A gyerekek már Budapesten születtek, tehát az édesanyám és két testvére, egy húga és egy öccse. Az öccse ügyvéd lett, a húga tisztviselő. Az édesanyám úgynevezett csodagyerek volt a zongoratudását illetően. A két nagybácsi, dr. Müller Vilmos, és dr. Molnár Jenő igen hamar felismerte, hogy az én anyám kimagasló tehetség, és Teichmüller keze alá adták. Ő az 1900-as évek elején az egyik legnevesebb zongoratanár volt itt Pesten a Zeneakadémián. Anyám, Meer Margit 1896-ban született, és tizenvalahány évesen, a korabeli újságok meg iratok szerint, már koncerteket adott mint csodagyerek. Volt olyan, hogy a mamám tartotta el a családot, mert a nagypapám, aki kereskedő volt, rossz üzletekbe szállt be, és aláírt mindenféle váltót, és már nem maradt semmi pénzük. Ő, mint csodagyerek, elég szép honoráriumokat kapott, s abból tartotta el a családot. Zongora mindig volt, mert azt bérelték. Ez olyan 1904-1905-1906 körül történt. Aztán úgy gondolták, hogy az én anyám nem tud már fejlődni a Teichmüllernél. Hogy hogy került szóba Lipcse, nem tudom, de a két nagybácsi finanszírozta anyámnak a lipcsei konzervatóriumban való tanulását. Akkor ő 16 éves volt. Nagy dolog volt ez, főleg abban a világban: egy polgári családban egy ilyen fiatal lányt egyedül nem szívesen küldtek ki, de hát ez egy felvilágosult család volt. A második évben anyám elnyerte a Mozart-díjat, s akkor tandíjmentes lett. A lipcseiek nagyon zeneszerető polgárok voltak, a szegényebb diákokat pártolták, például meghívták őket ebédre.