November 4-e életem egyik legnehezebb napja, többféle szempontból. Hajnalban a Statisztikai Hivatal és a Széna tér között voltam kint az utcán, amikor az elindult az orosz aknaeső. Berohantam a Statisztikai Hivatalba, volt, aki azt mondta, hogy azonnal hazamegy, többen pedig elindultak, hogy a többieket behívják. Ami nem volt egyszerű, mert egyik éjszaka ez aludt otthon, a másik éjszaka az. Én – mivel két napja nem voltam otthon –hazarohantam tiszta fehérneműért és egyebek. A bátyám sírt és őrjöngött a szovjet megszállás miatt, borzalom volt. Megszenvedte egy óra alatt a döntést és elhúzta a csíkot az országból. Én meg átöltöztem és mentem vissza a Statisztikai Hivatalba. Jellemző a szüleimre, hogy egyik sem mondta, hogy maradjak otthon. Apám csak mondta, hogy vigyázzak magamra. Ez egy katonacsalád, apámnak is természetes volt ez a hozzáállás. Ahogy az Ezredes utcából kijöttem és a Lövőház utcához elértem, akkor fordultak be a Lövőház utcába a szovjet tankok. Futnom kellett előlük. Meg kellett élnem, hogy olyan ember csukta be az orrom előtt a kaput, akit kisgyerekkorom óta ismertem, és akit én nagyon tiszteltem és nagyon sokszor láttam a Széna téren, mint lelkesedő szimpatizánst, forradalmárt, nevezd, aminek akarod. De mások is akadtak, akik bezárták a kaput. November 4-én hajnalban úgy tűnt, hogy a kényelmét és a gatyáját féltő budai polgárság hirtelen elfelejtette, hogy mi történt az elmúlt napokban. Sajnos az a tapasztalat, hogy egy bizonyos társadalmi réteg, a jó úri magyar réteg ugyanolyan pillanatok alatt alkalmazkodik az új állapothoz, mint ahogy 45-ben, akár egyetértett vele, akár nem. Őket nem véletlenül nem telepítették ki, hadd ne ragozzam. Számomra akkor lett tiszta, hogy mi az, hogy keresztény szeretet és áldozatvállalás és ennek az egész hazugsága. Engem azóta ezzel nem lehet megetetni.