Ha időrendileg akarunk haladni, akkor ebben a periódusban már benne van a párt-kaland, ami valamikor 93-ban kezdődött. Én azzal jöttem haza, hogy nem akarok politizálni. De hamar kiderült, hogy ez nem úgy van, hogy most a politikusok jól csinálják a politikát. Akkor már volt Csurka-ügy, meg sok minden más is. És akkor jött egy megkeresés, hogy alakul egy új párt, és hogy mennék-e oda. Most nem tudom megmondani, hogy ki volt az első. Mindenesetre hárman voltak, akik engem kapacitáltak rá, hogy lépjek be, mind a hárman bekerültek a párt elnökségébe. Veér András, aki alelnök volt, Sós Vili, a filozófus, ő elnökségi tag volt, és Fábri Gyuri, aki tulajdonképpen a párt ideológusa volt. Először nemet mondtam, merthogy számomra Palotás János enyhén szólva nem volt egy vonzó arc. Bár akkor a népszerűsége az egeket verdeste, a taxisblokádban való viselkedése miatt. Fábri volt az, aki meggyőzött. Jó, belevágok. És ez egészen odáig ment, hogy én Palotással személyesen a párt alakuló ülésén találkoztam először, amikor is az ő javaslatára elnökségi tag lettem, majd két hónap múlva pártigazgató. Három hónap múlva meg kiléptem. Szóval totál alkalmatlan vagyok… Jártam az országot, kampányoltam. Palotás úgy képzelte, hogy a leendő sikert személyes népszerűségére építi. És amikor megjelent az óriásplakát-kampányával, akkor azt mondtuk Fábrival, hogy mi ezt nem. Megjelent Palotás János száznegyvenszeres életnagyságban a piszkos körmével! Rémes volt! Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor a beszélgetésünk – az nem volt beszélgetés. Azt mondtam Palotásnak, hogy a politikusok nem tartják politikusnak, a közgazdászok nem tartják közgazdásznak, a vállalkozók nem tartják vállalkozónak. Mindenütt iszonyú rosszul teljesít, közben nem veszi figyelembe azt, amit írunk, mondunk, hanem megy a saját feje után. Szóval lemarháztam, ahogy kell. Ordítottam vele a József Nádor téri irodájában.