És a tulaj egy nagyon helyes bácsi volt, Szepeskertvári Géza, háborús hadirokkant, fél karja, fél lába volt az öregnek, és saját maga építette a lenti házat is. Ami iszonyú érdekes volt, hogy a testi aszimmetria miatt a lakást totál szimmetrikusra tervezte. De mindent, az értelmetlenségig! Tehát az egy szobába két ajtón lehetett bemenni, a szobából a verandára két ajtón lehetett kimenni, a kapcsoló, a konnektor, minden, minden totál szimmetrikus volt. Ő lakott a lenti házban. Épített a háza fölé egy vasbeton lemezt, és arra fölrakott egy faházat, mert volt neki egy barátnője, akkor volt hetvenhét éves, és őt akarta odaköltöztetni. De összeveszett a barátnővel, és ezért a ház üres maradt. Félkész is maradt, meg üres is maradt. És akkor mi ezt megvettük úgy, hogy én kaptam a szüleimtől százezer forintot, mindenki fölvett ötezer forint személyi kölcsönt, akkor volt egy barátunk, aki beszállt, aki nem is lakott ott, hanem adott, mit tudom én, húszezer forintot. Százötvenezret kellett kifizetni indulónak, és utána iksz évig törleszteni az egészet. Erős Kata, aki az aktuális barátnőm volt, úgy került a képbe, hogy ő volt az egyetlen pesti, akkor vidékiek nem vásárolhattak Pesten lakást, úgyhogy az ő nevére lett a ház megvéve, és így került ő oda, és így éltünk mi aztán együtt. Erős Kata, Koszorú Lajos, Szilágyi Saci, Farkas Péter, Burits Oktáv és én. Aztán sokan jöttek-mentek újabbak. Itt elkezdődött aztán a Helleréknek a ronggyá olvasása. Ez megjelent az Új Írásban. Fénymásolt példányunk volt belőle, pedig akkor még nagyon kevés fénymásoló volt, és ez egy kifejezetten ronggyá olvasott xerox példány. Sok-sok mindent olvastunk. Mentek a viták hajnalig. Persze később változott, ahogy megváltozott az összetétel Adyligeten, a beszélgetések más színvonalra emelkedtek. Más volt a Petrivel Lukácsról beszélgetni, mint, mit tudom én, Farkas Péterrel, aki marxista volt. Tényleg nagyon sok ember volt ott. Össze kellene egyszer számolni. Például Noll Tamás, egy tíz évvel fiatalabb építész, ő is benne volt mindig abban a csapatban, akik pályáztunk. És akkor megnősült, ott született az első gyereke. Akkor a nagyszobából leválasztottunk egy kisszobát, hogy a gyerekes családnak legyen. Ami korábban volt kisszoba, az először Katának volt a keramikusműhelye. Amikor Sára született, addigra építettünk egy kerámiaműhelyt, és akkor Sára bekerült a rácsos ággyal a kisszobába. Akkor ebből lett egy konfliktus, – akkor már laktak ott mások is –, hogy először műhelyt építsünk, vagy először komfortosítsuk a lakókörnyezetet. De akkor én azzal érveltem, hogy mindnyájunknak van hol dolgozni, mert van munkahelyünk, meg amúgy is, itt is van rajzasztal, de a Katának nincs hol dolgoznia. Műhelyt építettünk. Volt, aki ebbe belerokkant, már a sokk konfliktusba, az együttlétbe és emiatt elment. Volt egy másik értelmiségi társaság, akik szintén sokat beszéltek erről a dologról: a Klaniczay Gábor, Barna Imre, Sáska Géza, György Péter, nem tudom én, még kik. És sokat jártak ki, ez már a 79–80-as évek fordulója. Ez tartotta magát jó pár évig, a nyolcvanas évek elejéig. Utána is sok minden megmaradt ebből, mert akkor Petriék költöztek oda, csak akkor már nem volt kommuna – sosem használtuk ezt a kifejezést, csak az egyszerűség kedvéért használom most ezt. Amikor az alsó lakás megépült, akkor már egyértelmű volt, hogy az a mi lakásunk. Mi fönt laktunk a faházban, az öregúr lakott lent, de közben ő meghalt. És megörököltük tőle, mert mi tulajdonképpen megvettük aztán az egészet. Ez a bácsi az Isten ajándéka volt – mondanám, ha hívő ember lennék –, mert ennél nagyobb szerencsénk nem lehetett az életben. Ugye minden hónapban kellett fizetnünk, nem tudom én, tízezer forintot. Sokszor nem volt ennyi pénzünk sem. Ez mindig úgy zajlott, hogy amikor már ugye menni kellett volna fizetni, és Kata nem ment Kata, akkor a bácsi jött, hogy: „Katikám, baj van? Mennyit adjak kölcsön?” Tehát amikor mi nem tudtunk törleszteni, akkor ő adott kölcsön. Aztán egyszerűen megörököltük tőle, mert nem volt örököse, senkije, úgyhogy ránk szakadt a kétszintes ház. Most persze előreszaladtam egy kicsit, mert akkor mi már két lakást építettünk.