Tovább a szövegrészlethez...
1956

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság. A nagyterem erkélyéről – szinte egész nap – beszédek hangzottak el a lent sokasodó néphez; esténként ezt az erkélyt reflektorok világították meg, és a beszédek ki voltak hangosítva. A mi szobáinkba valahogy behallatszottak ezek a hangok – zajlott a forradalom. Fantasztikus volt, életem nagy adománya ez az emlékkör, ennek az egésznek az aurája… Egyszer csak jön valamelyik srác, hogy gyerekek, baj van! Kiderült, hogy Győrbe érkezett egy különítmény, emlékezetem szerint Somogyvárinak hívták a vezetőjét. Arra határozottan emlékszem, hogy ő maga is, az emberei is fel voltak fegyverkezve. Ez a Somogyvári egy esti órán, iszonyatos agresszív hangnemben elkezdett szónokolni az erkélyről, fasisztoid hangnemben uszítva a téren álló népet. Az összes volt kommunista ellen, Nagy Imrét, a forradalmi hatalmat is beleértve. Emlékszem a férfi hanghordozására, engem később a filmen látott Szálasi-beszédekre emlékeztetett. Mi, akik ott voltunk, elhatároztuk, hogy a beszéd folytatását valahogy megakadályozzuk. Két srácnál volt bicska. Nem bugylibicska, de nem is valami jó kés. Az erkélyen lévő mikrofonok kábelei a nagyterem pódiuma mentén vezettek hátra. Bevallom, be voltunk szarva, míg ez az akció zajlott, a torkunkban dobogott a szívünk. A pulpitusa mögé bújtunk, és ketten fogtuk a kábelt. Tulajdonképpen azt se tudtuk, melyiket kell elvágni, hogy ne legyen hang. Mert akkor nem tudja folytatni, mert akkora a tér és akkora a tömeg, hogy mikrofon nélkül nem boldogul. Nyiszáltuk ezt a kábelt, és egyszer csak elhallgatott a szónok üvöltése. Mi meg elfutottunk valahova. Mert a fogdmegjei ordítoztak: ki csinálta ezt? Mi lementünk az épület alagsorába, ahol rengeteg – talán disszidálni igyekvő – ember üldögélt. Közéjük keveredtünk. Mi is olyanok lettünk, mint a többi civil. Ám lehetett hallani, hogy fent ordítoznak, rohangásznak. Aztán – utólag mondták – bevágták magukat a kocsikba és elmentek. Nem tudom, mennyien lehettek.