Nagyon nehezen viseltem az ottani viszonyokat. Amikor először behívták Zolit katonának, akkor hazajöttem, és apa megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Gondoltam, nem adom meg magam, majd beletörök, és visszamentem. Aztán jöttek a háborús események, amikor ezzel már egyáltalán nem lehetett foglalkozni, mert azzal kellett, hogy például az a repülő most a partizánoknak hoz ennivalót, vagy pedig fegyvert dob le. Akkor már a háborúban élt az ember. Emlékszem, egyszer kirendelésre mentek a bírók valahova Beregszász környékre, talán Szolyvára. Előtte voltunk a főnökéknél, és a felesége mondta a fiatal bíróknak meg a tisztviselőknek, hogy tojást hozzanak. Én nem értettem. Azért kell odamenni, hogy tojást hozzanak? Szóval nem voltam egyáltalán felkészítve. Arra se, hogy háborús világ van, a tojást már a szoknyájuk alatt hozzák be az asszonyok, és hát hozzanak, az olcsóbb is. És amikor megtudtam, akkor meg sértett, hogy engem arra használ föl, hogy neki tojást szerezzünk. Szóval dolgozott bennem sok minden, valami öntudattéboly szállt meg. Aztán megtanultam. Ilosván már tudtam, ha akármit akarunk, vajat bármit, azt pult alól kell megszerezni. Azért többnyire adni kellett valamit cserébe, de mit lehet kérni egy bírótól? Mit tud ő adni? Semmit. Nem hasznos.