Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai). Tőle hozta Zsolt azt az üzenetet, hogy fiatal magyar értelmiségieknek lehetősége nyílna ösztöndíjas időt tölteni a Leuveni Egyetemen, ha meg tudják oldani a kijövetelt, azaz az útlevél megszerzését. Gyermekünk még nem volt, így akkori feleségemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Ő gyógypedagógus volt. Dórával együtt beadtunk egy útlevélkérelmet. Egy idő után a Rudas László utcai útlevélrészlegbe hivatott be a belügy. Egy civil ruhás fiatalember fogadott, bemutatkozott egy (nyilván ál-) néven, és azt ajánlotta, hogy ne ott, a hivatali szobában, hanem egy eszpresszóban beszélgessünk. Leültünk valahol a Szondi utca táján. Kávét rendelt és elmondta, hogy az útlevélkérelem kapcsán érdeklődik. Hová, miért akarunk utazni. Bár én az egész belgiumi tervet tagadtam, nyilvánvalóvá vált, hogy neki bizonyos információi vannak erről „a Muzslai-ügyről”. Bizonyára telefonlehallgatásokból adódóan. Kért egy következő találkozót. Ez a kis belügyes egyfajta „irodalomspecialista” lehetett, mert nevekkel dobálódzott, bennfentességével kérkedett. Az ambícióimat firtatta, tudta, hogy kritikus is vagyok. Az érvényesülésről beszélt, szavaiban egyfajta csábdallamok bukkantak fel. Mivel én ezeket elhárítottam, és az útlevél-dologban se nyilatkoztam másként, egy idő után elég ideges lett. Előhozta a Muzslai nevet. Azzal kecsegtetett, hogy megkapjuk az útlevet bizonyos szolgálatok fejében megkapjuk az útlevet. Elhárítottam, és sok évig nem is kaptam – igaz, nem is kértem – útlevelet.