De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve. Rögtön lett hely. Ez valamilyen egyházi mentőakció volt. A Kálvin téren is volt, az egyik barátnőmet sikerült oda bejuttatnom. Én intéztem el. Mindig élénk, nagyszájú voltam, színészi hajlamokkal. Ezeket a teátrális mondatokat elmondtam, és ez hatott. Épp akkor jöttem vissza a téglagyárból, talán nem kellett volna, de jól előadtam. Akkor adtak egy beutalót ebbe a Banga Béla, ma József utcai kollégiumba, amit a katolikusok tartottak fönn, és oda befogadtak minket. Október 15-e, a nyilas puccs után volt már. Én akkor oda bementem egy barátnőmmel, a másik meg elment a reformátusba. A nővérem már illegalitásban volt, hamis papírokkal, fogalmam sincs, akkor épp hol. Utána a Felkai utcában voltunk együtt egy katonaszökevény lakásában, aki elment onnan. Én előtte egy zárdában voltam pár hétig. Egyébként az apácák nagyon rendesek voltak, mondhatom, hogy „first class” ellátásunk volt. A nővérem mindig odajött – én nem tudom, hol lakott akkor, de mindig odajött a portára és leveleztünk... Nem engedték fel. Ezek az apácák kitűnően viselkedtek, mert amikor zörögtek a nyilasok, azt  mondták, hogy „lőjenek le minket, de ide férfi nem léphet be”. Közben a főnöknő hívta Wallenberget, mi meg fent reszkettünk, mert tudtuk, hogy a nyilasok odalent vannak. Akkor jött Wallenberg, és kivitte a nyilasokat. Anyuékat meg elvitték egy svájci "védett házba” a Pozsonyi út környékére ebből a „csillagos házból”.