Közben elkezdtem tanulni könyvelni. Ez a könyvelés engem vonzott, és valamelyik szakszervezet nagyon jó könyvelői tanfolyamokat indított. Közben anyám hatására elkezdtem keresni valamilyen állást, mert ez a papírüzlet ez nem egy jövő. Egy ismerős által elkerültem egy festékkutató laboratóriumba, a főmérnök titkárnője lettem, ahol díjazták, hogy én latinul is használható vagyok – ugye én nagyon sok nyelvet tanultam közben, és a gimnáziumban tanultunk 3 évig latint is, és ebben a laborban szükség volt a latin tudásomra. Ott egy nagyon jó állást kaptam, emlékszem, hétszázvalahány forint volt a fizetésem akkor új forintban. Ez a festékkutató labor az Albert utcában volt, és állandóan a khaki színű festéket akarták kitalálni. Szörnyű jó dolgom volt, imádtak, mindent megcsináltam, és közben jártam a könyvelői tanfolyamokra. Azután jött 1948. Akkor ez a labor önállóan már nem működhetett tovább, és csináltak egy szerves vegyipari kutatót a Stahli utcában. A Szerves Vegyipari Kutatóban már nagy protekciózások mentek, azok már nagyobb állások voltak, s az egyik mérnök a feleségét oda nagyon protezsálta, hogy helyettem ő legyen, mert a nagyfőnök mellé kellett egy „nagy titkárnő”. De én egy kis leányzó voltam, akin látszott, hogy nem ez az életem célja, utáltam titkárnő lenni. Épp hogy csak húsz éves voltam, hagytam magam megfúrni. Berendeltek a vegyipari központba, hogy majd lesz valami belőlem, menjek csak be. Kérdezték, mit akarok csinálni, mondtam, hogy könyvelni akarok. Nem leszek titkárnő, nem vagyok az az alkat, aki egy ember szeszélyeit kiszolgálja. A vegyipari központból aztán kiküldtek engem az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárba, (azelőtt Wandernek hívták), és közben én töretlenül végeztem a könyvelői tanfolyamot. Amikor ez az EGT-s korszak is lezárult, kérdezték, hogy hova akarok elhelyezkedni, mert oda nem kellek. Mondtam, hogy könyvelni. Mondták, hogy két hely van, a Chinoin és a Richter, ahol keresnek könyvelőt. Máig sem értem, hogy miért nem a Chinoint választottam, miután az Újpesten nagyon közel volt hozzánk, a Katona József utcához, mondtam, hogy inkább a Richter. Talán az volt az egyetlen ok, hogy úgy tudtam, a Richter szombaton nem dolgozik. Nem tudom. Életemben nem jártam Kőbányán, azt se tudtam, hol van. Mikor azt mondták, jó, mehetek a Richterbe 1949. április vagy májusban, akkor felhívtam egyenesen a vezérigazgatót, Hoffmann Miksát, és mondtam, hogy „Jó napot, Hegedűs Györgyi vagyok, engem ide kihelyeznek, de hogy kell oda kimenni?” Aztán nem mostam le magamról évekig, hogy én rokona vagyok a Hoffmannak. Akkor jött életem legmeghatározóbb élménye, évei. Betettek az üzemkönyvelésbe, ami azt jelentette, hogy az üzemi tevékenységek feldolgozása – nem a főkönyvi könyvelés. A Richterben akkor 1000 ember dolgozott, én voltam a 990. 1949. májusában.