Tovább a szövegrészlethez...
új gazdasági mechanizmus

’66 után a ’70-es években a pénzbefolyás volt a mérőszám, nyereségrészesedést meg ilyesmit kaptunk akkor már elég szépen. Akkor még mindig a Külkereskedelmi Minisztérium vállalata voltunk, semmiféle gyógyszeripari fennhatóság nem volt. Nagyon erős kooperáció, nagyon erős együttműködés, közösen készítettük a terveket. Voltak ötéves tervek, ezen belül éves tervek is. Ezt a tervezést annyira leszólják most, hogy micsoda borzasztó világ volt. Egy jobb cég ma sem él meg terv nélkül, ma is csinálnak tervet. Egy jól menő nagy gyár is kell tudja, hogy 5 évre vagy 3 évre előre mit fog termelni. Csak hát akkor a terv egy olyan tisztességtelen dolognak tűnt, hogy ebben a borzasztó világban terveket kell csinálni. Külön tervosztályok voltak, csak az volt a baj, hogy a tervezésnél lehetett tudni a kapacitást, de a pénzügyi dolgokat már nem lehetett olyan jól kiszámítani. Akkor rájöttek, hogy a pénzből élünk, és volt egy nagy mondásom, amiért nem nagyon szerettek, hogy „minden hülye tud eladni, de hogy a pénz is befolyjon, ahhoz már ész is kell…” Végül is eladni nem oly nehéz, ha nem fizet az illető, hát nem fizet. Megmondom büszkén, hogy az én harmincvalahány évem alatt hitelezési veszteségünk alig volt. Ha egy tőkés vállalatnál lettem volna pénzügyes, akkor rengeteg jutalmat kaptam volna ezért, mert a hitelezési veszteség ezrelékekben sem volt kifejezhető. Ez mondjuk elég jó volt, és ezt honorálták is. Bevezettük rendszeresen, hogy előadásokat tartottunk a vállalaton belül. Főleg én a pénzügyről. Megmondom őszintén, ahogy itt most beszélek, egyszerűen elmondtam a bonyolultat. Egy exporttal, importtal rengeteg adminisztráció volt. Olyan okmányokat kellett elkészíteni, ami Magyarországon és külföldön is jó volt. Ezeknek a csoportvezetői és az árosztály vezetői sem voltak pénzügyileg valami tájékozottak, minden évben egyszer vagy kétszer előadásokat tartottunk, zömében pénzügyekben én. A kollégáim nagyon értelmesek, nagyon jó képességű emberek voltak, ma mind vezető állásban vannak, de beszélni, előadni én tudtam jobban. Ez egy rendszeres dolog volt ez a házi továbbképzés, ami nagyon sokat segített abban, hogy ne tekintsék a pénzügyi munkát alantas munkának. Ebben nagyon sok energiám volt, és nagyon jól sikerült ezt a szemléletet éleszteni az emberekben, hogy a pénz az nem egy megvetendő dolog. Abban a közegben ez nagyon modern dolog volt. Ez volt az egyik tevékenység, ami elég hasznos volt. A másik a kiküldöttek kereskedők voltak, a káderek. Nem rosszak, zömében elég jók. A Medimpexnél nem lehetett bunkókat kiküldeni, mert a partnerek orvosok, gyógyszerészek voltak. Volt olyan kiküldöttünk, aki áruosztály vezető volt, akkor még a pénzügyi szemléletet nem tudtam beléjük injekciózni, és bizony egy kollégám Spanyolországban idegösszeroppanást kapott, mert ő korábban egy kereskedelmi kiküldött volt, akinek küldtük a havi ellátmányt lakbérre, fizetésre, autóra, villanyra, gázra. Amikor odakerült egy vállalat élére és másodikán bért kellett fizetni, akkor idegösszeroppanást kapott. Később nem mehetett el kiküldött anélkül, hogy nálam ne vett volna részt egy pár hetes oktatásban és  felkészítésben  Ezt csinálom 30 éve. Japánban nagyon nagy tömegű árut sikerült eladni úgy a Richternek, mint a Chinoinnak is, méghozzá a Richternek a Cavintont, ami nagyon nagy cikk volt ott, mert az idős korúakat ott nagyon védik. Dr. Szporny László és dr. Forgách Lilla találmánya. Mind a kettő Kossuth-díjat kapott. Ez nagyon jó agyértágító, és ezt nagy tömegben adták el Japánban. Akkor elhatározták, hogy Japánban kell csinálni egy irodát. Nem tudományos irodát, mert nem lehetett úgy hívni, hanem egy kereskedelmi irodát, nem vállalatot. Irodát kellett alapítani, kimentünk, és akkor egyszer egy kollégám, aki most a Teva Kereskedelmi Vállalat vezérigazgatója, közölte velünk, hogy itt most már ő nem tud irodaként működni, mert nem tud felvenni alkalmazottakat, mert itt már olyan nagy a forgalom – több tízmillió dolláros forgalmuk volt – kell egy vállalatot csinálni. Ez ’88-ban volt. Kimentem többször, megcsináltuk a vállalatot. Érdekes volt, hogy ott nagyon nehézkesen jegyezték be a magyarokat, mert mindig a viszonosságot nézték, hogy itt is van-e vállalata Japánnak, vagy nincs. Mert ha van, akkor rendben. Így azt is át kellet utaltuk New Yorkon keresztül, és New York alapította meg Japánban. Egy perc alatt. Közben egy nagyon érdekes kapcsolatunk volt, egy Lőrinczi nevű úr, egy magyar ügyvéd, aki kint dolgozott Amerikában, és ő volt a mi ügyvédünk Amerikában. Nagyon jó kapcsolatba voltunk. Nagyon fontos volt, hogy minden ország törvényeit ismerni kellett. Más volt Németországban, más volt Franciaországban, a számvitel is más volt. Mindenhol, minden országban a legjobb könyvvizsgálókkal dolgoztattunk, és azokkal kellett nekem tárgyalni. Soha nem volt semmilyen problémánk.