Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit. Rádiót hallgattunk, volt sok olvasás, felolvasás és éneklés, apa meg anya szívesen énekelt. Nem untuk magunkat. Jó társasjátékaink is voltak. Apa nagyon sok verset olvasott nekünk. Arany Jánost szerette, a balladákat végigolvasta, és ez mind nagyon jó emlék. Mire talán ő is megpuhult volna, addigra elment. Hamar meghalt, hatvankét évesen. A szüleink elég sokat eljártak a barátaikhoz. Az egyik házaspárnál minden szerdán bridzsparti volt, és többször csináltak „estélyt” a bridzsezésből, akkor az asszonyok estélyi ruhába öltöztek. Amikor már nagyobbak lettünk, nálunk is volt fogadónap. Ki volt tűzve, hogy a család mikor fogad, mondjuk, minden második vasárnap. Előtte nagy sütés-főzés volt. Fiatalok jöttek, a mi korosztályunk, de természetesen jelen voltak a szüleink is. Jöttek fiúk, lányok, volt gramofon, mi táncoltunk, így egy kicsit megszabadultunk a szülői szemtől és fültől. Ilyenkor szoknya, blúz volt rajtunk, de amikor ötórai teára mentünk, vagy pedig kifejezetten házi bálra hívták meg az embert, akkor taftruhát vettünk fel. Olyan furcsának tűnik így utólag, de hát ez is beletartozott a nevelésbe. Én nem szerettem ezeket a programokat, nehezen melegedtem föl az emberekkel, nem jópofáskodtam. A húgom oldottabb volt.