Amikor 1946-ban Budapestre költöztünk, engem a Marczibányi téri francia iskolába írattak be, oda jártam 49-ig, amíg meg nem szűnt. Ez a Francia Intézetnek volt egy kihelyezett iskolája. Ide járt Mérei Eszter, Szávai Jancsi, Kodolányi Gyuszi, Schöpflin Gyurka, ők mind osztálytársaim voltak. Szávai Jancsi édesapja, Mérei Feri bácsi és Széll Jenő is mentora volt ennek az intézménynek. Életem legnagyobb élménye volt oda járni. Amikor a francia iskolát megszüntették, kettesével–hármasával bekevertek bennünket azokba az osztályokba, amelyeknek a zömében azok a gyerekek jártak, akik a kitelepítés időszakában úgymond új lakókként kerültek ebbe a körzetbe. Tehát azokba az osztályokba kerültünk, ahol új társaink egy káderiskolában minket már eleve ellenségnek néztek. Akkor alakult át ez a térség a kemény baloldal káderkörzetévé. Sokakat azért telepítettek ki, mert egy bűnük volt, hogy ott volt lakásuk. 49 végén az összes házmestert kirúgták, apám még aktív volt, onnan tudtuk, hogy az összes odaköltöző házmester ávós volt. A mi házunkba egy ávós főtörzsőrmester került, a szemben lévőbe egy ávós tizedes, a 11–13-ba egy ávós főhadnagy, az Ezredes utcai bérházakban végig ávósok költöztek. Ezzel kezdődött az új berendezkedés. Ők jelentették fel az embereket, és az ő jelzésük alapján zajlott a kitelepítés. Hetekig minden éjjel arra ébredtünk, hogy anyám vagy apám áll az ablaknál és azt nézik, hogy megjött a kocsi, vajon melyik háznál áll meg, ma éjjel kit visznek. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez az az időszak, amikor elvesztettük a gyerekkorunkat. Egy szerencsénk volt, hogy anyám felkerült a Várba tanítani. Egy általános iskolában tudott elhelyezkedni, apámnak pedig el kellett mennie segédmunkásnak.