indoklását, és együtt elolvassuk. Humorizáltam, de részben komolyan is gondoltam. Nem tudtam, hogy időközben felgyorsul a folyamat. Ez volt az egyik momentum, hogy a családom előtt tiszta kép legyen. Ehhez most sok minden besegített. A másik pedig az, hogy az egész folyamatot annyira összeszennyezték – főleg a mosonmagyaróvári történéseket –, hogy erkölcsi kötelességemnek tartom, amit ebben az ügyben segíteni tudok, vagy a tisztázáshoz hozzá tudok tenni, azt megtegyem.