Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől.