Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk. Hétvégeken a Jó ebédhez szól a nóta mindig az asztalnál talált bennünket, tehát 12.00-kor ebéd volt. De azért ő onnan mindjárt fölkelt, és ment a Népfrontba, vagy a nem tudom én, hova. Tehát nagyon-nagyon keveset volt velünk. Úgyhogy ő csak azt tartotta a föladatának, hogy valamilyen szintű végeredményt az ellenőrzőben elérjen velünk. És erre más eszköze nem nagyon volt, mint hogy hozzám vágta a széket. Anyám ilyenkor megpróbált menteni bennünket. A mostani gyerek–szülő-kapcsolathoz képest mi tényleg ridegtartásban voltunk. De nemcsak mi nőttünk ebben fel, hanem a környezetünk is. Ha elmentünk a barátokhoz, ott se az volt, hogy a szülőkkel bármilyen módon kommunikáltunk volna. A szülők a világa egy másik világ volt. A szüleim meg közöttünk az életben nem hangzott el, hogy „szeretlek”, ez egész biztos. Ma meg ezt egy nap tízszer is elmondja egy gyerek. Valamiért nekik iszonyúan fontos, hogy ezt állandóan hangsúlyozzák. De az én gyerekkoromban ez egy nem létező dolog volt. A család egy adottság volt, akár jól, akár rosszul, de egy olyan egység volt, amiben ezeket a dolgokat nem volt szükséges hangsúlyozni, vagy nem merült föl ez a kérdés. Vagy ami most van, hogy minden alkalommal ajándékeső jár, ezek akkor nem léteztek. A névnapot például mi is mindig megtartottuk, de az csak annyi volt, hogy akinek a névnapja volt, annak a kedvenc ebédjét főzték. Tehát nem volt ennél több. Az én kedvencem a meggyleves, rántott hús, értelemszerűen, és meggyes piskóta. Ezt anyám mindig megcsinálta. Ezt a mai napig megcsinálná, ha még tudna főzni. És aztán a különböző nők, akik érzékenyek voltak erre a kérdésre, azok át is vették ezt a szokást. Én még mind a mai napig kapok a születésnapomra meggyes piskótát.