Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.